De tényleg, egész este. Mert minden véget ér egyszer, mások később, én hamarabb, ez a film meg 2 óra 14 perc után. Mert naná, ez is egy cím, újabban újra meghonosodott rossz szokásom szerint már megint filmet néztem este, ha már a délutánt holmi olvasásra pazaroltam, meg takarításra. Ebből itt meg már félig úgyis egy béna filmes blogot csináltam, bár egészen nem fogok, ahhoz túl sok minden más is felháborít a világban és a kortárs mindenféleségben.
A film története annyi, hogy a mérsékelten szimpatikus, mondjuk hogy ifjú pár sokáig autózik a hóban, aztán ott ragad a srác szüleinek farmján, a hóban, de később mégis elindulnak. A hóba, abba bele. (Mondtam már hogy folyamatosan esik a hó, néha odabent is? És hogy Micimackó zik-zik?)
A szülők (Toni Colette és David Thewlis), furcsák, a ház furcsán rideg, a farm meg egy háziállat-horror, plasztikusan elmesélve. De az állatoknál legalább egyértelmű a helyzet, a kis báránykák megfagytak, a disznókat élve megették a férgek, ez kemény, de legalább tiszta helyzet.
A szülők ellenben nem egyszerűen furcsák, nem mókás különcök, hanem első pillantásra nyomasztó, fenyegető pszichopatáknak tűnnek, aztán másodikra is. Apu választékosan fogalmaz, de egy ötéves gyerek szintjén sem képes értelmezni, amit mondanak neki (vagy csak nem akarja, hogy mások tudják, hogy ő érti, csak nem akarja hogy tudják...), Anyu meg olyan tekintettel nézi az asztal közepén a sültet, mintha egy közeli rokonból készítette volna, aki még gyerekkorukban egyszer ellopta a kifestőkönyvét. És amikor Anyu nevet, az egy az egyben olyan mintha sírna (végül is mind a kettőnek van hisztérikus változata), ellenben azt meg, hogy tudna sírni, simán nem hisszük el neki. Toni Colette olyan fejeket vág, hogy a film közepén kimentem megnézni, be van-e zárva a bejárati ajtó.
Ráadásul bár a film maga egy nagyjából lineáris időrendet követ, de Anyuék úgy ugrálnak a saját idősíkjaik között, mintha holnapra már nem lenne tegnap. Amikor először összefut velük a jobb sorsra érdemes csaj (Jessie Buckley), az előszobában még hetven pluszosnak néznek ki, de pár perccel később, az ebédlőben már minimum húsz évvel fiatalabbak. És ez többször is megtörténik, mintha a szülők egyszerre élnének az összes életkorukban, amik véletlenszerűen oszlanak el a szobák között. Charlie Kaufman direktor afféle Hitchcock-műveletként pakolja tele az egyes beállításokat elgondolkodtató anomáliákkal és még csak ötletünk. sem lehet, hogy melyiknek lesz aztán jelentősége később, és melyek azok, amikkel simán csak meg akar vezetni minket. A ház és annak berendezése is olyan, hogy egy az egyben lehetnénk ötven évvel korábban, a jelenben , vagy háromezer év múlva egy, a Galaktikus Birodalom bukása után igen népszerűvé vált Föld-retro kalandparkban.
hu.ign.com
Mert amikor a fiatalok elhagyják a várost, és belevetődnek a nagy fehér hóviharba, mintegy kilépnek a tér-idő, és egyúttal az oksági viszonyok unalmasan mindennapi keretei közül. Aztán persze nem tudnak visszajutni, a hó az csak viharzik, egyre csak viharzik, úgyhogy simán kívül rekednek a világon, mint Alice Tükörországban.
És egy idő után kezdenek hasonulni környezetükhöz, egyik jelenettől a másikig (térben meg mondjuk a konyhától a nappaliig) alapvető dolgok változnak meg velük kapcsolatban, minden átkötés meg magyarázat nélkül. A srácnál ez kevésbé feltűnő (na ja, szerencsétlen ott nőtt föl), neki eleve sorozatgyilkos-feje van, de csajnál nehéz nem észrevenni, hogy egyszer szemüveges, egyszer meg nem, egyszer festőművész, később fizikus, de három méterrel arrébb már biológus, bár nem biztos hogy ebben a sorrendben. Szóval átkerül a tükör rosszabbik oldalára, csapdába esik a valaholban, miközben az első percektől világos, hogy azt sem tudja, akar-e bármi hosszútávút a néhányrandis pasijától.
És ekkor, az első óra vége felé (miután ugye kettőre zártam az ajtót) kezdtem el töprengeni, hogy akkor most mi is az, amit nézek? Pszichodráma, a csaj belső monológjainak kivetülése, egzisztencialista példabeszéd, az ember saját tudatába zártságának allegóriája? Vagy simán csak egy horror/thriller, ahol ez volt a művészi felvezetés, és szereplők mindjárt elkezdik levágni és kolbászba tölteni egymást (ha már egy farm van kint, a hóvihar mögött). É bármelyik lehetett volna, ami azt jelenti, hogy tényleg jó kis darab, nem hagyja, hogy beskatulyázzuk mindenféle műfaji keretek közé.
Aztán kiderült hogy mindegyik, vagyis egyik se, és egyszerre mindegyik és egyik se. A lány valamelyik belső monológjában lehet a kulcs, amikor arról beszél, hogy az emberek szeretnek úgy gondolni magukra, mint az időben mozgó lényekre, pedig valójában mindig egy helyben maradnak, és az idő megy csak előre, átfúj rajtuk mint a szél. És aznap este ő volt a szél, átfújt a szülőkön, látta milyenek voltak, milyenek lesznek, mi lehetett volna, és mi lehet még velük.
De ha a lány az Idő, akkor kicsoda a féltestvére, Mr. Tér, és mi a viszonyuk Istenhez (Jehovához, Allah-hoz, Visnuhoz, a Nagy Spagettiszörnyhöz)? És mi van akkor, ha a film utolsó öt percében mégis csak az derül ki, hogy a srác/fickó az Idő, és a furán csúszkáló idő örvényét ő gerjeszti?
Nem tudjuk, nem is érdekes, mert egyikük sem az Idő maga, inkább egyfajta time lord, ráadásul doktorátussal (ha valaki érti), az Idő avatárja, aki épp egy emberi testben próbálja felfogni, mi is zajlik körülötte.
Személyes megfejtésem szerint a pasas (végül is rá szavazok) amúgy egy űrlény, méghozzá a Tralfamador bolygóról, ami Vonnegut Ötös számú vágóhíd című regényéből közismert. Miként az a tény is, hogy a tralfamadoriak speciálisan érzékelik az időt, mert egyszerre látják az összes pillanatot. Így aztán nem szoktak meggyászolni egészen közeli rokonokat vagy barátokat sem, hisz számukra evidens, hogy bár az illető akkor épp halott, de egy csomó másik időpontban ép és egészséges, szóval minek is kellene bánkódni? Avagy: elhagyott a szerelmem, de trallala, van tizenév az életemben, mikor épp itt van velem sokszor, ugye? Hát, embereknél ez mégsem működik...
Úgyhogy a tralfamadori nézőpont nem igazán vigasztaló, nem csoda, hogy a filmből is hiányzik, azt nekünk kell hozzágondolni, tetszőlegesen bármikor, ha szükségét érezzük.
Amúgy nem is értelmeznék itt tovább, ennek a mozinak (és az alapjául szolgáló regénynek) mindenki számára lehet egy saját olvasata, az enyém annyi, hogy a dolgok valamikor lesznek, vannak egy darabig aztán meg nem, de nekünk erre nincs igazán ráhatásunk. Ha meg mégis, annál rosszabb, mert akkor valaki könyvet ír a vívódásainkról. Másvalaki meg filmmé szereli össze.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése