Nagyon bírom az űrhajós filmeket, (hangjátékokat, regényeket, novellákat, kiállításokat, oltárképeket, poháralátéteket) mindegy is hogy valami hard sci-fi vagy lovagregényeket a csillagközbe exportáló űropera, nekem jöhet. Nem zavar, ha a Star Warsban terjed a hang az űrben, és a szaggatott lézer látható sebességgel szálldos, és az sem, ha véletlenül hiteles a cucc, ahol mindenki csontritkulásos lesz a súlytalanságban, és a légüres térhez méltó mély kussban oson a bárka a sötétben. A végzetébe vagy nem, nekem a lényeg a menés, a nagy és bonyolult technika, meg a borzongató gondolat, hogy milyen lehet elhagyni a Földet.
Kisgyerekként, és némileg nagyobbként bírtam a repülést is, hétévesen még varázslat volt a jugoszláv tengerpartig malévozni, de azóta eleget ültem repülőn ahhoz, hogy jobban szeressem a témát a tévében, meg makettek formájában a polcon. De űrhajózni ugye még sosem űrhajóztam, úgy elkerült a dolog, hogy még egy nyamvadt ufó sem bírt elrabolni, de annyira, hogy egyszer sem. Úgyhogy az űrutazás sokkal érdekesebb a menetrend szerinti légijáratoknál, tévében, falvédőn, bélyegsorozaton stb. egyaránt.
És mivel az egész téma bizsergetően ismeretlen und elérhetetlen, egy hajszálnyival jobban bírom a valóságközeli darabokat, vagyis azokat, amikben létező, vagy kis híján lehetséges űrhajókkal kerülnek életveszélybe a szardínia jelleggel, szkafanderesen dobozolt ki- és berepülő pilóták. Lehet ez true story, mint az Apollo 13 vagy Az első ember, szatirikus mint az Iron Sky, hősies, mint az Armageddon vagy inváziós-testrablós, szottyos űrszörnyes, mint az Apollo 18 (ez amúgy egyfajta Blair Witch Project a Holdon), illetve a legújabb, az orosz illetőségű Szputnyik.
Ez utóbbiban mondjuk relatíve kevés űrhajó van, és a felénél átmegy egy kremlinológiai ihletésű politikai krimibe, de addig is hozza a nyolcvanas évek szovjet életérzését (ha már akkor játszódik), csak itt Leonyid Brezsnyev főtitkár elvtárs helyett egy űrből jött szimbionta képviseli a nem evilági létformát. Furán néz ki ő is, de még nem a Szovjetunió háromszoros Hőse.
Kisgyerekként, és némileg nagyobbként bírtam a repülést is, hétévesen még varázslat volt a jugoszláv tengerpartig malévozni, de azóta eleget ültem repülőn ahhoz, hogy jobban szeressem a témát a tévében, meg makettek formájában a polcon. De űrhajózni ugye még sosem űrhajóztam, úgy elkerült a dolog, hogy még egy nyamvadt ufó sem bírt elrabolni, de annyira, hogy egyszer sem. Úgyhogy az űrutazás sokkal érdekesebb a menetrend szerinti légijáratoknál, tévében, falvédőn, bélyegsorozaton stb. egyaránt.
És mivel az egész téma bizsergetően ismeretlen und elérhetetlen, egy hajszálnyival jobban bírom a valóságközeli darabokat, vagyis azokat, amikben létező, vagy kis híján lehetséges űrhajókkal kerülnek életveszélybe a szardínia jelleggel, szkafanderesen dobozolt ki- és berepülő pilóták. Lehet ez true story, mint az Apollo 13 vagy Az első ember, szatirikus mint az Iron Sky, hősies, mint az Armageddon vagy inváziós-testrablós, szottyos űrszörnyes, mint az Apollo 18 (ez amúgy egyfajta Blair Witch Project a Holdon), illetve a legújabb, az orosz illetőségű Szputnyik.
Ez utóbbiban mondjuk relatíve kevés űrhajó van, és a felénél átmegy egy kremlinológiai ihletésű politikai krimibe, de addig is hozza a nyolcvanas évek szovjet életérzését (ha már akkor játszódik), csak itt Leonyid Brezsnyev főtitkár elvtárs helyett egy űrből jött szimbionta képviseli a nem evilági létformát. Furán néz ki ő is, de még nem a Szovjetunió háromszoros Hőse.
Az Apollo 10 parancsnoki modulja, csak egy részét kitakarja valami hülye.
A Szputnyiknak amúgy vannak előképei, elég sok film szól arról, hogy a rakétával elkövetett bazi nagy űrbekúrások milyen veszélyesek, és mennyi ismeretlen kockázat van bennük. (Az űrbekúrás amúgy nem a saját trágárság-érzékemet dicséri, hanem Kurt Vonnegutét. "It's a tremendous space fuck!"-mondta volt valamelyik Apollo űrhajó fellövésekor. Én meg ezt egyszer ezt épp az Apollo hotelben olvastam, a Bayswaternél, ahol nyilván hiba lehetett a Mátrixban, mert az Apollo nem az a szó, ami egy héten belül többször is szembe jön az emberrel, pláne nem egy napon. Mint ma. Itt. Fenébe.)
De az ilyen veszély-hangsúlyos űrős filmekben mindig van egy nagy adag hősiesség is, amikor a lánglelkű úrhajós egyúttal lángtestűvé is válik, feláldozva magát az emberiség érdekében. Hogy eltérítse az aszteroidát, az űrnácikat, a hidegháborúból ottfelejtett atomrakétákat és hasonlókat, vagy hogy ne hurcolja be, illetve le a Földre a csápos idegenek spóráit, vagy a spórások csápjait, mindegy is, a lényeg az idegen.
És akkor Hustonban a Vanegykis Problémánk Irányító Központban a főirányító meglazítja a nyakkendőjét, bánatosan kinéz a fejéből, és azt mondja, hogy ez a Bill remek űrhajós volt mindig, előtte meg a légierőnél is mekkorát vadászpilótázott, de most hagyjuk csak szénné porladni a légkörben, különben behurcolás által valami idegen létformában lesz bűnrészes. Jobb az mindenkinek, ha nem ér vissza egy darabban, az elszenesedés meg amúgy is fertőtleníti a hullája darabjait. Később majd elnevezünk róla egy kisvárosi gimnáziumot, a gyerekeinek meg majd küldünk egy csokit. Persze fejenként.
És akkor mi jól átérezzük a drámát, meg hogy Bill mekkora hős, mert bár egyikük se mondja ki, de olyan hősiesen néz szembe a halállal, mintha lenne más választása. Búcsúzóul elmormol egy viccet, amire a film elejéről kellene emlékeznünk, aztán külső felvételben látjuk, ahogy lángcsóvaként önfeláldoz.
De az ilyen veszély-hangsúlyos űrős filmekben mindig van egy nagy adag hősiesség is, amikor a lánglelkű úrhajós egyúttal lángtestűvé is válik, feláldozva magát az emberiség érdekében. Hogy eltérítse az aszteroidát, az űrnácikat, a hidegháborúból ottfelejtett atomrakétákat és hasonlókat, vagy hogy ne hurcolja be, illetve le a Földre a csápos idegenek spóráit, vagy a spórások csápjait, mindegy is, a lényeg az idegen.
És akkor Hustonban a Vanegykis Problémánk Irányító Központban a főirányító meglazítja a nyakkendőjét, bánatosan kinéz a fejéből, és azt mondja, hogy ez a Bill remek űrhajós volt mindig, előtte meg a légierőnél is mekkorát vadászpilótázott, de most hagyjuk csak szénné porladni a légkörben, különben behurcolás által valami idegen létformában lesz bűnrészes. Jobb az mindenkinek, ha nem ér vissza egy darabban, az elszenesedés meg amúgy is fertőtleníti a hullája darabjait. Később majd elnevezünk róla egy kisvárosi gimnáziumot, a gyerekeinek meg majd küldünk egy csokit. Persze fejenként.
És akkor mi jól átérezzük a drámát, meg hogy Bill mekkora hős, mert bár egyikük se mondja ki, de olyan hősiesen néz szembe a halállal, mintha lenne más választása. Búcsúzóul elmormol egy viccet, amire a film elejéről kellene emlékeznünk, aztán külső felvételben látjuk, ahogy lángcsóvaként önfeláldoz.
Ez meg egy üres szkafander, állítólag nincs benne egy hülye, de nem lehetett belenézni.
Nem az a szkafander, és nem én fotóztam, szerencsére. (port.hu)
Na most a szputnyik nem pont ilyen, de majdnem. Itt igazából azzal indul a sztori, hogy a szovjet űrhajósok leszállnak, azaz inkább becsapódnak, az egyik állítólag meghal, a másikat meg bezárják valami titkos bázisra. Mert a zűrben felveszi azt a különös szokást, hogy éjszakánként, álmában felöklendezik egy kisebb csápos idegent, aki reggelre visszamászik a gazdatestbe, hogy aztán a kozmonauta elvtárs ne is emlékezzen az egészre. Bár azt maga sem hiszi, hogy minden rendben lenne vele, mert néha egy konkrét amerikai tábornoknak képzeli magát, és nem tűnik föl neki, hogy ehhez képest oroszul issza a teát, egy bádogbögréből.
De a lény nem bántja, valami fura szimbiózissal merülnek el a tévképzeteikben, az élenjáró szovjet tudósok meg néznek maguk elé, elszántan de bután, hogy akkor ez a most mi is. Egy parazita? Vagy van valami hosszabb távú programja is a élősködésen kívül, azaz tör-e világuralomra a következő ötéves tervben? Meg akarja-e enni őket, vagy elég neki a borscs is?
Igazából fogalmuk sincs, ezért is szervezik be a nagyon titkos kutatásba a minden filmből nélkülözhetetlen jócsajFBI-ügynököt, nem is KGB-s pszichonénit, aki a tulajdonképpeni főszereplő, kár hogy nem lehet izgulni érte.
Mert az idegen lény kábé annyira ijesztő, mint a Szörnyecskék címszereplője, azután hogy már evett éjfél után, de még nem egy hordányi rovarszemű hüllő. Vagyis szódával, meg egy golyóálló üveggel elmegy, annyit lehet felfogni belőle, hogy a bolygót ugyan nem fogja elfoglalni, de egy nagy bögre kávé ráférne.
És igazából tök jó két órán át nézni, ahogy a főkatona és a tudóscsaj megpróbálják kibogozni a rejtélyeket (és átverni egymást), mert van benne egy adag természettudóskodás, jóval több pszichologizálás, és némi hatalomkritika. De utóbbi csak szőr mentén, mert a mai Oroszországban nem szokás a szovjet időket túl keményen bírálni, ha már VV Putyin (mi tegyünk, tényleg ez a rövidítése) is a KGB-nél kezdte.
Úgyhogy a szovjet szál csak érintőleges, ennyi erővel lehetne amerikai film is, amerikai háttérsztorival, mert gondolom a nemzetbiztonságilag keretezett űrlényezésnél ők sem szarakodnak a bázisdemokráciával. Az űrkutatásban diktatúra van mindenhol, és ha bármi váratlan történik, rögtön ott fontoskodnak a tábornoki csillagok. A diktatúra viszont sötét titkokat is jelent, amelyek kibogozását dramaturgiailag is remekül lehet hasznosítani, és szerencsére az űrhajós (aki egyre inkább maga a Lény) meg a pszichológus(?) párosa messze nem egy Scully&Mulder kettős, a mi nagy szerencsénkre.
De a lény nem bántja, valami fura szimbiózissal merülnek el a tévképzeteikben, az élenjáró szovjet tudósok meg néznek maguk elé, elszántan de bután, hogy akkor ez a most mi is. Egy parazita? Vagy van valami hosszabb távú programja is a élősködésen kívül, azaz tör-e világuralomra a következő ötéves tervben? Meg akarja-e enni őket, vagy elég neki a borscs is?
Igazából fogalmuk sincs, ezért is szervezik be a nagyon titkos kutatásba a minden filmből nélkülözhetetlen jócsaj
Mert az idegen lény kábé annyira ijesztő, mint a Szörnyecskék címszereplője, azután hogy már evett éjfél után, de még nem egy hordányi rovarszemű hüllő. Vagyis szódával, meg egy golyóálló üveggel elmegy, annyit lehet felfogni belőle, hogy a bolygót ugyan nem fogja elfoglalni, de egy nagy bögre kávé ráférne.
És igazából tök jó két órán át nézni, ahogy a főkatona és a tudóscsaj megpróbálják kibogozni a rejtélyeket (és átverni egymást), mert van benne egy adag természettudóskodás, jóval több pszichologizálás, és némi hatalomkritika. De utóbbi csak szőr mentén, mert a mai Oroszországban nem szokás a szovjet időket túl keményen bírálni, ha már VV Putyin (mi tegyünk, tényleg ez a rövidítése) is a KGB-nél kezdte.
Úgyhogy a szovjet szál csak érintőleges, ennyi erővel lehetne amerikai film is, amerikai háttérsztorival, mert gondolom a nemzetbiztonságilag keretezett űrlényezésnél ők sem szarakodnak a bázisdemokráciával. Az űrkutatásban diktatúra van mindenhol, és ha bármi váratlan történik, rögtön ott fontoskodnak a tábornoki csillagok. A diktatúra viszont sötét titkokat is jelent, amelyek kibogozását dramaturgiailag is remekül lehet hasznosítani, és szerencsére az űrhajós (aki egyre inkább maga a Lény) meg a pszichológus(?) párosa messze nem egy Scully&Mulder kettős, a mi nagy szerencsénkre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése