Jövő hónapban lesz érettségi találkozó, azaz találkozik mindenki akinek van érettségije. Legalább is így értettem a telefonban. Hogy az egykori osztálytársak hogy fogják megtalálni egymást egy ekkora tömegben azt nem tudom, pláne ha a találkozó globális lesz, szóval Kamcsatkától Floridáig mindenki összejön, aki valaha érettségizett (elvégre mindkettő félsziget, így az egészből összeállhat egy nagy Sziget fesztivál), pláne ha azok is meg vannak hívva, akik csak vizsgáztak anno, de nem mentek át. Vagy nem is vizsgáztak, de mindig is szerettek volna, elvégre a motoros találkozók közönségének egy része is vonattal érkezik.
De ez legyen a volt osztálytársaim problémája, én nem megyek, pedig most másodszor elgondolkodtam rajta, hogy mégis. És az első elgondolkodás után, pont tizenöt éve, tényleg be is néztem, ha nem is túl hosszasan (mert közben egy utcával arrébb zajlott Erikáék lakodalma, ahol szintén vendég voltam), most hogy meg a kimondani is rémes harmincadik évforduló képében szakadna rám az ég, én ismét beleállnék. De azon a szombaton délutános műszakban fogok vízmintákat lögybölni lombikokban, kénsavas oldatot csurgatni kémcsövekbe, és ezek között hangoskönyveket hallgatni unalom ellen.
Szóval lett volna szándék bennem, ám a körülmények áldozatosan megkímélnek a döntés súlyának felelősségétől, de legalább senki közeli nem házasodik aznap, az azért már sok lenne zaklatott szociális fóbiáimnak. (Melyek közt mostanában jelent meg a FOMO, a fearing of missing out, a valamiből való kimaradás félelme, kellett nekem cikket írni róla.) Egyszer majdnem elmentem a tanárképzős diplomaosztós találkozóra is, a húszévesre, évekkel ezelőtt, az egyetemi bagázs viszont nem tartott húsz évest, legalább is nekem nem szólt senki. (Basszus, más is ilyen tempóban öregszik? A tévében mindenki olyan fiatal...)
Mondjuk nem volt nagyon rossz középiskolába járni, főleg csak utólag, mert a fősulin meg az egyetemen mérhetetlenül jobban éreztem magam, egyrészt mert azok nem fiúiskolák voltak, másrészt meg olyasmit tanultam, ami érdekelt is, meg jó is voltam benne, na ez a szakközépben csaknem tökéletesen hiányzott. Az elektronikáról (amit tanítani próbáltak nekem) jobbára ma is csak annyit tudok, hogy biztos érthető und érdekes lehet valakinek, aki nagyon-nagyon nem én vagyok.
Persze ha tényleg az összes valaha érettségizett, és még életben lévő találkozójáról van szó, akkor nem bánnom, hogy ki kell hagynom, nem bírom a túl nagy tömeget, ezért nem járok Birkam..., izé Békemenetekre sem.
Ja nem, nem ezért. Hanem mert biztos túl sok ott az érettségizett, és elég sok a diplomás, ami engem nem ijeszt, csak elkeserít.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése