Influensz

Most már tényleg jutyúbos influenszernek kellene mennem, mert igazán vérlázító, hogy egyesek micsoda nézettségeket kattintásszámolnak tök hülye tartalmakkal. Mert mi érdekes van abban, hogy valaki különösen gyomorforgatómodon eszik átlagosan gyomorforgató ételeket, egy a webkamera előtt újrajátsza a legutóbbi Star Wars-t, matchboxokkal, vagy húsvéti tojásnak sminkeli magát, idegi alapon?

Hát nem sok, én ennél sokkal kulturálisabb és nagyobban lélekemelő tartalommal állnék elő. Pédául nem ennék spagettit kézzel, káromkodva egy felmosóvödörből, de órákon át lehetne nézni ahogyan a fotelben ülve olvasok. És mindenki választhatna, hogy melyik emlékezets olvasásomat kívánja megtekinteni, háttérben a Füredi csomópont diszkréten urbánus zajaival, mint a halálhörgést imitáló kamionok, a szirénázó mentők vagy az ablak alatt boldogan kurvaanyázó hajléktalanok. Aki szereti mondjuk Dosztojevszkijt, az válaszhatja a videót, melyen A félkegyelműt olvasva már az elején értetlen fejet vágok, hogy ez a Miskin herceg de tényleg milyen hülye, pont mintha nem érteném a címet. De ha valakinek Anthony Burgess jön be, annak elolvasom újra az Enderby-tetralógiát, kardigánban és szemüvegesen, sőt nem kizárt hogy időnként fel is röhögök, illetve vártlan pillanatokban bealszom a szövegen, de audikommentárt azt nem csinálok. Ha pedig valaki romantikus regényeket olvasva akar látni, az menjen a francba.

És ha beüt a biznisz, azaz legalább pár százezres hardcore rajongótáborom lesz, akkor nagyon sokat fogok majd keresni vele, súlyos milliókért nálam fog hirdetni az összes jelentős vízvezeték-szerelő, kardigángyáros és olvasószemüveg-dealer, miközben a közönségem egy része észre sem veszi, hogy olvasás közbe finoman termékelhelyezek a fotelban. Fotelben. Mindegy, abban.

És ha ez már megvan, ha már igazi brand lettem egyszer végre, akkor szintet léphetek, és egyre merészebb tematikák felé evezhetek a merészség vitorláit dagasztva, vagy egyéb képzavarok által.

Csinálhatnék például egy tízórás maratoni élő adást arról, hogy nem vagyok otthon. Hogy most épp dolgozom, vagy elutaztam, vagy megtámadott egy vérmókus a parkban az mindegy is, a lényeg az otthon nem levés. A hiányom kínzó, izzó üresssége, ami annyira intenzív élmény lesz majd a követőimnek, hogy óráról órára egyre feszültebben rágják le a vakbelüket, egy üres fotelt bámulva,  És nem, nem jön a katarzis, azt nekik kell majd előásniuk magukból. Nélkülem.

Kurva nagy show lesz, egy minimalista posztmodern gesztus, gondolom a későbbiekben kiállítják majd valamelyik jelentős kortárs művészeti múzeumban is, persze nem az ingyenes részen.

Én meg addig nyudodtan elutazhatok a szomszéd lakótelepre élményeket gyűjteni, hogy aztán egy jelentős projekt keretében írjam meg kalandjaimat a jutyúbon, vagy valami ilyen hasonló interneten

És mindenki elállt lélegzetttel nézheti, ahogy csak írok, csak írok jó sokáig, aztán egyszer csak már nem. Így megy ez a c'est la vie.