Damien Hirst a kilencvenes évek képzőművészetének fenegyereke volt, mára azonban egy 57 éves, jól menő művészetipari vállalkozó, aki már-már a az Andy Warhol-fél mélységeket meghaladó pofátlansággal gyártja sorozatban a csaknem semmit, nagyon sok pénzért. Párszáz millió dollárra becsült vagyonával nagyjából ő ma a leggazdagabb élő brit képzőművész, és népszerűsége nem látszik csökkeni, pláne mert beszállt az NFT nevű őrületbe is, és a kriptovaluták mintájára kitalált kripto-műalkotásokkal is akkorát kaszált eddig, amennyit más egy élet alatt nem keres meg, de most átállt a világos oldalra.
Mert mint afféle hagyományos módszerekkel (és addigra már elvárásnak számító polgárpukkasztással) induló kortárs művészt, azért érdekelni kezdte, hogy de az istenadta közönség (nem a nép, a gazdag és sznob, tőzsdeindex-függő gyűjtők mégis mit értékel jobban, a digitális cucc tulajdonjogát biztosító virtuáls tokeneket, vagy magukat a fizikailag is létező műveket?
Nekem ez mondjuk nem kérdés, mert egy vászonra, papírra, budifalra felkent képről tudom mi, az NFT-ről meg csak sejtem, de részben azért is, mert nem igazán érdekel. És a gyűjtők, gondolom főleg a befektetési gyűjtők is többségben arra szavaztak végül, hogy a tokenek helyett inkább magukat a képeket tartanák meg.
Egy a tízezerből (news.artnet.com)
Hirst Currency című projektjének ugyanis ez a kérdés volt a lényege. Eladott kurva sok NFT-t még kurvább sok pénzért (valami tízezret, első körben kétezer dollárokért), aztán adott némi időt a vevőknek, hogy akkor most mi legyen. Ha aszongyák, nekik a virtuális biszbasz kell, akkor megtarthatják, az általa reprezentált képet viszont eltüzeli egy galériában megtartott performansz keretében. Ha már a kortárs művészetben amúgy is több a performansz, mint az objektum, ahol egy ragasztószalaggal a falra rögzített banán is érhet rengeteget, hisz úgysem a gyümölcs, hanem a falra ragasztás gesztusa a mű, mondhatni az alkotás folyamata maga az alkotás. (Ja, ez a szép a kortárs művészetben, hogy ugyan már senki ki nem ejti a száján azt, hogy posztmodern, de attól még marad a bármi lehet, az anything goes, mint a flegma relativizmus alapelve.)
Na most, a vásárlók közül több mint négyezren azért az NFT-t választották, így most van ennyi eltüzelni való kép. Amiket kiállít egy galériában, és október 11-ével kezdve naponta eléget belőlük sokat, így egy hónap után már nyugodtan zárhat a tárlat, mert nem marad ott több, színes pöttyökből álló remekmű (lásd a fenti képet).
És ez az egész elsőre nem is hangzik akkora baromságnak. Sőt másodikra sem, pedig régóta gondolom azt, hogy amit Hirst csinál, az alapvetően kamu, bár kétségtelenül művészi szinten elkövetve. Azaz művészet, tehát mégsem kamu, illetve mégis, amennyiben szándékolt átverés, miközben egy metaszinten lehet bárminek a kritikája is, szóval esetleg mégsem kamu. Basszus, valamit azért tud a pali. Ha festeni nem is nagyon, de attól még kreatív.
Ja, és az egész projekt színhelye a Newport Street Gallery valahol Londonban. Illetve pontosan tudom hol, mert egyszer, nem sokkal a nyitása után voltunk is ott Petrával (egy John Hoyland kiállítás volt épp), részben mert közel esett a Kingsman-ből ismerős Black Prince nevű pubhoz, Lambethben.
DH: Happy Head No. 7 (phillips.com)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése