Erekly-e?

A Relic (magyarul Ereklye) az film, aminek már  a címét sem értem. Mondjuk ez a legkisebb gondom vele, mert a történetét sem, sőt abban sem vagyok biztos, van-e neki olyan, vagy elvitte a cica? A szellemcica persze, az  az alkonyatkor a falak mögött egerésző fajta. Ez úgy horror, hogy három szereplőből meg se hal senki, egyikük mondjuk nem is él, de nem zombi csak afféle... hát, mondjuk pislogó múmia. De csak a végére, addig azért zombul, a zsáner bevett kliséi szerint, a végére meg simán be lehetne tenni a British Museum valamelyik tárlójába, ha nem tartanának tőle, hogy a koleszterindús amerikai turistákat elviszi egy infarktus, ha rájuk kacsint.

Az alaphelyzet olcsó és egyszerű: három generáció egy erdőszéli házban, kint ködös-esős szürkeség, bent megmagyarázhatatlan misztikum, na ja a misztikum az eleve olyan. Ledobja magáról a magyarázatot, pedig az egyszeri néző igényelné, és morcos ha nem kap még fogódzókat sem.

A lényeg hogy nagyi demenciától szenved, egyre gyorsabban épül le (különösen az után hogy három napra elkóborol az erdőben), és nem csak szellemileg, de - ha már kamarahorror - testileg is, sőt a ház is lassan oszlásnak indul körülötte. Nagyi eleinte csak elfelejti, hol van és mikor, összekeveri a lányát az unokájával, aztán  szúró-vágó eszközöket ragad, hogy dekonstruálja a létezés felé eső részét. Akár él, akár élt, akár mozog, akár már nem.

Nagyi tényleg testileg is demens, a sejtjei láthatóan kezdik elfelejteni, hogy kell szöveteket és szerveket alkotniuk, és elvesző emlékeit ezért logikus módon testileg próbálja visszaszerezni. Konkrétan nekiáll megenni a családi fotóalbumot. 

Ez amúgy nem is rossz húzás, van benne valami mélyen emberi reménytelenség, kár hogy a film egészére ez már nem mondható el. Hogy a szereplők szenvednek az még hagyján, (elvégre nem A csendőr és a szánalmas ripacsok című francia vásári komédiát tekintjük épp), de hogy a néző is, az azért már nincs rendjén. Másfél óra az egész, de én speciel húsz perc után kezdetem az órát nézni, hogy ennek mikor lesz már vége? Mert azt olvastam, hogy a vége azért tényleg odabasz, gondoltam egy unalmam, egy halálom, én azt már megvárom.

Nem kellet volna. Valami Cronenbergre emlékeztető testhorrorba fordul a vége, mikor a lánya szó szerint mehámozza nagyit, aki a lefejtett bőre alatt a már említett, garfitszürke pislogó múmia, megfosztva immár minden emberitől. Aztán anyu lefekteti a nagyit, majd maga is melléfekszik, sőt a közben visszatérő lányunoka is, aki még gyorsan felfedezi anyun is a fekete foltokat, csalhatatlan jeleit annak, hogy anyu is megkezdte az élve mumifikálódás felemelő folyamatát.

És ennyi, nincs utalás sem a miértre, sem a hogyanra, sem a mi lesz mostra. A szinte egyhangúan lelkes kritikusok szerint ez nem baj, ez az egész film egy nagy allegória ugyebár, az elmúlásról, a demenciáról, a generációk közti kapcsolatról meg a ki tudja miről. Itt nem rágják a szánkba  magyarázatot, oké, nem is kell, de egy térképet azért kaphatnánk arról, hogy merre keressük, ha magunk azért rágnánk egy kicsit. De nem, ezt kérem érezni kell, hagyni hogy zsigerileg hasson, hogy bekússzon a bőrünk alá, de tényleg, mintha egy rohadt gombás fertőzés lenne, és nem egy film. Hát egy faszt!

És akkor most néhány szót a sznobizmusról, mindjárt kiderül, hogy miért.

Én például középsúlyos sznob vagyok, pontosabban inkább voltam, még pontosabban, szeretném azt hinni. És nincs is bajom a sznobizmussal, a világ boldogabbik felén gyakorlatilag a pénzes sznobok tartják el az autonóm kultúrát, legyen szó operáról, kísérleti színházról, vagy mondjuk kortárs képzőművészetről. Nem feltétlenül, mert tetszik nekik, hanem mer annak látszanak általa, akinek szerintük látszaniuk kell, ha már annyi pénzük van amennyi, és kellően magas státuszba kerültek a vagyon és a hatalom hierarchiájában.  Operába járnak, mert az hozzátartozik az elit-tagsághoz, legfeljebb bealszanak Don Giovannin, de az öltönyük az hibátlan, a szünetben meg elpezsgőzhetnek egyhavi átlagbért a büfében. (Ez kicsit olyan, mint egy luxus sportkocsi, hogy soha nem fogják kihasználni a teljesítményét, nem mernek az utcán parkolni vele, nehogy baja essen, de megveszik, csak mert megtehetik. Meg mert a szomszéd kastély tulajdonosának is van.)

De  a sznobizmussal van egy alapvető probléma. Mert bár nem ízlésen, hanem a valaminek látszani akaráson alapul (szociológusul: presztízs/státusz-alapú kultúrafogyasztás), de a sznobok egy idő után elkezdik azt gondolni, hogy  - népies urbánusul szólva - ők fingják a passzátszelet, vagyis nem azért fogyasztanak valamit (akár kedvük ellenében is) mert az értékes, hanem attól lesz értékes bármi, hogy ők fogyasztják. Nemsznob kontextusban ez maga a csordaszellem, amit az alfahím iszik azt kell inni, ahogy ő nőzik, úgy szeretne nőzni mindenki, és hasonlók. De mit fogyaszt a sznob? Jobbára olyasmit, amit nem ért, mert ha személyisége ízlést csak nyomokban tartalmaz, akkor a kulturális érték zsinórmértéke a nem értés. Minél kevesebbet fog fel abból, amit elé tesznek, annál nagyobb lendülettel szakad fel belőle a sóhaj: fú öcsém, ez nagyon mély!

És ha eléteszik a Relic című opuszt (márpedig de elé ám, elvégre a Sundance fesztiválon elaléltak tőle  a sznob kritikusok, akinek minden művészet, amiben nincsenek agyhalott szuperhősök), akkor a  mezei gyalogsznob, mivelhogy egy kukkot sem értett belőle, lájkolni fogja. Csak hogy mindenki lássa, micsoda kifinomult egy alak ő.

Amikor erről a filmről olvasgattam a kritikákat (nem csak hivatásosoktól, hanem rajongó státuszú bloggerektől is), feltűnt, hogy mindenki megpróbált belemagyarázni valami komoly és fontos mondanivalót, hisz az nem lehet, hogy nincs benne ilyen. Senki nem akarja bevállalni, hogy ez bizony egy klisékből összehányt sületlenség, mert mindegyik attól fél, csak csak ő a hülye, de mindenki más helikopter. Hogy a mindenki más majd kollektíve jól lenézi, mert annyira gyökér, hogy nem ér fel e remekmű magas esztétikai színvonaláig.

És a reménybeli sznobok, egymásnak adogatják azt a három-négy típusmondatot, amivel jelezni igyekeznek (egymásnak is), hogy hát igen, látjuk, értjük, felfogtuk, örök érvényű kérdéseket feszeget az alkotó, miközben a jól ismert műfaji eszközöket újraértelmezve, asszociatív módon építi egymásra a mű jelentésrétegeit. (Na ugye, én is tudok ilyet, sőt még ilyenebbet is.)

És ezzel kanonizálják a szart, hisz egy kritikus tömeg felett már senki nem üvölt rájuk, hogy a király meztelen, hogy attól még semmiből nem lett remekmű, hogy nem értettek belőle semmit. Mert lehet, hogy egyszerűen nem volt mit érteni rajta. Mint ennél a mozgóképnél.

Szóval a Relic receptje szerintem: csomagold giccsbe a semmit, horrorba a konfliktus hiányát, és a gyanúját is kerüld annak, hogy egy történetet mesélnél el, így nem kérhetik számon rajtad az elemi dramaturgiai logikát. Ne magyarázz, sejtess! Aztán az egészet öntsd le azzal, hogy ez az elmúlás és megmaradás allegóriája, és a kritikusok a laptopjukba élveznek majd tőle.

Én meg sajnálom azt a másfél órát, amit erre az izére szántam. És még legalább egy óra volt, mire kiírtam magamból a traumát, itt feljebb. De gondolom mát túl vagy rajta, ha most ezt olvasod . Eddig.

amazon.com