Nem találok szarvakat

Na most azt képzeljük el, hogy különösen másnapos reggel szarvak kezdenek nőni a homlokunkon, és ezen senki nem csodálkozik igazán, minket leszámítva. Mert a barátságtalan kisváros, ahol élnünk kell, nagyjából egyhangúlag hidegvérű gyilkosnak tart, egy valóban sátáni gonosztevőnek.

Valami ilyesmi történik a Szarvak (Horns) főhősével, a velősen csak Ig-nek hívott fiatal fickóval is (igazából Ignatius Perrish, avagy hova lesz a nomen est omen?), akit azzal vádolnak, hogy megölte a barátnőjét, épp szakításuk napján, de csak miután megerőszakolta. Egyelőre szabadlábon védekezik, ám a szomszédok, a lány családja és random vallási őrültek napjában többször is a vérét kívánják, az ártatlanságában pedig a saját szülei sem igen hisznek. 

De hát így jár az a karakter, akit Daniel Radcliffe játszik. Nem kellett volna annyi éven át herripotterkedni, és akkor most nem nőnének szarvai. Mert ugye halandzsa-latin varázsigékkel hadonászni, meg seprűvel légiközlekedni nem lehet büntetlenül, ez előbb-utóbb a fejére hozza a kárhozatot, bár a fene gondolta volna, hogy ennyire konkrétan.

És bár a legtöbb ember nem találna szavakat a növekvő szarvaktól, a kisváros közepesen romlott és időnként nagyon buta lakói épp hogy találnak. Akinek Ig a közelébe megy, az a sikoltva elszaladás helyett kéretlenül is beszélni kezd, kifecsegve nagyjából az összes mocskos kis titkát. Mondjuk a középkorú faszi azt, hogy legszívesebben a tinédzser lánya barátnőjét dugná a felesége helyett, a szétstresszelt anyuka meg azt, hogy a négyéves gyerekét sokszor úgy rúgná seggbe, hogy kiszálljon az ablakon, és hasonlók. Ig egy afféle nem szándékolt gyóntató lesz, mert bár rohadtul nem érdekli senki lelki nyomora, meg hogy ki mire gondol szerda reggelenként a vécén, de úgy jár, mint Pilátus a Krédóban. Mint aki csak csöndben belelépett.

A csavar annyi, hogy a szarvak senkit sem zavarnak, már ha az őszinteségi rohamokat nem számítjuk, a legjobb haverja viszont nem lát rajta semmi különöset. Egész addig, míg a nyakában lóg a gyerekkori emlékként őrzött kereszt, de mikor már nem, ő is meglátja Ig-ben a kísértőt. (Lucifert ha úgy tetszik, vagyis a fényhozót, aki bevilágít a legsötétebb titkokat rejtő sarokba is.) És ha már így járt, bevallja azt is, hogy igazából ő ölte meg a csajt, aztán megpróbálja kinyírni Ig-et, de nem sikerül. 

A végén minden kiderül (a csaj azért szakított, nehogy a srác megkérje a kezét, mert tudta hogy rákos és meg fog halni, arra kis időre meg ugye már minek...), Ig a kisvárosi bunkók előtt is ártatlannak bizonyul, amibe nem sokkal később azért belehal, de előtte még egy kicsit ő lesz a Bosszú Angyala, ha már a Burzsoázia Diszkrét Bája nem lehet. De a meghalása által legalább újra együtt lehet a csajával a túlvilágon, ami remélhetőleg elég messze van a kisvárosi posványtól.

Ide vezet a mértéktelen potterkedés (port.hu)

A Szarvakban az a jó, hogy nem egy műfaji film, hanem sok műfaj elemeit gyúrja egybe, és mégis van valami egységes atmoszférája, ami beszippantja a nézőt, és az első húsz perc után már nincs  is szívünk félbehagyni. Pedig ez egy másfél órás film, kétórás játékidőbe csomagolva, mondjuk kissé indokolatlanul. Nagyjából kilencven perc után a rejtély már megoldva, a bűnhődés folyamatban, de az alkotók valamiért szükségét érezték egy naiv-vallásos sziruppal leöntött Végső Nagy Finálénak, de az ilyesmi utoljára Kevin Smith-nek állt jól a Dogmában,  csakhogy az egy karcos szatíra volt. De itt mintha komolyan gondolnák, ami nem tesz jót a művészi értéknek, amit a végére tényleg csak nyomokba tartalmaz az alkotás. Mint egy sátáni mézeskalács-szív, tükörrel a közepén persze. Ja, és  címe egyáltalán nem politikailag korrekt, inkább úgy kellene hívni, hogy Rossz minőségű látássérült.
Esetleg Hornék, de nem a gyulai értelemben.