Ahol a bölény dübörög

 Hunter S. Thompson zakkant egy alak volt. Drogos, paranoiás, kiszámíthatatlan, egyesek szerint zseniális, mások szerint nem tudom. Megint mások szerint űrlény volt, aki azért jött a Földre, mert itt sokkal jobb tudatmódosítók kaphatók, mint otthon, a Betlegeuse 5-ön. A korábbi sportriporter 1965-ben lett híres a Hell's Angels-ről szóló riportkönyvével, a leghíresebb cucca pedig a Félelem és reszketés Las Vegasban, de írt Nixon választási kampányáról is, mivel azonban utálta a későbbi elnököt, el lehet képzelni milyen stílusban. Az írásait nem igazán kedvelem nekem nem jön be a "betépve üvöltöm diktafonba a cikkemet a vécén, mert fél óra múlva lapzárta"-metódus eredménye, ráadásul egyszer az egyik kedvenc írómat, Anthony Burgess-t is lusta fasszopónak, illetve béna, félőrült szarzsáknak nevezte. (Hogy ez hogy történt, azt itt lehet elolvasni.) 

Ettől persze egy érdekes fazon volt, aki nem indokolatlanul lett popkulturális ikon, elvégre az túlpörgő hatvanas évek (már mint az ottani hatvanasok) legőrültebb figuráinak egyike volt, aki az életét afféle kalandos kémregényként is képes volt megélni, gyakorlatilag évtizedeket egyensúlyozva az őrület határán. A végére persze a szorgos, alkohollal, drogokkal,  játékszenvedéllyel és fegyvermániával eltöltött évek gyümölcse beérett, így 2005-ben, 67 évesen a szájába vette kedvenc vadászpuskája csövét, és nem félt használni.

theguardian.com

A műveiből meg róla készült filmek vannak egy páran, hozzánk nagyjából három jutott el. A félelem és reszketés... a Rumnapló meg az Ahol a bölény dübörög. A három közül a bölényezős a legrégebbi, konkrétan 1980-as, de nekem ez a kedvencem. Nem mondom, a Terry Gilliam-féle vegasi rettegés se rossz, de ott Johnny Depp alakítása játssza a Huntert (akivel amúgy nagy haverok voltak), akárcsak a Rumnaplóban, a harmadikban, ami meg ugye az első, viszont Bill Murray dübörög mint Dr. Thompson. (Amúgy sosem volt doktor, legalább is nincs nyoma, de hát magam is csak a kiafeneségig jutottam a dologgal.)

A sztori nagyjából annyi lenne, hogy hősünknek Los Angelesből kell tudósítania a '72-es Super Bowl-ról (ez a füvön, sisakban rohangászó benga fickók nagydöntője), de persze nem teszi. Első blikkre már abban sem biztos, hogy LA-ben van, mert mikor a hotel előtt felkelti a limuzinja sofőrje, nem emlékszik a repülőútra sem, így némileg inzultálja a vezető állású alkalmazottat. Sőt szombaton azt hiszi, hogy még kedd van, szóval tényleg nem csak a repülés esik ki neki. Aztán nagyjából rommá töri a hotelszobát, bedrogoztatja a szobalányt meg a nemtudomkit. (Londinert? Tényleg tudja a fene, életemben nem laktam olyan hotelban, ahol ilyen lett volna. Illetve talán egyszer, de ott nem kértem szobaszervizt.)

És mikor már kis híján nekiállna dolgozni, csak reggeliig jut, mert megjelenik régi barátja Dr. Gonzó, aki kirúgott ügyvédből képezte át magát féllegális LSD-pápává és egészen illegális fegyverneperré (hiába no, valakinek a szertől a nem csak a béke és szeretet kattan be), és kezdődik valami teljesen agyahagyott road-movie. Természetesen az elemi logika vagy a dramaturgiai játékszabályok teljes mellőzésével, és az egész annyira életszerű, mintha egy énekes vastapsot kapna az operában, miután belehányt a zenekari árokba.

film.infodb.hu

De ennek pont ez a lényege, a film nagyjából olyan, ahogy Hunter élt, sőt kicsit még vissza is vesz belőle. Itt azért csak utalásszerűen vannak jelen azok a látomások (lásd: denevérek), melyek a Gilliam-moziban már sokkal nagyobb léptékben, mert a Félelem és reszketésben időnként már a világ is torzul a két szétcsapott főszereplő körül, itt még csak ők maguk. (A két film egyébként két különböző történetet mesél el, csak a Politoxikomán Tesók ugyanazok.)

És Bill Murray majdnem nagyon jó benne, az általa fő színészi eszközként kifejlesztett, kissé lenéző félmosoly, félbamba tekintettel kombinálva, itt úgy illik a karakterre, mint Marci hevesen. Peter Boyle meg Carl Lazlo(!), alias Dr. Gonzó szerepében olyan kellemesen őrült, hogy ha meglátnánk szembejönni az utcán, nem a túloldalra mennénk át, hanem a szomszéd városba.

Szóval az Ahol a bölény dübörög veszett drogfilmnek túl vicces, vígjátéknak túl őrült, Thompsonhoz képest meg túl elképzelhető. És iszonyú jó képi világa meg hangulata van, így negyven év után is.