Nem az a kérdés, hogy valaki hülye-e a matekhoz, hanem hogy miben jó? - olvasom, és hát.... elgondolkodom, hogy hülye-e vagyok a matekhoz-e? Elvileg nem, papírom is van róla, ötösre érettségiztem, mondjuk a tanárom és a saját meglepetésemre egyaránt. Neki meglepőbb volt, mert hármasnál ritkán értékelt feljebb, nekem kevésbé, mert eléggé csuklóból oldottam meg az előző évek feladatsorait. És ezzel abba is fejeztem az érettségire való készülést, mondván hogy megy ez nekem, nem kell többet foglalkoznom a témával, csak menjek át (mondjuk ne kettessel, mert az megalázó) de nem hajtok jó jegyre, bölcsésznek készülök, úgyhogy a differenciál- meg integrálszámítás kinyalhatja. Elég nekem ha mennek a nyolcszorosan összetett mondatszörnyek, mint az előző.
Ehhez képest lett ötös, és gondoltam hogy így kell szépen búcsúzni a matektól, engem már soha többé senki nem csesztethet az exponenciális függvényekkel, meg a csonkagúla felületével. Pedig de, csesztettek, mondjuk a gúlával talán nem, de függvényekkel naná. Mert volt négy szép, nyugodt, kissé bohém évem a szombathelyi tanárképző főiskolán, aztán öt, kissé zaklatott, de változatlanul bohém esztendő az ELTE-n, ahol viszont már megint jött a matek. Rögtön az első három félévben, analízis, valószínűségszámítás és matematikai statisztika (mellette meg leíró statisztika meg többváltozós elemzések meg ilyenek), mert hát a szociológia az olyan, hogy a módszertana egy része az nettó matek. Ugyan majdnem mindenki iszonyúan bölcsész volt az évfolyamon, de többségében azért túléltük a matekot is. Szigorlattal a végén, ami nekem megint csak ötös lett. Nos, ezen már én is komolyabban meglepődtem, mert nem készültem, és néhány évfolyamtárssal egy közeli borozóban folytattuk le a lelki felkészülést. Jó, hát be nem rúgtunk, csak egy-két agyizomlazító fröccsöt ültünk körbe, de azok legalább kihozták belőlünk a matematikai tehetséget. Vagy lehet, hogy hogy simán csak nem görcsöltünk rá az eseményre, és így jött a nem várt siker. Meg az újabb fröccsök.
És azóta már pecsétes okirataim vannak arról, hogy értek a matekhoz. Ez persze nem jelenti azt, hogy használni tudnám, segítene bármit is a józan eszemen, vagy mára már ne egy szakkönyvből kelljen fellapoznom hogy a mi a frász az a T-próba vagy a regresszió-analízis, de érzésnek nem rossz, hogy egykor én valamiben jó voltam. Nem nagyon, csak a saját elég szerény elvárásaimhoz képest.
Pontosabban fogalmazva: jó volta valamiben, ami nem nagyívű és tét nélküli okoskodás a világ állásáról, a társadalom nagy kérdéseiről, nem hülye szóviccbűnözés, és nem közepes filmekről szándékolt jókat írás pénzért.
Régen mondjuk elég jól rajzoltam, jókat utaztam, és sok anarchista indulót ismertem olaszul is. De hát így múlik el a sic transit gloria mundi dicsősége. Vagy mije.
Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.
VálaszTörlés