Nna, most fejeztem be (nagyjából harmadik nekifutásra) Fjodor Kravcsenko regényét, aminek címe: Az új legyőzi a régit. (Ja, azér' új, ha nem győzné le nem is lenne más, csak a régi, ami így meg nem sokáig...)
Remek regény, tele erkölcsi tanulságokkal, miszerint mi kommunisták más fából vagyunk faragva, számunkra a munka dicsőség kérdése, és a cukorgyári sztahanovistáknál csak a cukorgyári ifjúkommunista sztahanovisták a főleg zsinórmértékebbek.
A szöveg amúgy 1952-es keltezésű, magyar fordítás is 53-as, szóval még élt Sztálin, mikor egy Sztálin idézettel indul a cukorgyártás hőseinek kommunista szombatja, hogy végtelenül szórakoztatóan szánalmas frázis-puffogtatásba fulladjon, de már nagyjából ammásodik oldal környékén. (A mai névtelen origósok hetven éve pont ilyeneket írtak volna.)
Vannak a sztoriban régivágású szakik, nem gonoszak ők, csak olyan a neveltetésük, hogy régen is gyártottunk cukrot, gyártunk ma is, ahogy eddig, ki nem szarja le a munkaversenyt?
Plusz tele van ilyen sztálinista techno-blablával, mert amit az olvasó nem ért, az biztos szakszerű, tehát haladó, azaz nem a szakszerűség imperialista értelmében modern, hanem a fényes kollektív jövő horizontján.
Én ehhez még kevés vagyok, bér épp egy cukorgyárban, de cukrot csak a képernyőn látok, és addig jó, mert ha a kondenzvízben lenn, az maga a nagyhalál, műszakbeosztás szerinti kiadásban.
(Ja, közben Vologya bá' hadiállapotot hirdet Donbasz, Nebasz és Kibasz térségében, csak nem tudom, gyártanak-e arra cukrot, az élenjáró módon, hadi cukrot persze.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése