Hozzám tegnap jutottel az Elveszve Párizsban című firm - na jó, Petra hozta lemezen, nem az égből hullott fölém, de magamtól nem hiszem hogy belebotlottam vona, botlani azt kátyúkkban szoktam, amik már a járdákat is megfertőzték. De a film az tényleg jó volt, mondom ezt nagyon szakmailag, kár hogy 2016-os, így nem tudom elsütni kritikának, ha csak nem mostanában jött ki dévédén.
(Tényleg, néz még valaki dévédét? Hogy véháeset nem az oké, azt én sem, illetve csak abban az értelemben, hogy van még klasszik videómagnetofonom, itt szemben polcon, azt nehéz lenne nem meglátni, miközben itt oldalt a polcon vannak véháes kazetták, de csak így nézem őket, hogy ott vannak a polcon, szomorúan és sérelmükre. De a dévédé is lassan kikopik, és is Netfixet néztem mostanában, meg mindenféle videómegosztókat, egyre kevesebbet töltök le, sztrímelek mint az igazi emberek, és nem ejtek túszokat közben.)
Szóval a Párizsban való elveszés vicces, kissé zavarba ejtő és meglehetősen érzelmes, de hát egy vígjátéknak címkézett francia filmtől kábé ezt is várja az ember, meg hogy pezsgőt isznak benne a Szajna-parton, háttérben a z Eiffel-torony és egy fokhagymaszagú croissant. Esetleg cuki gyerek, de azt itt most egy szimpatikus kutya helyettesíti, és a Szajna-parti képeslap-panoráma előterében meg egy hajléktalan sátrazik. Aztán összefut egy öregecskedő kanadai nővel (ez persze relatív, később megcsinálja a nyolcvannyolc éves nagynénikéjét is), és némi kalandozás, meg az elkerülős félreértések klasszik módban komikus sorozata után egymásba is szeretnek, zsák a foltját alapon.
És pont ez a szerelmi szál a legjobb része az egésznek, mert végre nem két hollywoodi szexszimbólum randizik az újgazdagra sminkelt Malibu-felsőn, hanem két idősődő, kicsit csúnya nonkomformista fazon kergeti egymást egy temetőben.
Éss az egész film tényleg csak kettőjükről szól, ami nem is csoda, tekintve hogy a főszerepeket előszínészkedő páros (Fiona Gordon és Dominique Abel) egyben a mű írói, rendező és producerei is. amire nem mentség, de magyarázat, hogy több mint harmminc éve házasok.
Mivel teljes joggal van már elegem a végtelenül egysíkú és kínosan kretén amerikai tinivígjátékokból, ahol az a protagonisták fő problémája, hogy elég menő alakokkal ülnek-e egy asztalnál az iskolai menzán, meg hogy beveszik-e őket pompomlánynak egy vécében dugásért cserébe, kifejezetten jól esett ez a nem konvencionális komédia. Ahol nem arra mennek rá, hogy folymatosan röhögjek, de mikor jön egy poén, az betalál, mint másnapos a kocsmaajtón.
És hát elsőre hőseink sem igazán szimpatikusak, egyikük se nyerne szépségversenyt, miközben nyugodtan indulhatnának valami mentális paralimpián százméteres személyiségzavarban, vagy a vadvízi zavarkeltés váltójában. De mindezzel együtt második nekifutásra már igazán megkedveljük őket, sőt kis kíján még szurkolunk is nekik, mert láthatóan tényleg megérdemlik egymást (pontosabban egymást érdemlik), miközben egyáltalán nem biztos a happy ending, ha már nem Hollywoodban vagyunk, szerencsére.
Nekem végső soron annyira bejött a film, hogy elkezdetem utánaolvasni a neten, újranéztem néhány jól sikerült részt (különösen a táncjelenetet), a teknőst meg banánnal etettem, pedig tegnap nem is volt etetés. És kedvet kaptam a páros előző két filmjéhez is, úgyhogy megyek is keresgélni, persze csak virtuálisan, valójában fel sem kelek a fotelból, mert a kinti táj most a lehető legnagyobb mértékben különbzik a napfényes Szajna-parttól, valahogy így:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése