Emlékszem, nem volt mindig ilyen szar a világ. Régen, mikor még hősiesek voltunk, elszántak és kanosak (már csak ahogy a fiatalok lenni szok), még kiálltunk másokért. A császárért, a királyért, a hazáért, nem féltettük magunkat, ennél jobban már csak másokat nem féltettünk. Kaszaboltunk, mészároltunk, tudjátok.
A Nagyobbnál Eggyel Kisebb Háborúban, mikor, Indokínában harcoltunk az algír fronton a beduár felkelők ellen, minden egyszerűbb volt. Volt ugye egyfelől a bedurák lázongó csürhe, megannyi leverni való bokszosképű holland (vagy svéd?), meg voltunk mi, a tiszták, a sehonnan jöttek, a Kurvára Idegen légió tagjai, akik egymás szavát se értettük.
Nem, nem fecsegtünk, nem is tudtunk volna, csak vállt vállnak vetve lapultunk a lövészárokban, hogy egyszer majd jön a Parancs, a mindent vivő lap az autóskártyában, és akkor fel, támadunk! Fővezérünket többször is láttuk a frontújságban, később pénzeken, és mindig arra buzdított, hogy várjunk jól, várjunk cefetül, várjunk arra, hogy egyszer majd ugrásra készen kell várnunk. A valamire. A' arra.
A beduárok támadása meg-megújult, de nem inogtunk meg. Kitartóan lapultunk, megingathatatlan volt kussolásunk, a mocskos bennszülöttek a tevéikkel azt sem tudták, hogy ott vagyunk, gondolatban mondjuk mi is a Nyolc Harang nevű ealingi kocsmában söröztünk, de mindig kifogyott a szalonnás csipsz. Nem mondom, a várakozás unalmas volt, kissé felőrölte józan eszünket Thornenschbauschweigleschtsceit őrmester például hetekig próbált koszorút fonni lepkékből, vagy megfesteni a latrinát, de rájött, ha sikerülne is, egyiket sem tudná szignálni. Én ennél sokkal gyakorlatiasabban, próbáltam minden nap ugyanakkor kétségbe esni, ez volt az elme jógája, és a végére már elég jól ment. Mondjuk miután hat hónapja voltunk beásva, folyton kétségbe voltam esve, így nem volt nehéz pont ezt produkálni minden délután negyed háromkor. Így teltek a hetek, hónapok.
Aztán eljött a nap.
Már épp készültünk a hősies, önfeláldozó kitörésre, már épp elosztottuk egymás közt, kiről nevez majd el a hálás utókor iskolát, parkot, kutyamenhelyet vagy kerületi nemibeteg-gondozót, mikor jött a hír: a beduárok visszavonultak.
Később ezt úgy magyarázta Fassom-Besamel tábornok azóta sem híressé vált rádióüzenetében, hogy ő, mint a Piccadillyn harcoló, elit diplomata kommandó tagja, küldött egy olyan telexet a Ritz pezsgőbárjából a beduár törzskarnak, hogy attól azok beszartak. Aztán menekülőre fogták, meg sose látott még a világtörténelem, és a Times fotósa szaros nadrágban győzteseket. Vesztesnek lenni meg eleve kínos, és akkor ugye még a foltok...
Állítólag valami disznó vicc volt, kis fenyegetőzéssel, meg egy halvány ígéret arról, hogy mit tenne a tábornok a főbeduár (Ibn al Fejszál Ibn Grünwald) kecskéjével, de nem csak úgy simán, hanem a négyből minimum kettő felesége szeme láttára.
Hát igen, ilyen hősies küzdelmeket vívtunk mi annak idején. Készek lettünk volna bármire, elszántuk magunkat a legvégsőkre, nem rajtunk múlt, hogy végül nem kellett rohamoznunk. De a fényes győzelem után legalább feltöltöttük a lövészárkot gandzsa-füsttel, csak a csótányok miatt nyilván. De hát nagy idők nagy embereket kívánnak, és még mi is jók lehetünk valamire.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése