2020. szeptember 20., vasárnap

A szürke másik ötven árnyalata

Andreassal egyszer csak megáll egy rozzant busz, nagyjából a semmi közepén, aztán egy fazon elviszi egy nagy, szürke városba, hogy akkor most itt fog lakni, ez meg a leendő munkahelye címe. Így kezdődik a Jens Lien által elkövetett, 2007-es norvég-izlandi film, A kiállhatatlan.

A városnak nincs neve, és persze elég furcsa. De milyen is legyen, mikor hősünk azt sem tudja, hogy is került oda, honnan jön valójában? Ami a nézőnek is egyből feltűnik, hogy szinte nincsenek színek, mindennek valami szürkés árnyalata van, az egész környezet rideg, egyetlen növényt sem látni sehol. Az ételeknek sincs igazán íze, a piától nem lehet berúgni, viszont összes munkatárs olyan, mintha folyamatosan be lenne drogozva. Vigyorognak mint a vadalma, nagyon kedvesek, de néha a legalapvetőbb  mindennapi helyzeteket sem látják át. Ja, és nincsenek gyerekek. Fák meg gyerekek, meg öregek se nagyon. Itt mindenki nagyjából harmincas-negyvenes hivatalnok. Felületes, valódi érzelmektől mentes droid.

És Andreasnak ez nem tetszik. Egyre több a problémája. A élettársának bevallja, hogy más szeret és elöltözik tőle, aki erre annyit reagál hogy de hát szombatra vendégeket hívott. Erre marad szombatig. És akkor nemsoká jön az egyik központi szimbólum, egy ismerős falán ugyanis van egy repedés, egy lyuk, amiből zene hallatszik, és ahogy tágítanak rajta gyerekhangok, odabenn érezni illatokat, és íze lesz a kakaónak. Szóval ez lenne a menekülési útvonal, de a fal bontásával a város szabályait kezdik bontani, amiért aztán bűnhődni kell. Az ilyesmiért már kijönnek a szürke overallos rendfenntartók, akik nagyjából rendőrség, a mentők meg a köztisztaságiak egyben, és esetleg a titkosszolgálat is.

Sok apró részletből épül föl ez a nyomasztó világ, ahol a főhős még öngyilkos sem bír lenni, de visszaviszik az egyszer már elhagyott élettárhoz, aki ez esetben (immár nem meglepő módon) annyit bír szólni, hogy valami barátai most hívták, hogy szombaton menjenek együtt gokartozni. És Andreas megy, az elátkozottak nyugalmával.



Igen, itt Kafka, Huxley és Orwell köszön vissza, és sokan sokat vitatkoztak azon, hogy akkor most hol is játszódik A kiállhatatlan, minek a metaforái a város nyomasztó furcsaságai. De az én végső megfejtésem mégis az lenne, hogy ez a film a pokolban játszódik. Amit magunknak építettünk. Ahol az ízetlen egyszínűséget hazudják boldogságnak, és aki nem akar az előírt módon, szabványosan boldog lenni azt kirúgják onnan. Mint Andreast is, aki a végén mégis elindul a puszta semmibe, a hóviharba, mert nyilván nem menne már vissza a városba.

Mert hova térhet meg az akit már ebből automatizált pokolból is kiutasítanak? A nemlétbe, ami egyszerre nyomasztó és felszabadító lehetőség hősünk számára.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése