Most épp a Raymond és Ray című, gyakorlatilag kétszemélyes kamaradarabot, amiben a cselekmény csekély, a dráma középfajú, a színészek jók, engem meg beszippant, mert van atmoszférája, életszaga, meg olyan dolgai, amik a szuperhősős szaroknak, tetszőleges akciófilmnek sose nincsenek, de még az általam kedvelt horror-jellegű nyomasztásoknak is tekerniük kell érte.
És bár nyilvánvaló hülyeségnek látszik, simán el szoktam olvasni egy-két kritikát egy filmről, mielőtt rászánok másfél-két órát az életemből, mert azt vettem észre, hogy mára már nincs az a lesújtó vagy égbe menesztő kritika, amitől nekem prekoncepcióim támadnának. Vagy, ha már a legszebb öröm akár öröm, direkt megnézek valamit, amiről elég sokan, elég semmitmondóan bírnak fanyalogni. Ennél a műegésznél akkor álltam neki a tekintésnek, mikor elolvastam a Guardianban egy kritikának is elég vacak lesajnálást, márpedig lassan azt érzem, filmkritika-kritikusnak nem is vagyok rossz, na ja, ezt teszi az emberrel, ha maga is huszonöt éve ír ilyesmit, jobbára megélhetési célzattal, de sokszor privát lelkesedésből is.
Szóval örömmel konstatáltam, hogy a film szerintem teljesen rendben van, engem egyből beszippantott a hangulata, nyilván mert eleve bírom az ilyen keserédes, érzelmileg klausztrofób cuccokat. Ethan Hawke meg Ewan McGregor pedig jó, ahogy az tőlük elvárható. Ők Raymond és Raymond, a két féltestvér, akinek vicces kedvű, ám egyértelműen szemétláda apjuk ugyanazt a nevet adta, de az öreg végre megmurdált, és mindjárt hat láb mélyen lesz, csak előbb konkrétan nekik kéne elásni, mert a végrendeletben ez van, hogy saját kezükkel. Egyikük érzelmileg megviselt, a másik cinikusan szarik rá, de azért elmennek, csak hogy kiderüljön, nem is annyira idegenek egymásnak, mint azt maguk is gondolták, az apjukat például, más okból bár, de mindketten rühellték.
Aztán vannak egyéb érzelmi gabalyodások, a fater volt szeretőjével und ápolónőjével kapcsolatban, meg felbukkannak egészen kretén újabb féltestvér-jelöltek, de ez igazából csak erősít egyet kettejük alapvetően is pozitív kapcsolatán. pedig egyikük egy igazi kispolgár-alakú irodai patkány, a másik meg egy munkanélküli melós, és megfeneklett jazz-zenész, de legalább már nem drogozik. Viszont legalább szimpatikus alak, akkor is ha karcos a modora.
imdb.com
A Raymond és Ray nem szentimentális ostobaság, nem elpazarolt lehetőség, hanem egy rendesen összerakott film a kis életről, ahol a dráma személyes, a fordulat meg akkor is gyomorba vág, ha várható.
(Nem mellesleg nekem is van egy féltestvérem, bár pont nem az apánk közös, akit ismerek úgy-ahogy, meg asszem van egy(pár?) pont a biológiai apámtól, akit viszont már réges-rég egyáltalán nem. De valahogy engem már nem érdekel a története/történetük, bár volt egy pár év az elmúlt tizenből, mikor már majdnem.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése