Mozgóképes magánélet

1. fejezet: Szexuálgazdaságtan

A hétvégén is folytatódott az egy ideje már tartó Woody Allen maraton, többek között a Lövések a Broadwayn cím örökbecsűvel. Amúgy szokásos Allen-féle magánéleti szenvelgés, igen viccesen előadva, némi gengszteres háttérrel, de a legnagyobbat akkor röhögtem, mikor a vége felé elhangzott az alábbi párbeszéd (két szemben lakó szonszéd, meg a lent az utcán álldogáló főhős kiabálásában):

- (David:)Hé Flender, ott van Ellen?

- Nem nincs.

- Szerintem ott van...

- (Ellen:) Gratulálok a sikeredhez David!Mindig tudtam, hogy megvan benned minden.

- Igen, hát tévedtél. Meg kell hogy kérdezzek valamit.

- Mit?

- A művészt szeretted bennem, vagy az embert?

- Mindkettőt.

- Na és ha kiderülne, hogy valójban nem is vagyok művész?

- Tudnék szeretni egy embert, ha nem is igazi művész, de nem tudnék szeretni egy művészt, ha nem igazi ember.

- (Flender:) De hát ez.., ez így akadémikus, akadémikus... ő most velem van.

- Hé, Fleder el akar tőlem venni.

- (Ellen:) Flender klassz szerető.

- (szembeszomszéd:) Igen, én is lefeküdtem Flenderrel. Nem volt nagy szám.

- (Flender:) De Rita kérlek, miről beszélsz? az évekkel ezelőtt volt, a szabad szerelmes korszakomban.

- (Ellen:) Szerintem ez relatív, nekem klassz.

- (Rita, a szembeszomszéd:) Na ez érdekes, a technikájára érted, vagy milyére?

- (Ellen:) Elképesztő a technikája.

- (Flender:) Igen, elképesztő.

- (David:) Ti összekeveritek a szexet és a szerelmet.

- (Rita:) Nem, nekem a szerelem nagyon mély, a szex csak pár centire kell hogy hatoljon.

- (Flender:) Ti itt mind melléfogtok. A lényeg, hogy naponta nagyon sokszor vagyok képest kéjt okozni.

- (Rita:) Ugyan már, mi köze ehhez a mennyiségnek?

- (Flender):) A mennyiségnek? A mennyiség átcsap minőségbe.

- (David:) Ki mondta ezt?

- (Flender:) Marx Károly.

- (Rita:) Tehát már a gazdaságtanról beszélsz?

- (Flender:) Ez szexgazdaságtan...

Igen, erről van szó. eddig méltánytalanul elhanyagoltuk a szex és a szerelem gazdaságtanát (na jó, a prostik esetében nem, ott ez a fő csapásirány), hogy mondjuk mennyi maszturbálás ér egy dugást, lehet -e bruttósítani az orgazmust vagy a szopásban van-e business class? A szerelem és házasság vonalon pedig releváns kérdés lehet, hogy a holtomigla-holtodiglan úgy is ér-e, ha féltékenységtől felindulva feldaraboljuk és kolbászba töltjük a másikat, hány szeretővel lehet rendes MLM-hálózat építésébe kezdeni, és a sok közös emlék érzelmi értéke az pontosan hány dollár középárfolyamon? És hát egyáltalán: szakítás vagy válás esetén hogy lehet költséghatékonyan osztozni az emlékeken? Hogy mondjuk enyém a tavaly előtti görög nyaralás, da hajókirándulást ahol hánytam, azt szívesen elcserélem egy londoni kiállításért, amit meg párom unt látványosan.

És túl a gazdasági kérdések (plusz ÁFA!) körén, másfajta tudományterületekre is ki lehet terjeszteni a kérdést. Adódna a szexuálpolitológia, de az igazából lerágott óvszer már, a politika maga évek óta beszél bele a hálószobánkba, a gyereknevelésünkbe és nemi identitásunkba, abból meg nem lehet rendes konferenciát szervezni tanulmánykötettel, hogy a politikusok szopatnak minket. Ebben sokkal több nincs, esetleg meg lehet nézni, hogy mi, mint nép, fogazunk-e közben?

De lehetnek egyéb ötletek. Például a vaginálfallikus kozmológia, avagy miből van a Göncöl-szekér rúdja; szexuálgeológia, miszerint tényleg kőkemény-e a felszerelés, vagy az aktus homokra épül; esetleg egy nagyívű művészettörténeti eszmefuttatás arról, hogy a Rubens által festett nők azért kövérek, mert rohadt sokat kellet pucéran modellt ülniük, és soványan, a bőr alatt hordott zsírkabát nélkül egyszerűen fáztak volna.

De mindegy is, elég ha annyit tudunk, az alliteráció nem kézzel kényeztetést jelent, az emipiokriticizmushoz meg nem kell az ágyhoz bilincselni partnerünket.

2. fejezet: Gyászmunka szexmunkással

A hétvége másik jelentős élménye (a fentebb nem tárgyalt három másik Woody allen mellett) a Mögöttem az élet (magyarul: After Life) című hatszor félóra volt, amit Ricky Gervais írt, rendezett, főszerepelt és gondolom egy személyben ő a sorozat legnagyobb rajongója is. De akkora, hogy meggyőzte magát, hogy érdemes folytatnia, úgyhogy nemsoká jön a második évad.

Az egész amúgy arról szól hogy Tony (Gervais) felesége meghalt rákban, ketten maradt a kutyájával, és bár kegszívesebben öngyilkos lenne, sehogy sem megy neki. Viszont kitalálja, hogy akkor innentől nem lesz tekintettel senkire és semmire, mindent úgy csinál ahogy jól esik neki, és ha az élete így sem működik, ráér akkor is öngyilkolni.

Így aztán kollégái és majdnem barátai idegrendszerét gyilkolja, meg a napi üveg viszkijét, és a vége felé maga is meglepődik, de elkezd furcsán életigenlő lenni. Ebben szerepe van a nála bátrabb heroinista hajléktalan ismerősének, aki szándékosan átlövi magát a túlvilágra, meg az empatikus kurvának a sarokról (ja nem, ő ugye szexmunkás, mint ezt többször is hangsúlyozza), plusz az alzheimeres apja ápolónőjének.

Az egész nem igazán vicces, közben elviselhetően drámai, de ha az ember elkezdi nézni, nem lehet leállni vele. Pedig a történet sovány, Gervais sokszor a stand-upos énjét hozza a falvédőre illő monológjaival (máshogy ezeket nem lehet értelmezni, mert ha nem vicc, ha tényleg hót komoly, az nagyon gáz lenne), a többi szereplő meg inkább csak papírmasé-figura, de az egész együtt mégis kurva jó. (Néha szó szerint.)

Ja igen, időnként azért igazán jókat lehet röhögni rajta, bájos a helyszínül szolgáló angol kisváros, de kell is neki, mert ha ez egy lepukkant lakótelepen játszódna, a nézők is elgondolkodnának az intravénás keménydorgok lehetséges előnyein.

Az egyik legviccesebb jelenet, mikor a sarki prosti azt mondja főhősünknek, hogy ötven fontért bármit megcsinál, erre ő elhívja magához - mosogatni. Fizet is rendesen, később meg kap egy ingyen  menetet, miszerint nagytakarítást. És ez már maga a magánélet, a kutyasétáltatáson és a dobozból szürcsölt curry-konzerven túl.