2020. január 31., péntek

Tünet

Én a magam részérő, valamint szerény személyemben a tüntetések ellen szeretnék tüntetni, mert az mégsem járja, hogy emberek táblákkal akadályozzák a villamosokat, meg sknandálnak valami tőmondatos marhaságot, és olyanok mint a dühös vérnyulak, hogy egyedül csak magukban fortyognak,  de falkában már erősek és bátrak.
Engem alpból nem zavar, ha valakik skandálnak, amíg ezt otthon a négy fal között teszik, de ha nagyon nem bírják ki már nappaliban a tapéta mintáját, menjenek fodbalmeccsre, ott lehet hülyeségeket ordibálni, sőt néha explicit elvárás, hisz ezért építették a sok stadionokat szerteszét.
Vannak persze békés tüntetések, progresszív izék, de azokkal is az a baj, hogy lebutítják a kérdéseket, méginkább a válaszokat és végső soron a résztvevőket, akkor már mégis csak jobb egy sörfesztivál, ott legalább proaktívan lehet jól érezni magukat a nekik. És nem baj, ha épp elmarad az aktuális akadémiai székfoglaló.

Mert a tüntetéseknél rendszeresen bebizonyosodik, hogy tömeg követezetesen hülyébb az egyénnél, ilyenkor kell beszúrni a kötelező irodalmi hivatkozást, hogy Pilátus kérdésére egyénileg mindenki azt kiáltotta hogy Jézus, de tömegből mégis az hallatszott, hogy Barabás. Karinthynál persze Barabbást kiált az egy arcúvá és egy hangúvá vált tömeg. (És ez nem valami ködös demokráciallenes lázítás, hisz a demokrácia lényege pont az, hogy egyénként döntünk s szavazunk, sohasem tömegben, közfelkiáltással legfeljebb királyt lehet választani, de minek? Vagy mint az előző példában, megváltókat halálra ítéltetni, bár ez már problémásabb. Mert ha a tömeg is Jézust kiált, akkor nincs keresztre feszítés, és ezért a Jézus nevű csodarabbit mondjuk ötvenkét évesen viszi el például a vérhas, na akkor hogy is lenne az a megváltás?)

De ez az egész tömeglélektani hőbörgés onnan jutott eszembe, hogy Gyergyóditróton a derék székely polgárok kiakadtak, mert a helyi pékségben alkalmazni mert a tulaj két Sri Lankáról érkezett pékmestert. Szörnyű, tényleg. Ezek a srílankánok (vagy kik) odajönnek, és elveszik a helyiek munkáját. Ja nem, azért kellett vendégmunkásokat alkalmazni, mert Advent ugyan van a Hargitán (Tamási Áron idején legalább is volt), de szakképzett pék az nincs, akik voltak, azok már rég Klagenfurtban sütik a kenyeret meg a kiflit, és biztos szenvednek a helyi osztrákok kirekesztő gyűlölködésétől. Na ja, berekesztő módon gyűlölködni eleve nehéz  lenne, a ditrótiak is a régi jó xenofóbiában utaznak, elvégre Sri Lanka (mások által Ceylonnak mondott egykori gyarmat) kurva messze található, az ottaniaknak bőrszínük van, valami fura vallásuk (némelyik keresztény, most mondják már...) és biztos fordított irányba keverik a hozzávalókat.

És hát a helyiek annyira be vannak háborodva és fel vannnak szarva a vendégmunkásoktól, mind a kettőtől, hogy tüntetnek, beforrongják magukat az önkormányzati ülésre, és lehet hogy hirtelen felindulásból petícióznak is a fészbukon, végső fegyver gyanánt. Mert ők nem kérnek a vendégmunkásokból, akkor inkább ne legyen kenyér a pékségben, vagy legyen kevesebb kifli, de nekik az idegenek által készített cucc nem kell, abba biztos valami vírust sütnek bele, meg hindu Korán-idézeteket, amiket a törzsi varázslójuk küld nekik SMS-ben.

Ez a gyergyói eset a típuspéldája annak hogy lesznak az emberek maguknál hülyébbek a tömeghatás által, hogy lesz a helyi közösségből horda, hisz ennek lehetősége mindig bennük (bennünk) van. És csak egy-egy kulcsinger kell hozzá, hogy aktiválódjon a törzsi logika, a "négy láb jó, két láb rossz" állatfarmi egyszerűsége. Aztán már mennek is tüntetni, vért kívánni, de legalábbis fogaknak hullását és könnyeknek csikorgatását, mesze-messze attól az ideálisnak gondolt állapottól, amit embernek lenni jelent. Vagy jelentene, tudja fene, lehet hogy mégis inkább zsákmányoló és területvédő állatok vagyunk, egy egész vékony civilizációs mázzal bevonva.
És innen nézve a valami ellen tüntetés csak tünet, nembéli lényegünk tünete, mint a drogfüggőség, a nagyravágyás, a hazudozás vagy a rossz ízlés. A papucs orrán bamutbojt.

Képtalálatok a következőre: tüntetés vicces"
Egy értelmetlen, de kivétel. (https://altalanostuntetes.blog.hu)

2020. január 30., csütörtök

Hírtelenül

Rém unalmasak a hírportálok mostanában, de annyira hogy még tévét is nézek, pedig az rendszerint csak civilizációs háttérzajnak kell, meg többet olvasok az átlagnál. Na persze nem annyit, mint tizenöt-tizenhat évesen, mikor még nem volt laptopom az interneten, és hetvenkettővel kevesebb tévécsatorna hetvenkedett a kábelen, de azért sokat.

Mert a rendszerint fogyasztott hírportálok megtekintésének két alapvető oka van: Egyrészt valóságfügőgként érdekel, hogy mi történik a lakótelepen túl, másrészt pedig remek vérnymásnövelő a fake news-ban és nettó ócska propagandában utazó oldalak olvasgatása (origo, 888 és egyéb, lélekben felcsúti Goebbels-epigonok). Reggel már kávé sem kell, elég csak beleolvasni a "Soros hálózatának titkos chemtrail-terve áll az éjszakai ónos-eső felháborító  elmaradása mögött" című khmm... "cikkbe", és máris ki vagyok akadva, ami elsőre ugyan rosszul hangzik, de igazából kellemesen meglöki az alapból kissé alacsony vérnymásomat. És olcsóbb mint a kávé.

Mostanában viszont a némileg komolyan vehető hírportálok rémesen unalmasak, ellenben a lakájmédia hírportáljai döglesztően unalmasak.
Ez most vagy azért van, mert nincsenek hírek, vagy azért mert túl magas már az ingerküszöböm. Hírek persze vannnak, de egy sematikus, mindenféle nyilatkozatokat felböffentő hírszerűség már nem izgat fel, a futószalagon gyártott " megölte az elgázolt halálos balesetet a büntetett előéletű vírusos tornádó" tematika már egyetlen szürke masszává folyik össze, tényleg a szemem láttára, vagy annak ellenére.

Ráadásul a manapság meghonosodó apokaliptikus hangnem okán mindig van egy-egy téma (és maximum két-három altéma) ami uralja a híreket, és ezek változó ideig, de minden mást letarolnak. Hónapokig a klímaváltozás volt a fő topik mindenhol, annyi különbséggel, hogy akkor a most klímaválság vagy klímahiszti van-e, de hogy van, sőt hogy nagyon van, hogy  főleg ez  van, affelől nem volt kétség. És altémaként lehetett kicsit sorosozni, poltikusbűnözőzni, de ha ezek kimerültek akkor jöttek a nemzeti sorskérdésként tálalt sporthírek, a receptek, meg lejárt szavatosságú celebek bikinis fotói, de azért lássuk be, ezek nem igazán hírek. (Amúgy valami podcastban hallottam, talán a Puzsértól, hogy a celebekig azért egy monotonan csökkenő függvény vezet el: először voltak az embereknek istenei, aztán az istenek helyett szentjei, aztán a szentek helyett sztárjai, majd a sztárok helyett jöttek a celebek, és itt tartunk most. Hogy a mi is a negatív evolúció következő lépcsőfoka, az még bizonytalan, de az tuti, hogy még nem vagyunk a pincében, a freak-show nyilván még folytatódik.)

És az utóbbi időben már egyre kevesebbet klímáznak, na ja tél van, és a hidegben kevésbé sokkoló a globális felmelegedés. Pedig nincs is hideg, hol vannak a mínusz tizenfokok, kérdem én, nekünk már egy rendes fagy sem jár? A karácsonyt is meg kellett oldanunk hó nélkül, pusztán bejgli és stílenaht segítségével, műfenyő-illattól sújtva. De ha a többséget nem kerülgeti a hőguta, már nem is érdekli annyira a klíma, ha meg igen, hát bekapcsolja, elvégre az üvegházhatásnak is jár valami.
A kíma-téma kifulladásával jön a koronavírus-járvány, vagy a koronajárvány-vírus, végül is mindegy, a lényeg hogy van bennne korona, de nem fogászati vagy szentistváni értelemben. És ez most akkorát megy, mint a sertéspestis meg a madárinfluenza, azokról is azt rettegték össze hogy most aztán ettől tényleg kihalunk. És nem, ez azért nem ennyire egyszerű. Egy pontenciális világjárványpersze nem falunapi sörfesztivál Bunyós Pityuval, de az ebolától sem halt ki az emberiség, sőt a leprától vagy a spanyolnáthától sem. De az tényeg zavaró, hogy az új vírusról akkor is híreket kell gyártani, ha nincsnek új fejlemények, bár gondolom az origónál például kissé fellélegeztek, hogy a migránsozás után lehet valami mást is tolni, mellékvonalnak meg ott a felcsúti által bedobott cigányozós-bűnőzőzős-ügyvédezős civilezés. Meg van immár kerálva az aktuális rettegni- meg utálnivaló, úgy is mint napi betevő hírfolyam. Cirkusz a népnek kipipálva, a kenyeret meg úgyis épp lopják. Esetleg valami komolyabb erdőtűz jöhetne még, koalamentéssel, miazmással.

Csakhogy ebben a járványos-kínais történetben nincs elég kraft, hatszor három mondatban le lehet rendezni a tájokoztató funkciót, esetleg el lehet ereszteni néhány háttérelemzést, de a napi tizenöt nyitóoldalas anyag, az kissé sok. És az sem segít rajta, hogy egyes médiaipari betanított munkások naponta többször felháborodottan rájönnek, hogy az ügyvédek sokat keresnek, az ellenzékieknek nem tetszik a rendszer meg a középkori börtönkörülményekért jár a kártérítés, igen a korábbi elítélteknek is, akik a közvélekedéssel ellentétben  tényleg emberek.

És a hírek unalmasságán az sem segít, hogy az ébrenléti fázisaim nagyobbik részében simán csak dolgozom, amikor meg itthon ülök a gép előtt, akkor is az időm kétharmadában online puzzle-okat rakosgatok, esetleg ide írok valami haszontalant. A kis idő, amit mégis a hírportálokkal töltenék, így is méla unalom.
Végül is lehet, hogy bennem van a hiba, de már tényleg majdnem minden hír untat, pláne mert az összes jelentősebb oldalon ugyanazok jönnek szemben, jellemzően majdnem azonos megfogalmazással. Úgyhogy mégis inkább Salman Rushdie-t olvasok, az informál és szórakoztat, meg az orromat is tisztíccsa, ami már rá is fér.

2020. január 29., szerda

A jövő kutat ás!

Hogy milyen lesz a jövő, azt nehéz megmondani, mert a jövő furcsa sajátossága, hogy még nem történt meg. Csak a Tralfamadoron, mert az ottaniak egyszerre látják az összes pillanatot, tehát valaki halott, az nekik nem valami végleges állapot, hisz az illető csak épp abban a pillanatban nincs életben, egy csomó másikban viszont igen, ami nagyon örömteli perspektíva. (Bővebben lásd Kurt Vonnegut munkásságát, különös tekintettel Az ötös számú vágóhíd és A Titán szirénjei című regényeire.)

De mi nem a Tralfamadoron vagyunk (esetleg a csak a jövőben leszünk ott vanni), hanem a Földön (na jó, én épp az első emeleten, de nem a popzenekari értelemben), ami lehet hogy lapos, de lehet hogy most épp nem, csak valamikor máskor fog volt az lenni. E mellett pedig a galaxisunk szívcsakrája, de lagalább is a Galaxis-Alsó 221/b gravitációs állandójáé, bár ez a jövőkutatás szempontjából majdnem mindegy, annnyit számít az egész, mint légyszar az 1936-os falinaptáron fog majd egyszer.

És bár a jövő nem ismert, de kiszámítható, nem csak úgy hogy a jelen tendenciáit előrevetítjük (magyarul: extrapoláljuk), mert abból csak annyi látszana, hogy a jövő a Tinder-alapú kormányzásé, az algevő sáskákból készült hamburgeré, és hogy az emberiség évente egyre többször sodródik majd a kihalás szélére, legalább havi rendszerességgel.
De ez nem több, mint a dolgok más dolgokból elkövetett kimatekozása, nincs meg benne az a látnoki svung, amitől az igazi, teleshopos jósokat megszállja a prófétálás marketingszemlélete. Hisz a jövőbelátás isteni adomány, kozmikus felelőség, valamint az középosztálybeli életszínvonal bizonytalan alapja.
(Mellékszál: a teleshopos jövőbelátóknak azért kell nyilvánosan hülyét csinálniuk magukból, mert később a főtárgyaláson mindig jól jöhet a védekezés, hogy ők hülyék, mint ahogy azok is, akik ezt nem látták az emelt díjas telefonszámok mögött. Egy mesebeli királyi udvarban is mindig jobb udvari bolondnak lenni, mint udvari fővarázslónak, mert míg az utóbbit bármikor lefejezhetik a máglyán, ha nem jönnek be a jóslatai, addig az előbbi bármikor hivatkozhat rá, hogy ő a munkaköri leírásából következően beszél hülyeségeket, igazából tényleg ezért tartják. Az ezotévés, háztartásbelinek kinéző asztromágusok épp e kettőt kombinálják, ha valaki benyalja hogy látnokok, akkor okés, de ha a járásbíroság előtt állnak, akkor ők csak vicceltek, az a barom, aki ezt nem vette észre. Ők csak a szórakoztatóiparban dolgoznak, és hát még mindig jobb mintha pornóznának, igaz nem sokkal.)

És akkor adódik a kínzó kérdés, hogy lehet látni a jövőt? A válasz elég egyszerű: meg kell várni. És az nem igazi ellenvetés, hogy ez esetben már nem is a jövőt látjuk, hisz az már jelen, mert mint tudjuk a jelen nem létezik. Múlt az van, az nyilvánvaló, jövő is van (lesz majd), ez valószínű, de jelen az nincs, minden pillanat, amit épp jelennek próbálunk érzékelni, máris a múlt, már az idő alatt, amíg próbáljuk érzékelni. Tehát mikor megvárjuk hogy bekövetkezen a jövő, és az múlttá válik, már tök jól látjuk, sőt minél távolabbi jövő válik minél távolabba vesző múlttá, annál inkább.
Gondoljunk csak arra, hogy vannak például történelemkönyvek, amikből  jól elolvasható a múlt, de az a múlt előtte kurva sokáig távoli jövő volt, sőt a már emlegetett tralfamadori nézőpontból most is mindig is az, sőt a mi "jelenünk" is maga a jövő az össszes korábbi pillanatban folyton, vagyis most is, ha már a jelenben ugye nem tudjuk más farkával a csalánt... És hát meg ugye a sok ezospirituális teoretikus nem tudja, hogy hétvégére esett-e a múlt szombat, de sziklaszilárd a tekintetben, hogy őseink harmincezer éve a Szíriuszról voltak illegális bevándorlók. Mert mély amúltnak a kútja neki, de legalább van, a jövőét még csak most ássuk majd valamikor.
Na most már kissé belezavarodtam, vagy bele fogok zavarodni egykor régen, egy messzi-messzi galaxisban itt a sarki zöldségesnél. Az biztos, hogy az idő bonyolult, bár a telefonom mutatja, a jövő kiszámítható, csak a megoldóképletet cirill betúkkel írták óarabul, és az emberek nagyobbik része nem arra kíváncsi, hogy mifog majd történni vele, hanem csak arra, hogy miféle jók. Befejezettt jövő a jelenben, nem feltételes módban.

Oké, hívjon végre valaki egy órást, egy sci-fi írót vagy egy kvantumfizikust! Tegnapra, ha lehet.

2020. január 28., kedd

Money talks

A rosszindulattal kombinált önértékelési zavar politikussághoz vezet, tehát ha valakinek kicsi a pöcse (vagy nem dagad eléggé a kebel, ami csöcs máisk elnevezése, a gyerekszobájuk is volt konzervatívoknál), attól még lehet nagy hatalma (sőt, attól főleg), a nagy hatalom meg sok pént okoz, ami kell a további hatalomhoz mindenképp. Sokan azt mondják, hogy a hatalom igazából önérték, azaz nem kell hozzá semmi sallang, a másokon uralkodás érzése önmagában durván feldobja az embert, pezsegnek tőle a hormonok meg a neurotraszmitterek, feláll és/vagy nedvesedik, aminek kell. De az igazság az, hogy a hatalom a mértéktelen jóléttel együtt az igazi, elvégre mégis csak felemelőbb érzés egy kurva nagy Mercedes vagy Bentley hátsó üléséről lenézni az alattvalókat, mint egy húszéves Suzuki  volánja mögül, pláne mert az utóbbiban lehet hogy nincs is légzsák. Csicskáztatni csak pontosan szépen, ahogy a Rolex áll a kézen, úgy érdemes!

A politikában hatalom és pénz összefüggése ilyen egyszerű, az egyik okozza a másikat, a másik élvezetesebbé teszi az elsőt, összeillenek mint a borsó meg a héja, vagy a csíz a csupasz körtefával. A pénz beszél, a kutya ugat, és a karaván is csinál valamit, feltehetően friss prostikat szállít Dubajba.
Úgyhogy pártunk és államunk vezetőit kritizálni amiatt, hogy helikoprereznek, Gucci-táskájuk van vagy a Seycheles-szigeteken nyaralnak (a Hajógyári helyett) költségtérítéssel, az nem helyes, ők atrcuk és hónaljuk verejtékével dolgoznak magukért, éjt nappallá téve, nem kímélve minket sem. Ők a kiválasztott kaszt tagjai, ahol az első generáció még a párttitkár apák vállán kapaszkodott fel a maga erejéből hátszéllel, de most már születni kell beléjük, vagy legalább jól házasodni.
Joggal hiszik, sőt tudják tehát, hogy ők fingták a sapnyol viaszt a passzátszélben, a díszőrség emberi nagyságuk előtt tiszteleg, és kiválóságuknál csak szerénységük határtalanabb. És szépségük. Egyenes gerinc, szépen megfésült haj, ápolt toka az ízléses sörhas felett, hisz nem csak alkalmasnak kell látszani, de annak is kell kinézni, egy igazi államférfi és álmatlan nő csak késsel-villával köt nyakkendőt, szigorúan a teaidő beköszönte előtt. A kultúrember politikustól távol állnak a proli tempók, nincs munkás-öntudata, de látott már olyat a tévében, viszont soha nem eszik osztrigát kaviárral, tudja hogy a zöldcitrom az magyarul lájm (franciásan: limé), és a világ legtöbb híres operaházában aludt már el legkésőbb az első felvonás végéig. Nem sznob csak parvenü, bár utóbbi kifejezésről néha azt hiszi, hogy az valami francia gyümölcshab, karamellöntettel, valamint desszert jelleggel. (Pedig a különbség az, hogy a sznob legalább komolyan gondolja, ha nem is szereti, az újgazdag parvenü meg csak utánoz, szociáldarwinista kifejezéssel: majmol.)

És hát utánozni azért kell, mert Ártunk és Ormányunk jeles férfiai és női az elején emlegetett önértékelési zavarral küzdenek, amit néha túlzott magabiztosságnak látszó nagyotmondással próbálnak leplezni, de rendszerint kilóg a ló (nem csak a lába, csaknem az egész ló), mert olyankor feltűnően egy túlkoros óvodás szintjén kezdenek fogalmazni, és néhány feles után viselkedni is.
Olyankor őszinték, bár a PR-osaikat ettől a kardiológián kezelik, de hát ők is csak az alattvalókhoz tartoznnak, cserélhetők és pótolhatók, de a hatalom és a bankszámla, meg az általuk felszabadított endorfin az nem, az maga a komfortzóna deluxe.
Az olyan száraz, meleg érzés.

Már megint egy íszídíszi, ötórai teázáshoz természetesen túl proli, ehhez sör kell, meg rögbi.

2020. január 27., hétfő

Szorongások ideje

Hú de be vagyok én szarva a világtól, hisz minden rettenetes, ami meg nem az szörnyű, esetleg elviselhetetlen. Odakint hideg van meg köd, meteo-urológusok (vagy valami hasonló szakmázók) azzal ijesztegetnek, hogy ónos eső is lehet, de szerintem az ón mérgező, majd megkérdezem róla kezelőrovosomat és gyógyszerészemet. A mellékhatások tekintetében keresem a zavarodottság jeleit, de a hülye mellékhtások csak bambán néznek a főhatásokra,és ebben ki is merülnek lenni.

A világ teli van félnivalókkal, hogy elcsúszom az ónos esőn, hogy kínai vírust hordoz a vietnámi papucsom, hogy felmelegszik az elsivatagosodó klímavészhelyzet, vagy (és ezt egy régi kedvelt könyvből, a Hogyan legyünk bolgodtalanok? -ból lopom) a játékmackóm anyja megöl, mert buzerálom a kicsinyét.
És akkor még jön a politikai is, Soros folytatja ördögi harcárt ellenem, és néha azt érzem elég sikeresen, hisz időnként azon kapom magam, nem vagyok már eléggé és határtalanul lelkes, mikor Orbánfő Miniszter Elnök Úr a tokáját rezegteti az ügyeetes türkmén diktátor díszvacsoráján, pedig ez világpolitikailag is akkora esemény, hogy Trumpli Elnö Kúr arcáról is lefagy a twitter tőle. De ez a Soros ez elveszi a tőlem a feltétlen rajongás langymeleg akolmelegegét, aztán majd jön az ez már hovávezet? A végén még önnállóan kell gondolkodnom a dolgokról, ami nem áll jól nekem, bár egy kockás sállal talán még fel tudom dobni kicsit, ha már a szemüvegemtől eleve kissé okosnak tűnök, de csak délutáni ellenfényben.

Lehet továbbá rettegni az ételek kapcsán is, hogy mondjuk a reggelim rákot okoz, igaz nem akkorát mint az ebédem, mert a mennyiség ez esetben valóban átcsap minőségbe, a vajas pirítósnál rákabb a light kólában pácolt tükörtojás. De hát nem lehet minden nap rántott padlizsángyökeret enni teljes kiőrlésű zöldségkörettel, mert nincs az a pénz. Így aztán a takarékossági okok megfontolásából néha csőben sült furnérlemezt készítek, az eléggé rostos, és van az a fél liter kecsap, amitől kecsapízű lesz, miközben mégis ropogós marad.

De állítólag nem tesz jót a túl sok alvás, meg a túl kevés alvás sem, a pont megfelelő idejű alvással meg az a baj, hogy pont alvásidőben megy a Cicababák hálójában 3. ismétlése a tévében, 50%-al csökkentett zsírtartalmú reklámbolkkokkal, meg hát flexelni is éjszaka szeretek, mikor nem zavar a sok hülye szomszéd. És ha elszúrom, olyankor a mentők is jobban ráérnek.

Mert igazából a balesetektől nem félek, eddig még minden ilyesmit túléltem, pedig  a múltkor úgy bevertem a fejem egy szekrényajtóba, hogy nagyon, szerencsére nem lett semmi baj, az ajtó azóta is szuperül nyílik, csukódik és útban van.
Az új karrierem az lesz, hogy elmegyek kazkadőrnek, és akkor nem kell majd többet aggódnom. egyfelől mert majd aggódnak értem mások, nagy terhet véve le a vállamról, másfelől meg egy halálurás közben nem kell féljek attól, hogy a mutatványom veszélyes, hisz tudom hogy az.
És ha nem sikerül a halálugrás, legalább azzal a megnyugtató tudattal csapódok majd be, hogy soha többé nem lesz tériszonyom. Ami megint csak az egyik legfőbb szorongásfaktorom, most még.

2020. január 26., vasárnap

Elveszett parizer

Hozzám tegnap jutottel az Elveszve Párizsban című firm - na jó, Petra hozta lemezen, nem az égből hullott fölém, de magamtól nem hiszem hogy belebotlottam vona, botlani azt kátyúkkban szoktam, amik már a járdákat is megfertőzték. De a film az tényleg jó volt, mondom ezt nagyon szakmailag, kár hogy 2016-os, így nem tudom elsütni kritikának, ha csak nem mostanában jött ki dévédén. 

(Tényleg, néz még valaki dévédét? Hogy véháeset nem az oké, azt én sem, illetve csak abban az értelemben, hogy van még klasszik videómagnetofonom, itt szemben polcon, azt nehéz lenne nem meglátni, miközben itt oldalt a polcon vannak véháes kazetták, de csak így nézem őket, hogy ott vannak a polcon, szomorúan és sérelmükre. De a dévédé is lassan kikopik, és is  Netfixet néztem mostanában, meg mindenféle videómegosztókat, egyre kevesebbet töltök le, sztrímelek mint az igazi emberek, és nem ejtek túszokat közben.)

Szóval a Párizsban való elveszés vicces, kissé zavarba ejtő és meglehetősen érzelmes, de hát egy vígjátéknak címkézett francia filmtől kábé ezt is várja az ember, meg hogy pezsgőt isznak benne a Szajna-parton, háttérben a z Eiffel-torony és egy fokhagymaszagú  croissant. Esetleg cuki gyerek, de azt itt most egy szimpatikus kutya helyettesíti, és a Szajna-parti képeslap-panoráma előterében meg egy hajléktalan sátrazik. Aztán összefut egy öregecskedő kanadai nővel (ez persze relatív, később megcsinálja a nyolcvannyolc éves nagynénikéjét is), és némi kalandozás, meg az elkerülős félreértések klasszik módban komikus sorozata után egymásba is szeretnek, zsák a foltját alapon.


És pont ez a szerelmi szál a legjobb része az egésznek, mert végre nem két hollywoodi szexszimbólum randizik az újgazdagra sminkelt Malibu-felsőn, hanem két idősődő, kicsit csúnya nonkomformista fazon kergeti egymást egy temetőben. 
Éss az egész film tényleg csak kettőjükről szól, ami nem is csoda, tekintve hogy a főszerepeket előszínészkedő páros (Fiona Gordon és Dominique Abel) egyben a mű írói, rendező és producerei is. amire nem mentség, de magyarázat, hogy több mint harmminc éve házasok.

Mivel teljes joggal van már elegem a végtelenül egysíkú és kínosan kretén amerikai tinivígjátékokból, ahol az a protagonisták fő problémája, hogy elég menő alakokkal ülnek-e egy asztalnál az iskolai menzán, meg hogy beveszik-e őket pompomlánynak egy vécében dugásért cserébe, kifejezetten jól esett ez a nem konvencionális komédia. Ahol nem arra mennek rá, hogy folymatosan röhögjek, de mikor jön egy poén, az betalál, mint másnapos a kocsmaajtón.
És hát elsőre hőseink sem igazán szimpatikusak, egyikük se nyerne szépségversenyt, miközben nyugodtan indulhatnának valami mentális paralimpián százméteres személyiségzavarban, vagy a vadvízi zavarkeltés váltójában. De mindezzel együtt második nekifutásra már igazán megkedveljük őket, sőt kis kíján még szurkolunk is nekik, mert láthatóan tényleg megérdemlik egymást (pontosabban egymást érdemlik), miközben egyáltalán nem biztos a happy ending, ha már nem Hollywoodban vagyunk, szerencsére.

Nekem végső soron annyira bejött a film, hogy elkezdetem utánaolvasni a neten, újranéztem néhány jól sikerült részt (különösen a táncjelenetet), a teknőst meg banánnal etettem, pedig tegnap nem is volt etetés. És kedvet kaptam a páros előző két filmjéhez is,  úgyhogy megyek is keresgélni, persze csak virtuálisan, valójában fel sem kelek a fotelból, mert a kinti táj most a lehető legnagyobb mértékben különbzik a napfényes Szajna-parttól, valahogy így:




2020. január 25., szombat

Rúgva

Az Aerosmith nevű rockzenei eygüttes kitiltatta a saját dobosát a próbatermmükből, de úgy, hogy amikor az megpróbált bemenni, a biztonsági portások zavarták haza. Hát igen, ha valaki azt hinné, hogy a rockzene az valami laza, kissé bajtársias és felettébb bulis életforma, annak most jól eszébe juthat  a show-business kifejezés, főleg annak második tagja. A légkalapácsról elnevezett Aerosmith igazából sosem volt valami forradalmi mozgalom, vagy művészeti projekt, csak az énekes-gitáros duónak kellettek a kósza ingyen dugások, meg a pénz a folyékony, szívható és szúrható szerekre. Úgy, hogy ezért ne kelljen egy gyárban húzni az igát, de azért nyakkendőt se kelljen kötni a céges mítingekre. Adódot tehát a rakendroll életforma mint túinvan megoldás, hogy megvan a három P, mint pénz, pia és punci, de mégsem kell tőzsdézni hozzá.
És hogy közben  mi volt a mondanivalójuk a világról? Nos, az nem volt nekik, ha van is valami emlékezetes a mostanában már fél évszázados életműben, az talán maga a tény, hogy még mindig életben vannak, bár a Tyler-Perry toxic-twins mindent megtett ennek elkerülésésre.

De állítólag már jó ideje tiszták, szakmailag elszántak, és olyan frissen, fiatalosan néznek ki mint a saját múmiáik. Akik győzelemre vitték a testük elleni harcukat, bár közben többször meghaltak. Berúgás helyett kirúgásban utaznak immár, mit nekik az eddigi ötven év, laza mozdulattal basszák ki a zenei együttesük alapító tagját, mert hát a biznisz az biznisz.
Köztudott, hogy a rakkendroll az nem egy tánc, de már nem is életforma, hanem üzlet, pénztermelő gépezet, popkulturális dollárgyár, Eroszmisz&Tsai Kft. (Jé, ezen a néven lehetne bővíteni is a tevékenységi körüket, a zeneipari élményszolgáltatás mellé felvehetnék a szexuális segédeszközök forgalmazását is, mint a vodkás-kokainos műbráner vagy a Steven Tyler-szopóálarc. Ha már Erosz, Misz.)

És hát a rakkendroll az tényleg csak pillanatokra volt több mint üzlet, mondjuk mikor kialakult, meg egy kicsit a nagy punk-hullám idején, de azért ismét fontos megjegyezni, hogy a Sex Pistols volt a világ első castingolt fiúzenekara, csak ők még nem vették metroszexuálisra a figurát. És nem is csak üzlet, de a pontos megnevezés mentén szórakoztatóipar, sorozatgyártással, termeléstervezéssel, piackutatással, termékelhelyezéssel, mifaszommal.

És hát a Légkapapács együttes sem működik másként, sőt elsősorban így működik, hisz túl sok nyomot azt tényleg nem hagynak maguk után, ők nem a Rolling Stones vagy a Queen, akikre még mindig kíváncsi a nép (pedig Fredie Mercury már közel harminc éve halott), és hát a tagok sem lettek tehetségesebbek vay szimpatikusabbak az öregedéssel, illetve által. Tizenévesen kedveltem egy darabig a Mötley Crüe-t, de most hogy újra belehalgattam (egy róluk szóló netflixes film kapcsán), hát mit ne mondjak, same shit. Ezek a hajmetál-látványrock bandák nem állják ki az idő próbáját, pont olyan semmilyenek ma, mint egykor, a nosztalgia sem szépíti meg őket. Talán a Kiss-ben volt még némi spiritusz, de ők sem bírtak húsz éve nyugdíjba menni, amikor még megvolt hozzá a méltóságuk, most meg nevetséges öregemberek erőlködnek a színpadon a hetvenes évekbeli imidzsükkel, már önmaguk paródiájának is szarok.

És az, hogy az Aerosmith dobosát kidobták a bandából (gyakorlatilag, elméletileg-jogilag még lehet hogy benne van a limited company igazgatótanácsában vagy felügyelőbizottságában, már ami van neki) csak rávilágít, hogy ez itt kérem üzlet, a művészi szempontokkal, évtizedes barátságokkal meg nem megy előrébb a profitráta, legfeljebb a világ, de az meg kit érdekel?
A zenekari zombik amúgy igazán rendesek voltak, valódi empátiával panírozott nyuszifülek, hisz csak udvariasan kidobatták a régi havert und zenésztársat, és állítólag még az anyját sem szidták.
Pedig közé is lövethettek volna.

De ha már stadionrock, akkor inkább fogyasszuk az AC/DC Zrt. szórakoztatóipari termékét, ők legalább komolyabban beleálltak a minőségbiztosításba, és vannak annyira jók, hogy még élőben is megnéztem őket, egyszer régen, valamikor 1863-ban, vagy máskor...


2020. január 24., péntek

Kerülő

A munkakerülő erdőkerülő kerülőúton közelítette a témát, hogy akkor most hogy is van, hogy a róla kikerülő információk igazak-e? Mit is mondhatnánk, kudarckerülő volt mindig is, nem szerette ha előkerül az életkor-téma, mert bár a kilencvenes évekre csak részlegesen emlékszik, de az biztos, hogy a kétezer-tízesekben elkerülte a szerencse, megkerülhetetlen traumákba keveredett, saját jogán és sérelmére. 
Negyvenhat év tapasztalati sokba kerültek eddig, és bár sosem érdekelte az életkora, nem fél az öregedéstől, de pár év azért jobban is sikerülhetett volna.
Egyéni és kerületi szinten egyaránt, de hátha most sor kerül valami végre jobbra. De addig sem bocsátkozik harcba vagy feltételezésekbe.

Képtalálat a következőre: „46”

2020. január 23., csütörtök

Az ételtelenség értelme

Úgy tűnik, az étcsoki mégsem egészséges, nekem ez új hír, mert azt sem tudtam, hogy a tudomány eddigi állása szerint az. Volt eddig. Hisz nyilvánvaló, hogy ha valamit a tudomány (főleg a nem brit tudósok) egészségesnek tartanak, akkor az, már csak pszichoszomatikus alapon is, de ha kimondják hogy mégis csak egészségtelen, akkor onnantól öl, butít és nyomorba dönt. Minden fejben dől el, főképp marketingesek mítingjein, a legendás brit tudósokat is a reklmámszakemberek pénzelik, hacsak nem ők maguk azok.

Mert nyilvánvaló, hogy minden élelmiszer egészségtelen. És hiába mondják, hogy például a gránátalma az milyen hasznos und jó, próbált már megenni belőle valaki hat és fél kilót ebédre? Na ugye, a túlzott gránátalma fogyasztásba bele lehet halni, bár az egyénenként változik, hogy ki hány kiló gyümölcs hirtelen megevésébe pusztul bele, vagy lesz hátrlévő életére szalonnafüggő gipszkarton-szerelő. De ettől még szeretheti az étcsokit.
A probléma valójában az, hogy az étel minden szinten káros, mindenképp halálhoz vezet. Ugyanis szükség van rá az úgynevezett 'élethez', ami - mint az köztudott - egy olyan nemi úton terjedő betegség, melynél a halálozási arány száz százalékos. Vagyis minden falattal közelebb jutunk az elerülhetetlen véghez, persze nem közvetenül. Az evés révén ugyanis először a vécéhez jutunk közelebb, ha már az étel egy részét eleve nem tudja befogadni a szervezetünk, ilyen értelemben a klotyó már maga a halál előszobája, ráadásul sötét rosssz szagú, pont mint az elmúlás. Az étel szar, ezért enni nem csak káros, de gusztustalan is.
(Mert amit a vécébe rakunk, az maga a halott étel maradványa, de ezt az asszociációs láncot itt abba is hagynám, nemrég reggeliztem, mint afféle szuicid pirítós-függő, de szeretnék ebédelni is. Tényleg, az megvan, hogy a virágok a növények nemi szervei? Na így tessék ezentúl rózsákat szagolgatni!)

Képtalálat a következőre: „vicces csoki”

Az ételmérgezés ellen lehet persze radikális diétával védekezni, hogy például nem eszünk semmit egyáltalán, de valójában ez sem járható út, hisz a teremtésben ehelyezett csapda épp az, hogy a nem evésbe is belehalunk, sőt gyorsabban, mint az evésbe. Vagyis kell a szokásos harmadik út itt is, a népiesen urbánus lakosság számára javasolt megoldás az lehet, hogy kollektíve tanuljon meg fotoszintetizálni. Mert a napfényt nagyon nem használjuk jól, igazából csak a D-vitamint vesszük ki belőle, de az azt megelőző, A-, B- és C-vitaminokat meg tisztára benne hagyjuk, a fotonikus rostokról és az infravörös ízfokozókról már nem is szólva. Ráadásul a napfény ingyen van (most még, most kell jól kihasználni), csak ki kell menni érte a ház elé, bár a ház az kétségtelenül sok pénzbe kerül. De akinek nem telik rá, az mehet napfényt lakmározni a mezőre is, kissé hippis megoldás ugyan, de ha nem fonunk mezei virágokat a hajunkba, szódával még elmegy.
Úgyhogy jelentős üzleti lehetőséget látok egy franchise-alapon terjesztett fotoszintézis-tanfolyam módszerben, ahol mindenki megtanulhatja a fényevés valóban tudományosan filozofikus elméletét és gyakorlatát, és kedvezményesen vásárolhat csakratisztító kulcstartót meg napelemes spánielt. Ettől aztán én gazdag leszek, az összes résztvevő pedig nagyon egészséges, boldog és szegény (boldogok a lelki szegények, ugyebár) és csak azután halott.

Ja, és a víz is egészségtelen. Csak nézzük meg hányan fulladnak bele évente, hány embert sodor el árvíz vagy cunami, szóval kerüljük  vizet. Igyunk söröt és fürödjünk boldogságban.

2020. január 22., szerda

Influensz

Most már tényleg jutyúbos influenszernek kellene mennem, mert igazán vérlázító, hogy egyesek micsoda nézettségeket kattintásszámolnak tök hülye tartalmakkal. Mert mi érdekes van abban, hogy valaki különösen gyomorforgatómodon eszik átlagosan gyomorforgató ételeket, egy a webkamera előtt újrajátsza a legutóbbi Star Wars-t, matchboxokkal, vagy húsvéti tojásnak sminkeli magát, idegi alapon?

Hát nem sok, én ennél sokkal kulturálisabb és nagyobban lélekemelő tartalommal állnék elő. Pédául nem ennék spagettit kézzel, káromkodva egy felmosóvödörből, de órákon át lehetne nézni ahogyan a fotelben ülve olvasok. És mindenki választhatna, hogy melyik emlékezets olvasásomat kívánja megtekinteni, háttérben a Füredi csomópont diszkréten urbánus zajaival, mint a halálhörgést imitáló kamionok, a szirénázó mentők vagy az ablak alatt boldogan kurvaanyázó hajléktalanok. Aki szereti mondjuk Dosztojevszkijt, az válaszhatja a videót, melyen A félkegyelműt olvasva már az elején értetlen fejet vágok, hogy ez a Miskin herceg de tényleg milyen hülye, pont mintha nem érteném a címet. De ha valakinek Anthony Burgess jön be, annak elolvasom újra az Enderby-tetralógiát, kardigánban és szemüvegesen, sőt nem kizárt hogy időnként fel is röhögök, illetve vártlan pillanatokban bealszom a szövegen, de audikommentárt azt nem csinálok. Ha pedig valaki romantikus regényeket olvasva akar látni, az menjen a francba.

És ha beüt a biznisz, azaz legalább pár százezres hardcore rajongótáborom lesz, akkor nagyon sokat fogok majd keresni vele, súlyos milliókért nálam fog hirdetni az összes jelentős vízvezeték-szerelő, kardigángyáros és olvasószemüveg-dealer, miközben a közönségem egy része észre sem veszi, hogy olvasás közbe finoman termékelhelyezek a fotelban. Fotelben. Mindegy, abban.

És ha ez már megvan, ha már igazi brand lettem egyszer végre, akkor szintet léphetek, és egyre merészebb tematikák felé evezhetek a merészség vitorláit dagasztva, vagy egyéb képzavarok által.
Csinálhatnék például egy tízórás maratoni élő adást arról, hogy nem vagyok otthon. Hogy most épp dolgozom, vagy elutaztam, vagy megtámadott egy vérmókus a parkban az mindegy is, a lényeg az otthon nem levés. A hiányom kínzó, izzó üresssége, ami annyira intenzív élmény lesz majd a követőimnek, hogy óráról órára egyre feszültebben rágják le a vakbelüket, egy üres fotelt bámulva,  És nem, nem jön a katarzis, azt nekik kell majd előásniuk magukból. Nélkülem.
Kurva nagy show lesz, egy minimalista posztmodern gesztus, gondolom a későbbiekben kiállítják majd valamelyik jelentős kortárs művészeti múzeumban is, persze nem az ingyenes részen.
Én meg addig nyudodtan elutazhatok a szomszéd lakótelepre élményeket gyűjteni, hogy aztán egy jelentős projekt keretében írjam meg kalandjaimat a jutyúbon, vagy valami ilyen hasonló interneten
És mindenki elállt lélegzetttel nézheti, ahogy csak írok, csak írok jó sokáig, aztán egyszer csak már nem. Így megy ez a c'est la vie.

2020. január 21., kedd

OMG Banksy

Jövő hónapban végre Pest-Budán is lesz Banksy-kiállítás, ami engem érdekelne, bár ennyi erővel lehetne mondjuk Koppenhágában is, oda eljutnom is hasonló macera lenne. 
Banksy ugye egy kortárs graffitiművész (street art celeb), aki főle falakra stencilez képesített társadalmi üzeneteket, provokatív jelleggel, de volt már rá példa, hogy a Louvre-ban kiakasztotta saját Mona Lisa variációját, no meg a konzervatívabb művészettörténészeket.
Amúgy szimpatikus fazon lehet, nem bírja a modern kapitalizmust, a kormányokat, háborúellenes, kissé anarchista egzisztencalista, bár klímahisztit eddig még nem festett közterületre, legalább is én még nem találkoztam "Gréta atommal lövi a légkondi kültéri egységét" tematikájú műalkotásával. Pedig akár csinálhatna ilyet is, elvégre vicces egy pasi, pontosabban viccesek a dolgai (hát, a fekete humor is humor), mert ő maga ettől még lehet egy félnehézsúlyú mániás depressziós, privátim.

Képtalálat a következőre: „banksy”
bevezetem.eu

Személyazonossága ismeretlen, annyit lehet tudni, hogy bristoli (mert onnan indult), szülőktől származik, eredeti neve pedig Robin Gunnigham, vagy nem. Valószínűleg többen szeretnének Banksy lenni, magyar klónja, a felcsúti utalásokal tűzdelt műveket borsóként falra hányó Basky, aki viszont biztos nem bristoli, hisz nevéből adódóan biztosan baszk. (És semmiképp sem katalán.)

Képtalálat a következőre: „basky”
magyarnarancs.hu

Pesten gondolom - mint a világ más egyéb, nem Pest-jellegű városaiban - nem eredeti, hardcore Banksy alkotások lesznek beállítva a kiállításra, eleve nehéz egyben leszedni a vakolatot mindenféle városok középarányosan lepusztult házfalairól, aztán meg szállítani, esetleg a fallal együtt, de azt meg joggal nehezményeznék a tulajdonosok meg a lakók. Úgyhogy maradnak a fotók, nyomatok és egyéb dolgok, egy kiállítóteremben, ami vizont eleve idegen maguktól a művektől, hisz szerzőnk csak ritkán alkot direkt galériába való cuccokat, azokat is inkább egyfajta pimasz grimaszként. (És ha mégis, akkor eleve szerel alá egy iratmegsemmisítőt, ami a kép elárverezése után pár másodperccel elkezdi ledarálni azt.)
Plusz nem lehet kiállítani az egyik legnépszerűbb munkáját sem, ami egy disztópikus rémálom-vidámpark volt Weston-super-Mare festőien szeles tengerpartján Diamaland néven, még 2015-ben.
Pedig e városkát már a The Cafe című sorozatból is ismerjük, ami afféle dramedy volt, és szerethető darab, bár Banksyhoz pont nem volt semmi köze, a helyzínen kívül. De legalább a poszt címe erre a sorozatra utal.


Képtalálat a következőre: „banksy”Képtalálat a következőre: „banksy”

2020. január 20., hétfő

Házy Pál -inga

Teljesen ingyenessé, azaz adómentesssé tenné az otthoni pálinkafőzést Ártunk és Ormányunk, mert az alpénzügyminiszter szerint a pálinkafőzés a magyar identitás rész. És mivel én még életemben nem főztem pálinkát, sőt nem is tervezem, ismét csak kierül e pnton, hogy igazából nem is vagyok magyar. Ja, és nem voltam még disznóvágáson, nem is leszek, nagyon mélyen nem érdekel a fodbal - pedig valamelyik fideszközeli szagember szerint az igaz magyaroknak az is a vérében van, nyilván valahol a véralkoholszint környékén - és nagy nemzeti himnuszunkat tényleg valami depresszíven romantizáló rinyálásnak tartom, amit valójában nyugodtan le lehetne már cserélni.

Egyszóval tényleg nem vagyok magyar, hogy akkor mi is vagyok az kérdéses, mondjuk amikor még ittam töményet, akkor sem pálinkát, én a whiskyt szerettem meg a vodkanarancsot, egyes rokonok és ismerősök nem kicsit lábszagú házipálinkáitól viszont kivert a víz. Nem mondom, a hatását azt értékeltem, de ha az ember nem az ízéért issza, akkor amúgy mindegy lenne mit borít le a torka irányába, de én még ebben a helyzetben is irtóztam nemzeti identitásuk (ugye nem identitásunk, hisz a fentiek szerint ebben én nem vagyok érintett) gyümölcsből párolt részétől. Pedig egy rendes piás tényleg csak a hatásra menne, mint Ed O'Neil mondta valamelyik filmjében, arra  kérdésre hogy bírja meginni a szörnyű feketés sörét: "Ír vagyok, bármit meg tudok inni."

De a legjobb az, hogy a Tállai nevű kormányzati akárki szerint az otthoni pálinkafőzás joga az egész EU-ban mindenkit megillethetne, nemsoká javasolják is majd, csak előbb ki kell józanodniuk. Hisz a főzés alapja a kóstolás, a pálinkafőzésé is, ők meg biztos kóstolnak, mielőtt ilyeneket mondanának. Néha amúgy tényleg az látszik, hogy a komplett, mások által kormányzásnak mondott ténykedésük valamiféle alsó-középszintű ittasságra van kalibrálva, ez magyarázná például a mostanában elszaporodott, különösen kretén nyilatkozatokat, hiszen öt-hat feles után tényleg annyira egyszerűnek látszik a világ, hogy Soros. Meg legalább nem akad össsze a nyelvük a fogsorukkal, miközben bonyolult, összetett mondatokban próbálják értelmezi a világ állását, és az agyuk is bírja a tempót, félig ledobott ékszíjjal is.
Ez persze nem azt jelenti, hogy az összes, tőmondatos hülyeségeket felböffentő kormányalak egységesen részeg, biztos van aki szív vagy lő valamit, és nem kizárható, hogy egy részük alapbeálllításon hülye. (Ez utóbbit onnan lehet tudni, hogy vicces is miközben hülyeséget beszél, hisz őt a szerek már nem butítják le, nincs hova, viszont emelik szórakóztatóipari értékét. Lásd a volt debreceni pogármestert, a szimbolikus önégetés médiafenegyerekét.)

De belőlem nyilván csak az irigység beszél, mert se pénzem, se kedvem nincs már inni, a pálinkát ugye mindig is utáltam, így csak kívülről nézhetem, ahogy egy jobban teljesítő ország büszke nemzete, feles pohárral a kezében (szintén saját főzés!) boldogan, valamint népben-nemzetben gondolkodva röhög a májfunkció képébe.
Nem középiskolás fokon.

2020. január 19., vasárnap

Cirkuszt, kenyeret? Ketrecharcot, pizzát!

Én tényleg nem értem, hogy az MMA-t meg hasonló prosztó verekedéseket miért tekintik sportnak, de mivel ne érdekel az egész, tőlem a világ rajtam kívüli része tarthatja annak, de a 'harcművészet' szótól rám jön a megvetéssel kombinált sírva röhögés, változó hangsúlyokkal. Hisz az MMA az a "Mixed Martial Arts", vagyis kevert harcművészetek rövidítése, pedig azok eleve nem művészetek, legfeljebb verekedési stílusok avagy technikák.
És nem, nem hat meg az a barom szöveg sem, hogy pl. a box az olyan mint a balett, annak kérem koreográfiája van, ritmusa meg szépsége, én csak annyit látok, hogy két félmeztelen pali (vagy kicsit felöltözöttebb nő) próbálja ütlegelni a másikat, és akinek ez többször sikerül, az nyer.

De ez nem magyarázza meg, hogy kocsmai verekedőkből továbképzett, széttetováltan kigyúrt fickók verekedésében mi is a művészet? Épp most olvastam, hogy a "sportág" valami ír klasszisa nagy visszatérést produkálva 40 másodperc alatt győzte le ellenfelét, azzal a művészien elegáns gesztussal, hogy a vállával eltörte a másik orrát. Kurva jó, de tényleg, és akkor nekem most ettől legyen katarzisom, vagy gondolkodjak el az élet nagy kérdésein? Mert nagyon kardigános és elég szemüveges bácsik szerint valami ilyesmi lenne a művészet értelme ám, ami így bíztos nem igaz, de azért van benne valami. A művészet mondjuk szórakoztathat is, igaz egy másodpercek alatt kivitelezett orrtörésnél, bordarepesztésnél vagy fogkilövetésnél a kikapcsolódás-faktor is felejthető, mire a rendes szurkoló elheezkedik a fotelban és feltépi  csipszes zacskót, már arra pillant fel, hogy vége is az egésznek. Pedig ő vért akart látni, és nem az ismétlésben, hanem élő egyenesben, ha felvételről kívánná megtekinteni mások nyolc napon túl gyógyuló sérüléseit, ott a sok Z-kategóriás film Vindiesel "The Rock" Van Damme főszereplésével, a lélek épülésére.

Amúgy általánosságban sem értem, hogy az ilyen verekedésket miért nevezik harcművészetnek. Hogy miért nézik azt igen, pont azért mint az ókori Róma gladiátorjátékait, vért és halált akarnak, a cirkuszt-kenyeret paradigma mentén. A cirkussznak meg akkorvan igai élvezeti értéke, ha van tétje, ezért kell vér, azt már lehet élvezni, különösen annak tudatosításával, hogy ez  most épp nem velünk történik, vagyis az életünk nem is olyan szar. Nem verik szét az arcunkat, nem kapunk két hatalmas gyomrost, és ez már valami. Nem sok, de kiindulópontnak megteszi, és az hogy pizzát zabálhatunk, miközben másokat vernek, már csak hab a tortán. (Ez de szép képzavar volt istenem, pizzahab a tortán...)
Viszont egyáltalán nem vagyok meggyőzhető róla, hogy az ilyen ketrecharcok azok bármilyen értelemben is művészetek lennének, mi több, egyáltalán nem vagyok hajlandó a harcot művészetnek tekinteni. A fizikai harcot semmiképp, de igazából a lelki tusákat sem, mikor valaki megküzd a múltjával, harcol a démonaival vagy hősiesen alaulmarad szorongásai felülkerekedésével szemben, igaz ezekből már létrejöhet valami művészi végtermék, de a mű akkor sem maga a harc, csak annak következménye.

A verekedés nem művészet, nincs benne hozzáadott érték, számomra akkor sem, ha közben kínaiul/japánul üvöltöznek torokból, és füstölőt gyújtanak a csonttörés előtt. Valami kortárs művészeti peformansznak talán még elmenne egy-egy ilyen egymásnak esés, de akkor kellene lennie valami mondanivalónak is mögötte, mert az "én király vagyok, te pedig meghalsz geci" narratíva azért üzenetnek kevés. Vagy pont elég, de ez esetben tekintsük annak, ami valójábaan, vagyis különösen igénytelen tömegszórakoztatásnak, a zsigeri keresletre érkező kínálat faék egyszerűségű üzleti modelljének.
A művészetet meg hagyjuk meg a részeges költőknek és LSD-val utazó festőknek, plusz a hazai, tájjellegű MMA-nak. Mert ugye az nálunk azt is jelenti, hogy magyar művészeti akadémia (már megint csupa kisbetűvel), ami egy vicces, és korruptan hatalom-kompatibilis szervezet, de harcművészeket még ők sem vesznek fel tagnak. Pedig ezen kívül szinte mindenre képesek, de mások veséje helyett azok lelkébe taposnak inkább.

Képtalálat a következőre: „verekedő művész”

2020. január 18., szombat

Mind a nyolc utas a halál

Tényleg hanyagolnám már  politikát, például a főminiszter szokásos péntek reggeli eligazítását (ezt a "közmédia" valamiért következetesen interjúnak csúfolja, pedig a felcsúti Ramszesz intejút nem ad, csak arcon böfögi az ügyeletes és végtelenül szervilis mikorfonállványt), amiből már megint kiderült, hogy vagy végtelenül cinikus egy farok, vagy végképp elment az esze. Vagy mindkettő, elvégre orvosi értelemben ez sem zárható ki.
Persze  rádiós kinyilatkoztatásait nem hallgatom élőben, ennyit azért számít a relatív mentális egészségem, de a legjobb beszólásai óhatatlanul szembe jönnek bárhol, legfeljebb más felütéssel. 

És hát olyanokat idéznek tőle, hogy Soros maffiaszerűen gyakorol befolyást az európai politikára, ami tényleg szép mondat, Európa egyik vezető politikai maffiájának Don Corleonéjától. Meg hogy  ő a kereszténydemokrata, az igazi, tájjelegű és eredetvédett, aki be van szarva attól, hogy nem keresztények jönnek az országba, a nemigazi kereszténydemokraták az Európai Néppártban viszont nem. Ebből látszik, hogy nem igaziak, csak megjátsszák magukat, miközbe lelkük mélyén, valamint velejükig sorosisták, lángoktól ölelt kis hazánk sérelmére főleg.
Amúgy keresztények és nem keresztények ma is vegyesen élnek az országban, magam például az utóbbiakat erősítem, én reggelente az upanisadokat olvasom, meg a Bhagavad Gítát.

De a legszebb megállapítása az, hogy a Soros-hálózat őt már nyolcszor ölte meg. Ezek szerint tehát a Soros-hálózat nem csak neoliberális pénzügyi genderlobbi romáknak, de terrorszervezet is, és mivel hálózat, gondolom online öl. Eddig nyolcszor. Ebből viszont két dolog derül ki: a Mini Szterelnök egy macska, akinek kilenc élete van, ezért lehet még köztünk (izé, felettünk, közénk nem ereszkedik, még egy "hellóröfik" erejéig sem), és hát joggal látszik befosva lenni, mert még egy megölés, és akkor tényleg vége.

Ez a macska-dolog magyarázná amúgy azt is, miért akar állandóan sunyin dörzsölt lennni, egy érdekvezérelt manipulátor, aki nem gondolja, hogy igazából ő a főnök a házban, hanem tudja. Kár, hogy alkatilag egy másik háziállat jut eszünkbe róla, de hát ha azok vagyunk amit megeszünk, akkor a főnök egy disznó, bár még nem a némethszilárdi értelemben. De már közelíti a rezsipápát, lassan benevezhet egy alsóbb osztályú szumóversenyre, ha már a foci nem megy, mert  ott futni kell. A szumóbn csak sót kell szórni, aztán kicsit lökdösni a másikat, de két lökdösődős program között rengeteget lehet, sőt kell enni.
De hát mit élcelődöm én itt a pártvezér és kancellár testalkatán, mikor a magam háza táján ugye, meg hát tényleg egész tűrhetően fest, ahhoz képest, hogy már nyolcszor ölték meg. Szóval nem öregszik (nem, nem, soha!) csak sokszoros hulla, bár erre a nyilatkozataiból is rájöhettem volna már.
Drakula halott, és nem élvezi.

Kapcsolódó kép
24.hu

2020. január 17., péntek

Enberek az Olaszba

Valahogy szemet szúrt nekem egy cím az egyik hírportálon, miszerint "Csodával határos módon élte túl a brutális sárlavinát egy olasz ember". Az volt a furcsa, hogy miért kellett odaírni, hogy 'ember'? Hiszen ha valaki olasz, plusz túlél valamit, akkor az nyilván csak egy ember lehet, mert egyfelől az olaszországi csótányoknak vagy mókusoknak nincs nemzeti identitásuk (nem anyanyelvük az olasz, és egy Verdi-áriát sem tudnak elfütyülni, persze a pizzát ettől még szerethetik, de azt meg ugye a fél világ), másfelől pedig az olasz fensíkok vagy folyók nem élnek, így túlélni sem tudnak. És bár lehet úgy tekinteni, mondjuk az olasz nyelvre, meg generálisan az olasz kultúrára, hogy az valami élő dolog, de ezek sajna olyan mértékben szimbolikusak (sőt, teljesen azok), hogy egy sárlavina nem igazán tud kárt tenni bennük.

Vagyis a túlélő olasz az per definitionem ember, de akkor minek kell külön hangsúlyozni? Talán mert az "...élte túl a brutális sárlavinát egy olasz" olyan sután befejezetlennek tűnik, pongyolának, meg mindenfélének, aminek egy ilyen mondat tűnni szok. (Ha már a népszokás, az ugye az,amit a nép szok.) Persze írhatta volna azt is a szerző, hogy olasz férfi, olasz nő, vagy olasz hermafrodita (a nem kívánt rész törlendő), csakhogy az is hülyén nézett volna ki, mert a túlélés szempontjából igazából semmi jelentősége sincs a nemének, és még a sárlavinát sem érdekli egyáltalán. A kora talán, és akkor ember helyett lehet írni, hogy gyerek, aggastyán vagy tinédzser.
Angolul mondjuk ez egyszerűbb lenne, mert italian person helyett írahtnák, hogy italian man vagy woman, és akkor az emberezés  már nem redundancia, hisz van benne plusz információ.

Ez az egész agymenésem persze csak puszta spekuláció, feldíszítve némi gonoszkodással, mert a hvg-s majdnem cikkből (egy videó pár sor szöveggel) kiderül, hogy a vidón nem látszik, hogy a szerecsés túlélő férfi vagy nő-e (vagy egyéb, e helyütt nem tárgyalt változat), ezért az emberezés. Ami persze ettől még gáz, irhattak volna valami olyasmit, hogy "Videó az olasz sárlavina szerencsés túlélőjéről". És még azt sem kell címbe foglalni, hogy a sárlvina brutális volt, elvégre ez eleve véleményes, lehet hogy a többi sárlavinához képest nem is volt annyira durva, de sárnak és túlélőnek ez utólag már mindegy is. Persze ezt én nem tudhatom, nem vagyok újságíró, illetve igen, de csak mellékállásban, igaz hogy huszonéve már.
Nem mellesleg, ha nem tudják hogy férfi-e vagy nő az illető, honnan tudják hogy olasz? Az valahogy azért látszik  a videón?

Mindegy is, megvolt a heti nyelvészeti náciskodásom, most iszom egy  kávét, vagy ha lusta vagyok hozzá, olvasgatok politikai híreket, a vérnyomásomnak egyre megy. Egy jó kiskormánypárti sajtótájékoztató, és máris felbaszódik bennem az ideg, népiesen urbánus alapon. Lásd az előző posztot.

Abból sem isznak

A fideszkádéenpé Bunkó Büszkeség Tagozata kitalálta és odanyilatkozta (a Milyenügyiek is Vagyunk? Minisztérium illetékeseivel együtt), hogy az állam mégse fizesse ki a göngyöspatai romáknak az iskolai szegregáció évtizedes gyakorlata nyomán, jogerősen megítélt kártérítést, majd kapnak valamit természetben, monjuk választhatnak maguknak valamilyen képzést. Amit majd az állam megszervez nekik, hát lehet hogy szegregáltan, de legalább lehet majd hivatkozni rá, miközben telibe szarhatják a bíróság ítéletét, a populista demagógia nagyobb dicsőségére. Adnak is valamit, meg nem is, na ja, pont mint egy népmesében, csak az baj, hogy egy állam meg kormány nekem ne furfangos legyen, hanem jogkövető, a dörzsöltség csak a maffia esetében alapfeltétel.

És szinte látom magam előtt, ahogy a kormányzati akárkik majd kiírnak egy jó kis közbeszerzést, ahol valami véletlen folytán egy fideszkádéenpés képviselő felesége (unokaöccse, kertszomszédja, harci spánielje) nyer, aki pont véletlenül nemrég alapított egy oktatási kft-t, és fejenként félmillióért remek háromhetes informatika tanfolyamot tud összedobni, grátisz rollervezetői szakvizsgával. Így aztán nem kell kecskére bízni a szalonnát, a só is elfogy és a vén kecske is megmarad, vagy valami hasonló szólásközmondás illik ide, ezt a pályázatnál még pontosítani kell. (A kiírásba meg beleírni, hogy a jól elhelyezett közszólás-mondások sok-sok plusz pontot érnek az innovatív kreativitás skáláján.)

A romapatai gyöngyösiek meg tényleg jól járnak a képzésekkel, mert ha a közoktatás már elbaszta a lehetőségeiket, még a lyukas tetőt sem tudják majd megjavítani a pénz egy részéből, és nem lesz mit  elinniuk, elmulatniuk a kocsmában benne. A pénz egy pártközeli káefténél sokkal jobb helyen lesz, az ottaniak nagyon felelő és kulturált módon tudják majd elmulatni, elvégre néhány millió már komoly kurva-kokó egyenértéket képez. Egy yachton például.

2020. január 16., csütörtök

Fiatalos, trendi és szelfi

Az önkormányazti választások után hirtelen leesett a fideszkádéenpé vezérkarának, mind az egy főnek, hogy ők igazából nem tudják megszólítani a fitalokat. biztos azért, mert a fiatalok egy jelentős része magasról tesz a politikusk szövegelésére, de ha mégis figyelne rájuk, akkor sem a rosszul szabott öltönyökből kibuggyanó ötvenes sörhasak óvodások szintjén megfogalmazott, egyujjas agyú üzeneteire kíváncsiak. Szóval a karmelita kolostor szerzetesei úgy döntöttek, nyitnak a fiatalok felé, kulturálisan és technológiailag, gazdságilag persze nem, azt egyelőre megtartják maguknak.
És erre a küldetésre a legjobb eszköz a fidelitász (csak egy közbevetés: Safranek, ki most a fidelitász?), a csodás ifjúságinak gondolt fiók-pártszervezet, ami annyira fenszi és trendi, na meg persze kúl, mint egy késő délutáni vastagbél-tükrözés pünkösdhétfőn.
És hát a fidelitász igazán kitesz magért, legújabb remek (és trendi stb.) ötletük, hogy a fiatalok szelfizzenek Kölcseyvel, aztán töltsék fel hozzájuk nekik, és nyerhetnek drónt, meg Spotify előfizetést, mert azok is trendik, legalább is ezek a szavak olyan gyakran jönnek elő az internetes világhálón, hogy az már teljesen hashtag. (A hashtag az állítólag a kettőskereszt a szó előtt, amivel topikokat mémesíthetünk virálisan a virtuális valaholban, ilyen oldalakon mint a fészbuk....és ööö... a fészbuk, hogy mást ne mondjunk.)

A lényeg, hogy a fidelitász azt szeretné, ha a tanulóifjúság (meg a dolgozó is) csinálna egy szelfit egy "Kölcsey tábla előtt" a mobiiltelefon-készülékével, amit aztán egy idézet kíséretében kettőskeresztelne az oldalukon, vagy hol. És akkor majd nyeerhetne egy drónt, amivel nem tudjuk, hogy ki lehet-e nyírni iráni tábornokokat, de mindegy is, gondolom véletlenül majd pont valamelyik főfidelitász pasija/csaja/hullámos papagája nyeri meg, és hogy ne legyen felkészületlen, már most is játszik vele hátul a kertben.
De mi a vihar az a "Kölcsey tábla"? Emléktábla, keménytáblás könyv borítója, Kölcseys csokitábla, Kölcsey képe egy tableten? Vagy maga Kölcsey a tábla, mint a behajtani tilos, az "áfás számla igényét, kérjük előre jelezze" (Bödőcs T. megfigyelése szerint a mindennapokban leggyakrabban használt hexameter, amit amúgy a költő is kedvelt), vagy a logaritmustábla? Az utóbbi különösen vicces lenne.

Mert tényleg, akkor Kölcsey most már logaritmikus? Valamint szigorúan monoton növekvő? Hogy szelfikus az biztos, hisz lehet vele öntökönbökő  módon arcképelni, legalább is a fidelitász algoritmusa szerint, bár reméljük hogy az egykor nagy költőnek mondott elhunyt maradványait senki nem fogja egy szelfiért exhumálni az illletékes sírkertben. Elvégre a porladó maradványok nem tábla, a sírkő mondjuk határeset, de annak meg nem sok az esélye, hogy egy potenciális fidelitász pont a temetőbe megy kocogni, vagy csak sétálni a friss levegőn. Pedig a népesség nem fidelitász része főleg erre használja a fővárosi temetőket, mint egy nem régi kutatásból kiderült.

A gonosz ellenzéki érzelmű elllenzékiek persze ebből a nemes és igen korszerű kezdeményezésből is viccet csinálnak, miszerint hóba pisilt O1G feliratokat és hasonlókat küldözgetnek be, hogy felzaklassák a fidelitászok érzékeny lelkét, akik a végén még helyettes államtitkárok sem akarnak majd lenni, nagy világfájdalmukban. Úgyhogy kénytelenek lesznek meghirdetni a "Szelfizz a liberális önkényuralom véleménydiktatúrájával" című nyereményjátékot, ahol fődíjként ibizai yachtbérletet sorsolnak ki a fidelitász elnökségének nyertes tagjai között. A többiek, akik nem a fidelitász, kedvezményes árú bayerzsolt-tetoválást varrathatnak magukra, a közbeszerzésen kiválasztott, nemzeti radikális motoros bandával.
De legalább Kölcseyt békén hagyják majd.

p.s. Én nem vagyok fidelitász, de hirdethetek nereményjátékot. Aki elküldi a titkos ímél-címemre a #hashtag hashtag-et "hasthag" jeligére, azt postafordultával lehülyézem, grátisz gyalázkodással, a felmenők negatív kontextusban emlegetésével. A legutáltabb kortárs divatszóval élve: hogy kimaxoljuk...

2020. január 15., szerda

A hetedik (Mínuszok kora)

Mert hát mínuszok nem csak a hőmérőn vannak, de sok más helyen is, például a buszon. Ugyanis permanensen délután dolgozom, így rendre késő este, gyakorlatilag az utolsó busszal haladok haza, kissé átfagyva, de lelkesen.
Az utolsó busz pedig azért vicces, mert többnyyire tök üresen érkezik a megállóba, ahol akkor már legalább tíz perce fagyok épp át,  a sofőr meg örül, hogy egyfelől végre nincs egyedül, másfelől általam némi értelmet nyer az általa vezetett járat, tágabb értelemben a munkája, sőt az élete. Persze csak akkor, ha szerinte is a munka révén különböződünk el a természettől, és ilyenképp a munka nem valami elidegenedett szarság (mint Marx gondolta), hanem nembéli lényegünk megvalósítása. Az pedig, hogy ehhez szerény havibérletemmel, és egy kivilágítatlan megállóban való diergésemmel magam is hozzájárulhatok, az igazán remek érzés, bár az orromat nem tisztíccsa.

Legutóbb viszont (mivel elmúlt éjfél: tegnap) a következő megállónál felszálltak még öten, az addigiakhoz képest tömegessé téve az utazást, viszont a végállomáso heten szálltunk le. De úgy, hogy a sofőr maradt. Vagyis mínusz egy utassal indult el a Garázsmenet nevű településre (ami biztos nagyon fontos hely lehet, kurva sok busz megy oda, és nagyon gyakran), vagyis később valakinek még fel kelllett zállnia, hogy üres legyen a busz.

A negatív utas persze olyasvalaki, akivel sosem  találkozunk, nem is találkozhatunk, hisz ő a hiánya által van jelen, egy lyuk, egy folytonossági hiány a valóság szövetén. Kvantumszinten nyilván, bár hogy ez mi a frászt is jelent, azt én sem tudom, de rohadt szakszerűen hangzik. A fejemben legalább is, elvégre a Hangok Odabent, néha okosnak tetsző dolgokat is mondhatnak. Az orvosom szerint a tudatallatimat hallom, de tudja fene, az orvosom végső soron fül-orr gégész, a pszichiátria csak a hármas számú hobbija a bonsai-nevelés és a panírozás után.
Ha viszont nincsenek negatív utasok (csak negatív hozzáállású, de amúgy létező, szén-dioxidot kilélegző humanoidok), akkor létszámfelesleg eleve a buszon kellett hogy keletkezzen. Nem születhetett ott a rejtélyes hetedik, mert az alatt a tizeöt perc alatt, mig a busz elküzdötte magát a végállomásig, egyetlen újszülött sem lett volnaa képes husznéves szakállas fickóvá, vagy középkorú szemüveges nővé cseperedni. (A 'cseperedni' egyébként azt hiszem azt jelenti, hogy felnőni, de lehet hogy mellélövök, és inkább a virágkertészethez van köze. Vagy a tetőfedéshez, cserép-cserép...)
Tehát a lehetséges hipotézisek, a teljesség igényével, ám felismert lehetetlenségével:

1. A rejtélyes hetedik én voltam (elvégre a költő is megmondta: "A hetedik te magad légy!"), csak egyszerűen annyira negatív(!) az önértékelésem, hogy magamat már bele sem számoltam az utazóközönségbe, bár lakosságnak még lakosság vagyok.

2. A hetedik utas végig a buszon volt, már az előtt is hogy én felszálltam, csak elbújt, mert neki vannak csak igazán önértékelési problémái (vagy neki is), ezért sötétben megbújó, rémhírtejesztő  ellenforadalmárként reszketett valamelyik hátsóbb ülés alatt, mögött, vagy mindkét helyen. (Aki ért, érti.)

3. A többi utas közül legalább egyvalaki képes volt osztódással szaporodni, amit meg is tett, ez pedig jól magyarázná azt, miért lett kifejlett felnőtt a hetedik utas. (És jó, hogy nem lett nyolcadik, mert ugye az a Halál.)

5. Nem tudok számolni, mert bár annak idején ötösre érettségiztem matekból, sőt az egyetemen ötösre  szigorlatoztam matematikai statisztikából, de az már rég volt, és hát az ember ahogy idősödik  úgy butul, lehet hogy már deriválni sem tudok, még jó hogy nem is kell megpróbálnom.

2020. január 14., kedd

Húsrácsony, karávét

Karácsony huszadik napja van
Még mindig nem szedtem le a fát
Ott ál a sarokban, tisztára feldíszítve
Több mint egy éve már
A teknősöm is csak nézegeti
Hogy még mindig tart a buli
Vagy csak lusta vagyok leszedni tán
De nem figyel be az ablakon
Egy csíz a csupasz körtefán

A karácsonyfa ha mű, és az, főleg műanyag, jól elvan a sarokban, mióta kihalt a plafonig érő hibiszkusz, az tölti ki az üres teret az ágy meg az ablak között. Van rajta fények is világítva, meg sok csillogó gömb, nyilván előhozza belőlem a nem túl mélyre temetett szarkát, akinek minden csilllogó izé tetszik, akkor is ha giccs, sőt főleg akkor.

Egy karácsonyfa a sarokban az mindig jól jön, ha például beesik egy rég nem látott régi ismerős, akivel öt perc után rájövünk, hogy már nincs közös témánk, akkor még mindig rá lehet kérdezni, mit kerez ez az izé itt, a nyár közepén indokolatlanul.
Plusz húsvétkor lehet rá tojásokat is aggatni, meg apró játéknyulakat, csak figyelni kell hogy ne hóhércsomóval, mert az Addams family a szomszéd lépcsőházban lakik, és nehogy nekem tojja ide a nyúl a répaszeletelő guilllotine-t ajándékképpen.
Annak nemhogy húsvéti hangulata nem lenne (elvégre nagypéntek az még nem húsvét, bár a kivégzősdi stimmel), de karácsonyi sem, ami viszont egy műfenyőtől joggal elvárható.

ez itt tényleg az, az ablak és az ágy között félúton

2020. január 13., hétfő

Mozgóképes magánélet

1. fejezet: Szexuálgazdaságtan

A hétvégén is folytatódott az egy ideje már tartó Woody Allen maraton, többek között a Lövések a Broadwayn cím örökbecsűvel. Amúgy szokásos Allen-féle magánéleti szenvelgés, igen viccesen előadva, némi gengszteres háttérrel, de a legnagyobbat akkor röhögtem, mikor a vége felé elhangzott az alábbi párbeszéd (két szemben lakó szonszéd, meg a lent az utcán álldogáló főhős kiabálásában):

- (David:)Hé Flender, ott van Ellen?
- Nem nincs.
- Szerintem ott van...
- (Ellen:) Gratulálok a sikeredhez David!Mindig tudtam, hogy megvan benned minden.
- Igen, hát tévedtél. Meg kell hogy kérdezzek valamit.
- Mit?
- A művészt szeretted bennem, vagy az embert?
- Mindkettőt.
- Na és ha kiderülne, hogy valójban nem is vagyok művész?
- Tudnék szeretni egy embert, ha nem is igazi művész, de nem tudnék szeretni egy művészt, ha nem igazi ember.
- (Flender:) De hát ez.., ez így akadémikus, akadémikus... ő most velem van.
- Hé, Fleder el akar tőlem venni.
- (Ellen:) Flender klassz szerető.
- (szembeszomszéd:) Igen, én is lefeküdtem Flenderrel. Nem volt nagy szám.
- (Flender:) De Rita kérlek, miről beszélsz? az évekkel ezelőtt volt, a szabad szerelmes korszakomban.
- (Ellen:) Szerintem ez relatív, nekem klassz.
- (Rita, a szembeszomszéd:) Na ez érdekes, a technikájára érted, vagy milyére?
- (Ellen:) Elképesztő a technikája.
- (Flender:) Igen, elképesztő.
- (David:) Ti összekeveritek a szexet és a szerelmet.
- (Rita:) Nem, nekem a szerelem nagyon mély, a szex csak pár centire kell hogy hatoljon.
- (Flender:) Ti itt mind melléfogtok. A lényeg, hogy naponta nagyon sokszor vagyok képest kéjt okozni.
- (Rita:) Ugyan már, mi köze ehhez a mennyiségnek?
- (Flender):) A mennyiségnek? A mennyiség átcsap minőségbe.
- (David:) Ki mondta ezt?
- (Flender:) Marx Károly.
- (Rita:) Tehát már a gazdaságtanról beszélsz?
- (Flender:) Ez szexgazdaságtan...

Igen, erről van szó. eddig méltánytalanul elhanyagoltuk a szex és a szerelem gazdaságtanát (na jó, a prostik esetében nem, ott ez a fő csapásirány), hogy mondjuk mennyi maszturbálás ér egy dugást, lehet -e bruttósítani az orgazmust vagy a szopásban van-e business class? A szerelem és házasság vonalon pedig releváns kérdés lehet, hogy a holtomigla-holtodiglan úgy is ér-e, ha féltékenységtől felindulva feldaraboljuk és kolbászba töltjük a másikat, hány szeretővel lehet rendes MLM-hálózat építésébe kezdeni, és a sok közös emlék érzelmi értéke az pontosan hány dollár középárfolyamon? És hát egyáltalán: szakítás vagy válás esetén hogy lehet költséghatékonyan osztozni az emlékeken? Hogy mondjuk enyém a tavaly előtti görög nyaralás, da hajókirándulást ahol hánytam, azt szívesen elcserélem egy londoni kiállításért, amit meg párom unt látványosan.

És túl a gazdasági kérdések (plusz ÁFA!) körén, másfajta tudományterületekre is ki lehet terjeszteni a kérdést. Adódna a szexuálpolitológia, de az igazából lerágott óvszer már, a politika maga évek óta beszél bele a hálószobánkba, a gyereknevelésünkbe és nemi identitásunkba, abból meg nem lehet rendes konferenciát szervezni tanulmánykötettel, hogy a politikusok szopatnak minket. Ebben sokkal több nincs, esetleg meg lehet nézni, hogy mi, mint nép, fogazunk-e közben?
De lehetnek egyéb ötletek. Például a vaginálfallikus kozmológia, avagy miből van a Göncöl-szekér rúdja; szexuálgeológia, miszerint tényleg kőkemény-e a felszerelés, vagy az aktus homokra épül; esetleg egy nagyívű művészettörténeti eszmefuttatás arról, hogy a Rubens által festett nők azért kövérek, mert rohadt sokat kellet pucéran modellt ülniük, és soványan, a bőr alatt hordott zsírkabát nélkül egyszerűen fáztak volna.

De mindegy is, elég ha annyit tudunk, az alliteráció nem kézzel kényeztetést jelent, az emipiokriticizmushoz meg nem kell az ágyhoz bilincselni partnerünket.

2. fejezet: Gyászmunka szexmunkással

A hétvége másik jelentős élménye (a fentebb nem tárgyalt három másik Woody allen mellett) a Mögöttem az élet (magyarul: After Life) című hatszor félóra volt, amit Ricky Gervais írt, rendezett, főszerepelt és gondolom egy személyben ő a sorozat legnagyobb rajongója is. De akkora, hogy meggyőzte magát, hogy érdemes folytatnia, úgyhogy nemsoká jön a második évad.
Az egész amúgy arról szól hogy Tony (Gervais) felesége meghalt rákban, ketten maradt a kutyájával, és bár kegszívesebben öngyilkos lenne, sehogy sem megy neki. Viszont kitalálja, hogy akkor innentől nem lesz tekintettel senkire és semmire, mindent úgy csinál ahogy jól esik neki, és ha az élete így sem működik, ráér akkor is öngyilkolni.
Így aztán kollégái és majdnem barátai idegrendszerét gyilkolja, meg a napi üveg viszkijét, és a vége felé maga is meglepődik, de elkezd furcsán életigenlő lenni. Ebben szerepe van a nála bátrabb heroinista hajléktalan ismerősének, aki szándékosan átlövi magát a túlvilágra, meg az empatikus kurvának a sarokról (ja nem, ő ugye szexmunkás, mint ezt többször is hangsúlyozza), plusz az alzheimeres apja ápolónőjének.
Az egész nem igazán vicces, közben elviselhetően drámai, de ha az ember elkezdi nézni, nem lehet leállni vele. Pedig a történet sovány, Gervais sokszor a stand-upos énjét hozza a falvédőre illő monológjaival (máshogy ezeket nem lehet értelmezni, mert ha nem vicc, ha tényleg hót komoly, az nagyon gáz lenne), a többi szereplő meg inkább csak papírmasé-figura, de az egész együtt mégis kurva jó. (Néha szó szerint.)


Ja igen, időnként azért igazán jókat lehet röhögni rajta, bájos a helyszínül szolgáló angol kisváros, de kell is neki, mert ha ez egy lepukkant lakótelepen játszódna, a nézők is elgondolkodnának az intravénás keménydorgok lehetséges előnyein.
Az egyik legviccesebb jelenet, mikor a sarki prosti azt mondja főhősünknek, hogy ötven fontért bármit megcsinál, erre ő elhívja magához - mosogatni. Fizet is rendesen, később meg kap egy ingyen  menetet, miszerint nagytakarítást. És ez már maga a magánélet, a kutyasétáltatáson és a dobozból szürcsölt curry-konzerven túl.

2020. január 12., vasárnap

A Teszek Rá Magasról-paradigma

A hét abszolút politikai botránya, hogy a széthízott fejű troll, aki valami történelmi sorscsapás folytán lokálisan miniszterelnök, nem szeretné betartani a független bírósság jogerős ítéletét. Ami annak nyomán született, hogy a (párt)állam illetékes nyúlványai szartak betartani a törvényekek, ezúttal (bár nem egyedülálló módon) az oktatás területén.
Pár éve már végigfutott a magyar médián a gyöngyöspatai eset, ahol a cigány gyerekeket elkülönítve oktatták, sokszor összevont osztályokban de úgy hogy például nem volt nekik informatikaórájuk egyáltalán, nem használhatták iskolai uszodát, és még fel sem mehettek az emeletre, ahol a nem cigányok osztálytermei voltak. Jogvédő szervezetek persze tiltakoztak, próbáltak egyeztetni és megoldást találni, naná hogy sikertelenül (Orbánisztán 2.1. Jobban teljesít!), úgyhogy maradt a per. Aminek vége egy jogerős ítélet lett, miszerint a josértő módon hátrányba hozott gyerekek 300 ezertől kétmillióig jogosultak nem vagyoni kártérítésre, amit lassan már esedékes lenne kifizetni. Az apartheid ugyanis egyelőre törvénybe ütköző.

Erre jön a felcsúti kisgömböc meg az ő fasiszta rezsimje, és közli, hogy a kormánynak (nem ám holmi hivatalnak, a kormánynak, baszod) meg kell vizsgálni a lehetőségeket, hogy hogyan tudnak majd mégsem fizetni. Nem mellékesen annyit, amit a szintén felcsúti Lőrinc barát fél nap alatt keres a közbeszerzésen nyert üzleteivel, kivéve ha vasutat épít, mert akkor száz milla össszejön egy óra alatt.
A főminiszter viszont azt mondta, hogy ő teljesen megérti azokat, akik fel vannak háborodva a kártérítéseken, mert hogy már megint a cigányok (zorbánul: meghatározható etnikai csoport) jrnak jól azzal, hogy munka nélkül kapnak pénzt. És ez a farok eredetileg jogász, de az biztos túl rég volt már, így nem rémlik neki az a fogalom, hogy kártérítés.
Vagyis az ő torz und beteges logikája szerint, ha engem törvénytelenül és megalázó módon rúgnak ki a munkahelyemről, majd ezért perelek és nyerek, akkor menjek a fenébe, mert a kártérítéssel munka nélkül jutottam pénzhez. És tényleg, hisz épp kirúgtak, és hát micsoda világ sejlik fel a házikolbász meg a házipálinka mögül, hogy akkor én most munka nélkül? Nem hogy kirúgtak, de még én kapok érte pénzt? A helyett, hogy böcsületes trágyalapátolással keresném meg a minimálbér egy részét, bíróságra járok holmi jog meg igazság ügyében, mikor pedig a helyi döbrögi világosan elröfögte a Range Rover ablakán kihajolva, hogy húzzak a faszba, de azonnal, különben rámküldi a Gézát, aki egymagában képvisel kilenc letöltött és három felfüggesztett börtönévet.

Szóval a felcsúti bejelentette, hogy magasról tesz nem csak a törvényekre, de a törvénysértéseket megállapító bíróságokra is, vagy is innentől az lesz, hogy a jogerős itéletet végre kell hajtani persze, de csak ha a főmérnöknek is tetszik. Ha nem csípi a verdiktet, viszont lehet vele primitív módon uszítani, akkor nyugodtan el lehet küldeni a hülye bírákat susnyásba, a kekeckedő EU-s képviselőknek meg majd rendelnek kurvákat, és ha attól sem fogják be a szájukat, legalább lesz mivel zsarolni őket. Mert ezek igazi jóféle, bakamerázott luxuskurvák lesznek, kis kitérővel Moszkva és Dubaj között. Igazán rendszerkompatibilisen, elvégre Ártunk és Ormányunk is valahol arrafelé  keresendő.

2020. január 11., szombat

Találkozás a boncasztalon

Na ja, csak nem az esernyő meg a varrógép találkozik, hanem a punk meg a szimfonikus zenekar. Ebben persze semmi újdonság nincs, a Queen-től a Metallicáig számtalan bandát szimfonizáltak meg a pénzéhes producerek, változó sikerrel. De alapjaiban azért nem olyan botrányosak eme átiratok, halgathatóbbak bármely mulatós mocsoknál, kevésbé visszataszítóak mint a fokhagymás karamella, és kisebb egészségkárosodást okoznak mint a az ukrán csempészvodka.
De fordítva ez valahogy sosem működik, tegyük hozzá szerencsére, mert igazából nem is akarom hallani milyen lehet az, amikor az Iron Maiden Mozartot játszik, vagy Gengszter Zoltán mondjuk Sosztakovicsra reppel. 
Múltba fulladt gyerekkorom egyik igazán traumatikus élménye volt az "NDK Zenés Ajándékkosár" című tévés förmedvény, valamiféle dermesztő esztrádműsor (tényleg, mond még valakinek bármit is ez a szó?), amolyan istant műsoridő kitöltő, amit bármikor be lehetett nyomni, ha épp megszakadt a közvetítővonal a Magyarország-Hátasztán barátságos fodbalmeccsről. Ebben próbálkoztak a klasszikus zene és a Honecker elvtársék által korszerűen fiatalosnak gondolt zene fúziójával, így lett a klasszikusok diszkóritmusban  című izé, ahol tényleg Beethovent prüntyögtettek olcsó szintin, dobgépre. Na, az igazán szar volt.

Ám ha egy szimfonikus zenekar nyekergi el akár a legprimitívebb pop-rock cuccokat, akkor az mégis csak szól valahogy talán azért mert komoly zenészek (sőt, komolyzenészek) dolgoznak rajta úgy, hogy nem isznak többet három sörnél közben. Azaz a lelazulás mellett még marad bennük némi szakmaiság, és ha nem szúrják el végletesen a hangszerelést, akkor már csak mennyiségi alapon is impozánsan szólal meg az egész, rendes zeneipari technológusok elővezetésében.
Persze ettől még egy nagyzenekarnak Michael Jacksont játszani egyértelműen a megúszás kategória, mert bár Májkel a rajongók szerint hihetetlenül igényes zenét játszott (tudja fene, én sikongató lábrázást kapok tőle), azért nem volt egy Bach, de még egy Mendelssohn sem. Szóval az ő munkásságát átszimfonizálni kissé már az olcsó húsnak a híg leve, de jól fizet. És talán titkon arra gondolnak, hogy aki már képes popzenét fogyasztani efféle klasszikus tálalásban, késsel-villával, az hátha egyszer belehallgat majd valami gazi szimfóniába is. Vagy nem, de azért még vesz jegyet a Rojál Szimfonik Orkesztra Lédi Gagát Játszik Jó Hangosan című, sportcsarokokba lokalizált szuperprodukcióra. Van az a pénz.
De hát ilyen ez a c'est  la vie - mondta a Beteg Srácc (izé, Szájmon) épp az imént a tévémben, ha már pont a Trainspotting kettő megy a háttérben.

És ez az, mikor a Sex Pistols háromakkordos klasszikusát adják elő szimfonik verzióban. Tisztára olyan, mint valami alsó-középkategróiás, keserédes romkom zenéje, valahol a nagy finálé felé haladva, de még az előkatarzisnál. Mindesetre kellően steril már ahhoz, hogy az ember ne tudja elképzelni, hogy erre a számra hányjon le egy BKV-ellenőrt az éjszakai buszon. Pedig az nagyon punk...


És csak az összehasonlítás miatt, itt az eredeti, illetve majdnem az eredeti, mert ez egy 2007-es koncertfelvétel Brixtonból, amikor már nem először újra összeállt a Pistols, nyilván mert már megint fogytán volt a pénzük. Ha már egy kilencvenes években letolt turnéjuknak is azt a címet adták, hogy Piszkos Anyagiak.



2020. január 10., péntek

Királyság? Hercegség!

Most már két napja arról szól nálam az inernetes világháló (lehet hogy másoknál is, de én nem ismerek másokat), hogy Herri herceg az Egybesült Kirájság hatos számú trónöröklője meg a felesége inkább kiszállnának a királyosdiból, és elveszítennék közpénz jellegüket is.
Hogy ez hír az nem csoda, per pillanat a monarchia a britek legeledhatóbb turisztikai látványossága (na ja, Boris Johnson frizurájára és bunkó beszólásaira mégsem alapozhatnak), ebből a szempontból viszont a hercegi hátraarc még jót is tesz nekik, hisz a királyi család akkor generál igazán olvasottságot meg kattintásszámot, ha valami balhé van. Az meg ugye van, András herceg után már a második ő királyi fensége rúgja fel a szaros bilit, igaz Herri herceg magától. Őt legfeljebb közvetetten kényszerítette bele a döntésbe az általa amúgy hőn utált bulvársajtó, hogy aztán meg sem álljon Kanadáig.

De ettől még az egész ügynek semmi  valódi súlya sincs,  a királyság arrafelé csak díszlet, érdemi beleszólásuk semmibe sincs, ők nem uralkodók a szó eredeti értelmében, csak celebek. Díszegenruhás, aranyhintós, királyigárdás, westminsterapátságos celebek, semmi több. Az egész életük egy végtelenített díszvacsora, élőben a bíbíszín meg a Sun címlapjain, a való világ nagy testvére a Fuckingham-palotából.
És a britek igazából erre is tartják őket, mert ha tényleg egy tévés műsorvezető sem verekedett aznap részegen, vagy egyetlen híres focita sem kurvázott bekokózva egy limuzin hátsó ülésés, és véletlenül a kusza fejű miniszterelnök is otthon maradt egy nátha miatt, akkor még mindig elő lehet húzni a királyi családot. Ott vagy ki lehet oknyomozni valami aktuálisan botrányszagút, vagy ha mégsem, még mindig lehet kis színes arról, hogy a királynő rühelli a szögletes jégkockákat, mert túl hangosan zörögnek a pohárban. Meg divatszakértű stylist-szakmunkások elemezhetik valamelyik her royal highness legújabbab borzasztó kalapkölteményét, aminek persze semmi jelentősége, de a reggeli pirítós mellé még elmegy.

Szóval Herri herceg csak szívessséget tesz a fenséges rokonságnak, hogy innentől egy darabig megint nem a szörnyű kalapokat és az alatta hordott unott tekinteteket elemzi a média királyi ügyekért felelős részlege. Hisz amíg a Daily Mail az udvari válságtnácskozásokat próbálja bepoloskázni hogy ő szivárogtathassson először, addig a többi családtag nyugodtan kurvázhat bekokózva. Mondjuk egy híres focistával, egy limuzin hátsó ülésén.
Az öreglány most épp másra figyel.

Képtalálat a következőre: „királyi család vicces karikatúra”
pinterest.com

2020. január 9., csütörtök

Kínzott a minta rúdja alatt

És akkor most következzék az idokolatlan ska-idézet, a kulturális felvilágosítás, miszerint népnevelési ízlésfejlesztés jegyében. mert azt tapasztalaom, járva országot-világot... izé, a környező utcákat és boltokat, hogy az istenadta nép rém műveletlen, lakodalmas mulatóst bőget kihangosított telefonja által, valamint környezetszennyező jelleggel. Nyilván mert ideológiailag képzetlen, holott a nemzetközi helyzet fokozottan ööö... fokzódik, az imperialisták minden eddigit felülmúló módon imperiálnak, Közepesnél Kicsit Nagyobb Grofóval és bűnszövetségben elkövetett tettestársaival ízlésterrorizálva a dolgozó tömegeket, vagyis a lakóságot.

Az ilyen bomlasztó métely ellen hatásos ellenméreg az osztályharcos ska, úgy is mint a jamaikai dolgozó tömegek ópiuma. Pontosabban, vagyis ez esetben a spanyol dolgozó nép ópiuma, hisz a Ska-P elvtársai jó elvtársak, minek következtében a nacionálfrankóista helyi reakciósok nem is szeretik őket, de a forradalmi Dé-Amerikában elég népszerűek. Ebből is látszik, hogy a munkásosztály küzdelme az elnyomás ellen nemzetközi dimenzókban zajlik, legalább is ahol értenek spanyolul, vagy majdnem, mint mondjuk a portugál braziloknál.

A zenei együttes egyébként madridi, erősen balos fazonokból áll, de hogy most akkor Real vagy Atletico szurkolók-e, arról nincs információ. Pedig ez legalább olyan fontos, mint hogy melyik párt neve mellé rajzolnak faszt a szavazólapon.



És mivel csak néhány kukott tudok spanyolul (vagyis nem igaz, hogy egy kukkot sem), nem igazán értem a szöveget, bár kétségtelenül tetszik a hangzása. Úgyhogy ezt itt alant a gugli fordító ordította ki magából. A szöveg tényleg elég munkásmozgalmi, a gyári rabszolga csendjétől (és hát gyárakban én is tapasztalt vagyok) az embertelen körülmények perfektül felmndják az egészet, egy - a szöveg viszonylatában - teljesen indokolatlanul vidám zenével. Vagy lehet, hogy a zene épp ellenpontoz, kompenzál, valahol a csakazértis-paradigma meg a sírva vigadás között félúton. De a címben kiemelt sor nem tudom értelmezni, a mi a fene az a 'minta rúdja'?

Nem panaszkodhat, az élet nagyon rossz, egy másik meg tudja csinálni érted
A koldulás félelme legitimálhat
A gyári rabszolga csendje
Indulok újra időben
Ugyanazon dal lejátszása
Ellenállnod kell a túléléshez
Összehangolt ütemben mindenki a gyárban
Felrobbanhat, beteggé és szorongássá teszi
De soha ne hagyja ki a ritmust
Ön egy munkaszerződés tulajdonosa
Embertelen körülmények között
A gyárban
Bérelt, hogy megőrizze az életet
A sebét nyalta
Kínzott a minta rúdja alatt
(Azt használják, hogy az ideje már a végére érkezzen)
Bérelt, hogy megőrizze az életet
A sebét nyalta
Kínzott a minta rúdja alatt
(Ön már használt, és nem tudta meg.)
Ön elhozhatja a boldogságot
És lemondással fogadja el
Mi az ...

Lelke mélyén cenzor

Az aktuálisan legviccesebb hír naná, hogy politikai. Aszongya hogy: "Rétvári bence felszólítótta a Netflixet, högy töröljön egy filmet a kínálatából". Képzelem hogy be vannak most tojva a Netflix vezetői, szinte látom magam előtt, ahogy épp nyugtatóra isznak vodkát a céges válságtanácskozás szünetében.
A vonatkozó film amúgy a Krisztus első megkísértése című mozgókép, ami tényleg egy vödör fos, de a kádéenpé alelnökének nem ez a baja vele, hanem hogy "vallásgyalázó".

Nos van egy rossz hírem Rétvári elvtárs számára (akit én nem bencézek, nem vagyok a rokona, mondhatni hál istennek): bármely tetszőleges, legalább közepesen dogmatikus vallás számára az összes többi vallás az ő gyalázása, mert minden legalább közepesen dogmatikus vallás hívei szerint csakis ők képviselik az egy és oszthatatlan igazságot, a többiek meg ostoba tévelygők. És ezért fontos a dogmatizmus valamiféle minimuma, hisz elvileg egy vallás lehet toleráns is, hirdetheti, hogy ugyan egy az Isten, de sokféle úton lehet megközelíteni, miképp egy hegyre is többéle út vezet fel, de a végén mindegyik ugyanahhoz a csúcshoz lyukad ki. Keleten ez inkább jellemző egyes irányzatokra, főleg az India-Tibet tengelyen, de például az is marhaság, hogy minden buddhista eleve egy lótuszvirág alakú békegalamb. Ezel együtt arrafelé mindig kisebb volt az esélye a Szent Inkvizíciónak mint felénk, az időnként terrorba hajló vallási villongásokkal együtt is.

Másfelől pedig állítólag egy szabad társadalomban élünk, márpedig - ahogy TGM egyszer rég megjegyezte - egy szabad társadalomban szabad vallást gyalázni, az addott vallás képviselőinek meg szabad ez ellen titakozniuk és így tovább. Amit nem szabad, az a betiltás, elhallgattatás, a másik véleményének leradírozásra a térképről. 
(Az ilyen fejtegetések közben jövök rá, hogy jé, én e tekinetben tényleg liberális vagyok, a John Stuart Mill-i értelemben, vagyis szerintem is mások szabadságának határáig terjed az egyén szabadsága. Azaz lehet nekem bárkiről vagy bármiről rossz, lesújtó véleményem, és hangot is adhatok neki, de nem tilthatom vagy tiltathatom be azt a másik nézőpontot. És ezért cserébe másoknak is meglehet a negatív véleményük rólam, de ők sem tilthatnak be engem, nem lehetetleníthetnek el, csak mert nem tetzik a pofám.)

És Rétvári kartárs ezért beszél baromságot, hisz ha neki nem tetszik a Netflix filmje, nem esztétikai, politikai okokból csupán (ugye senki nem hiszi, hogy a kádéenpés politikusok igazi, evangéliumi értelemben vett keresztények), akkor ne nézze. Tudtommal a Netfilx eddig még senkit sem kényszerített fegyverrel vagy fizikai erőszakkal az előfizetésre, de még az előfizetőket sem szokták a fotelükhöz kötözni, hogy ezt a filmet most megnézed baszod, mert a csicskánk van, mi pedig most épp agyat karunk mosni! Meg pénzt.
Egy szabad társadalom fontos indikátora a sokszínű kultúra, minden mehet, ami nem ütközik a direkt büntetőjogba (mondjuk nem dicsőít tömeggyilkosokat és szólít fel a követésükre), a politikusok nem gondolják magukat cenzoroknak Engem amúgy nem zavar, ha Rétvári nertárs véletlenül tényleg hitbuzgó keresztény, amíg otthon a négy fal között csinálja, és nem a parlamentben akarja megvalósítani a fából vaskarika rendszerkompatibilis változatát, azaz a bolsevik kereszteslovagot. Pláne egy gyakorlatilag nem (csak papíron) létező, szigorúan szavazómentes párt képviseletében

Mert végül is kell ide egy ceterum censeo: Ki a faszom az a Kádéenpé?