Bunkerfilozófia

A sci-fi filmes műfajának vannak olyan darabjai, amelyekben nincsenek űrhajók, robotok, idegen lények, időutazás, bármiféle akció, szerelmi szál, csokitorta vagy galaktikus háború, és mégis a fotelbe szögezik az embert. A legjobb példa talán Az őslakó (The Man from Earth), amely gyakorlatilag egyetlen szobában játszódik, ahol néhány ember beszélget. És ez a no budget film az egyik legjobb sci-fi valaha, mert a főszereplő (a beszélő nevű John Oldman) azt állítja, hogy tizennégyezer éve született, és mesélni kezd, az amúgy a helyi egyetemen tanító kollégáinak. Van benne egy nagyobb csavar a közepén, egy megrendítő a végén, de az egész tényleg elférne egy kamaraszínházban. Egy kisebb kamaraszínház kicsi színpadán, még jelmez sem kellene, mindenki játszhatna abban, amiben a hetes busszal jött.

Na most, A halott ember levelei is mjdnempont ilyen, leszámítva, hogy ebben csavar nincs, van viszont néhány helyszín és némi cselekmény. Történet az nem nagyon, legfeljebb egymáshoz fűzött epizódok,meg szimbolikus konfliktusok, csak hgy legyen miről elmélkedni.

Ez az 1986-os orosz (bocsánat, az évszám alapján természetesen: szovjet) film egy atomháború után játszódik, ami nem meglepő, hisz a készítésekor még pont a glasznoszty meg a peresztrojka előtt vagyunk, ha egyáltalán mondnak ezek a kifejezések még bárkinek bármit. Reagan amerikai elnök még a csillagháborús programját reklámozza, a hidegháború már langyosodik, de a két nagyhatalom vezetőjének még igencsak keze ügyében a Nagy Piros Gomb. Vagyis reális szcenáriónak számít a nukleáris holokauszt (a holokauszt szó jelentése ugyebár: égő áldozat), miközben a Szovjetunióban azért már sokan érzik, hogy valami nagy-nagy összeomlás közeleg, mert a mindennapok, meg hivatalos propaganda egyre távolabb kerülnek egymástól. A "jegyre vesszük a kenyeret és literszámra a vodkát" világa ordítóan különbözik a május elsejei felvonulásom színes élőképeitől, meg a katonai díszszemlék erőfitogtatásaitól.

És akkor jön Konsztantyin Lopusanszkij, az akkor még harminc alatti fiatal rendező, és megmutatja, milyen lenne az ő világuk egy atomcsapás után. Hát, nagyjából olyan mint előtte, csak ami addig düledezett, az legalább tényleg összedől, ami addig csak lepusztult volt, az nagyjából használhatatlanná is válik, aki eddig csak szimbolikusan volt a föld alá szorítva, az az óvóhelyen tényleg átmegy undergroundba. (Amúgy szerintem a díszletekkel nem molyoltak sokat, lementek egy bármelyik moszkvai pincébe, ott összetörtek két lámpaburát, a fogasra akasztottak három vegyvédelmi köpenyt, és meg is voltak a nyomasztó környezettel.)

A halott ember levelei igazi hangulatfilm, annyira erős atmoszférája van, hogy kizárólag napfényes délelőttökön érdemes fogyasztani, legalább is ha a közeljövőben nem tervezünk belépni valami világvége-váró öngyilkos szektába. És nem árt utána valami vígjáték, vagy valami garantáltan megmentős-hepiendes darab, mert ebben aztán semmi ilyesmi nincs. Csak karácsony este sugárfertőzött gyerekekkel, meg csupasz ágakból összedrótozott karácsonyfával, a szabdságot választó öngyilkos, és a jövő majdnem biztosra vehető hiánya.

A fimben egy tudós ül egy múzeum alatti bunkerben, néha összegázálarcozza magát és kinéz a romos felszínre, vitatkozik a posztapokaliptikus alapon statáriális hatalom embereivel, akiket nem hat meg, hogy főhősünk Nobel-díjas amúgy, meg néha beszélget normális túlélőkkel is. Hisz az ilyesmi a romok között nem sokat ér

Amikor meg nem a túlélésért küzd, akkor haldokló nejét ápolgatja, meg leveleket ír eltűnt fiának. Az egész film egy párbeszédekbe és levelekbe csomagolt filozofálgatás arról, mire képes az ember a túlélésért, mekkora az az emberhez méltatlanság, amit még elvisel azért, hogy kicsivel tovább termeljen szén-dioxidot. Meg hogy mi van akkor, amikor tényleg véget ér a történelem, a harmadik világháború megvolt, a negyediket meg úgyis kövekkel és botokkal fogják megvívni roskatag mutánsok.

Az egésznek van egyfajta Sztrugatszkij-fívérek fílingje, és nem véletlenül. A jeles író- és testvérpár egyik tagja (azt hiszem Borisz és nem Arkagyij) részt vett a forgatókönyv írásában, úgyhogy a végeredményről nem bírok nem a Sztalkerre asszociálni. Andrej Tarkovszkij kultikus filmje is Sztrugatszkijék Piknik az árokparton című kisregényéből készült, csak ott nem atomháború volt, hanem űrből jött idegenek látogatása, akik itt hagyták a Zónát, ahová ugyanúgy nem vágyunk, mint Hirosimába '45 őszén.

A halott ember levelei kifejezetten ócska antidepresszáns, viszont hatásos gyógyszer túltengő életkedv ellen, megbízhatóan gyógyítja az optimizmust, és úgy viszonyul mondjuk a Mad Max-hez, mint egy tányér krumplileves a csilis burritóhoz. Egyiket sem szeretem, de ha már választani kell, akkor inkább a krumplileves.