Épp egy szociálpszichológia cikken dolgozom, tudományosan ismeretterjesztek a kognitív disszonancia redukciójáról (jajj de bírom a terminus technikusokat, relatíve cizelláltként és módfelett kvalifikáltként performálhatom magam általuk), de most szünetet tartok. Jellemzően egy lendületből írom meg az ilyeneket, rádobva egy délelőttöt, délutánt, vagy leggyakrabban késő estét, de most muszáj leállni és magamhoz venni valami édeset, mert bár nekem mindenféle társadalomtudományos okoskodás jól áll, de a vércukrom máshogy gondolja.
Na ja, éhgyomorra okoskodni felelőtlenség, a végén még hülyeségeket kezdek írni, legalább is így mesélik a kis kék hangok a fejemben. Meg egyáltalán: az maga egy kognitív disszonancia, hogy szerintem okos vagyok, értek hozzá, és jobb pillanataimban érthető formába bírom fogalmazni a gondolataimat, ehhez képest meg visszaolvasva magam csak bámulok, hogy ezt a sok hülyeséget ki írta ide a monitoromra? Három bekezdéssel később már magammal sem értek egyet.
Oké, ez nem matek vagy fizika, vélemények vannak, árnyalatok és eltérő megfogalmazások, én meg azon görcsölök, hogy megírjam a tutit egy-egy témában. A mindent, amit csak tudható róla, két újságoldalban, ám egy akadémiai székfoglaló igényességével. Na ez a lehetetlen küldetés, én meg nekifutok minden hónap elején. Meg fejjel a falnak, aztán a végére rendszerint lesz belőle egy vállalható cikk, csak én nem merem visszaolvasni, mert ha már ki van nyomtatva, nem írhatom át azt a hat, nyolc, huszonhét mondatot, amiktől sikítófrász közeli idegállapotba kerülök. A tökéletesség nem létezik, és a nőimagazinos zen-bölcsességekkel ellentétben törekedni sem érdemes rá, de én egy-egy félreérthető mondatomtól már lábon hordom ki az agyvérzést.
És hát a tudományoskodó írásokban kispolgári kulturáltsággal kell fogalmazni (mondjuk a film- meg könyvkritikákban is), összezárt lábbal, egyenes háttal, eltartott kisujjal sorakoztatni a jelzőket, mértékkel használni a feltételes módot, és kerülni a pontosvesszőt. És kurvára nem szabad bazmegelni, 'faszba már!
A blog ennyiben jobb. Szabadabb, de nagyon sokkal, véleményem itt nem csak Almodovar új filmjéről vagy a posztmodern identitásválságról lehet (de ha van, megírhatom), lehetek hiperszubjetív, bunkó, hisztis vagy letargikus, amikhez nem kellenek szakirodalmi hivatkozások, és terjedelmi keretekhez sem kell alkalmazkodnom.
De a cikkekért fizetnek, úgyhogy a tanulság annyi, hogy a szabadságnak ára van, írhatok amit akarok, de honoráriumot csak azért kapok, amit mások akarnak. Még szerencse, hogy legalább azok a témák is érdekelnek. Ha már elsöprő többségben én választom őket.
p.s. Azért a cikkeimért néha még bónusz is jár. A minap kaptam egy láda könyvet, mert viszonylag sokszor írtam már az Agave kiadó cuccairól (ha már több kedvelt szerzőm írásait is ők adják ki, mint Philip K. Dick, Ray Bradbury, Christopher Moore és persze Iain M. Banks), úgyhogy küldtek egy adag friss megjelenést a lapkiadónak, aminek dolgozom, ők meg továbbpasszolták nekem. Most persze legalább néhányról írnom kell, ha már ingyen könyveket kaptam, de ez az a fajta korrupció, ami még nem illegális, de már régóta nagyon is szokásos. Ők nyilván promóciónak hívják, de nem kell eufemizálni a dolgot, tessenek nyugodtan megvesztegetni, rászoruló vagyok,
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése