Na ja, csak nem az esernyő meg a varrógép találkozik, hanem a punk meg a szimfonikus zenekar. Ebben persze semmi újdonság nincs, a Queen-től a Metallicáig számtalan bandát szimfonizáltak meg a pénzéhes producerek, változó sikerrel. De alapjaiban azért nem olyan botrányosak eme átiratok, halgathatóbbak bármely mulatós mocsoknál, kevésbé visszataszítóak mint a fokhagymás karamella, és kisebb egészségkárosodást okoznak mint a az ukrán csempészvodka.
De fordítva ez valahogy sosem működik, tegyük hozzá szerencsére, mert igazából nem is akarom hallani milyen lehet az, amikor az Iron Maiden Mozartot játszik, vagy Gengszter Zoltán mondjuk Sosztakovicsra reppel.
Múltba fulladt gyerekkorom egyik igazán traumatikus élménye volt az "NDK Zenés Ajándékkosár" című tévés förmedvény, valamiféle dermesztő esztrádműsor (tényleg, mond még valakinek bármit is ez a szó?), amolyan istant műsoridő kitöltő, amit bármikor be lehetett nyomni, ha épp megszakadt a közvetítővonal a Magyarország-Hátasztán barátságos fodbalmeccsről. Ebben próbálkoztak a klasszikus zene és a Honecker elvtársék által korszerűen fiatalosnak gondolt zene fúziójával, így lett a klasszikusok diszkóritmusban című izé, ahol tényleg Beethovent prüntyögtettek olcsó szintin, dobgépre. Na, az igazán szar volt.
Ám ha egy szimfonikus zenekar nyekergi el akár a legprimitívebb pop-rock cuccokat, akkor az mégis csak szól valahogy talán azért mert komoly zenészek (sőt, komolyzenészek) dolgoznak rajta úgy, hogy nem isznak többet három sörnél közben. Azaz a lelazulás mellett még marad bennük némi szakmaiság, és ha nem szúrják el végletesen a hangszerelést, akkor már csak mennyiségi alapon is impozánsan szólal meg az egész, rendes zeneipari technológusok elővezetésében.
Persze ettől még egy nagyzenekarnak Michael Jacksont játszani egyértelműen a megúszás kategória, mert bár Májkel a rajongók szerint hihetetlenül igényes zenét játszott (tudja fene, én sikongató lábrázást kapok tőle), azért nem volt egy Bach, de még egy Mendelssohn sem. Szóval az ő munkásságát átszimfonizálni kissé már az olcsó húsnak a híg leve, de jól fizet. És talán titkon arra gondolnak, hogy aki már képes popzenét fogyasztani efféle klasszikus tálalásban, késsel-villával, az hátha egyszer belehallgat majd valami gazi szimfóniába is. Vagy nem, de azért még vesz jegyet a Rojál Szimfonik Orkesztra Lédi Gagát Játszik Jó Hangosan című, sportcsarokokba lokalizált szuperprodukcióra. Van az a pénz.
De hát ilyen ez a c'est la vie - mondta a Beteg Srácc (izé, Szájmon) épp az imént a tévémben, ha már pont a Trainspotting kettő megy a háttérben.
És ez az, mikor a Sex Pistols háromakkordos klasszikusát adják elő szimfonik verzióban. Tisztára olyan, mint valami alsó-középkategróiás, keserédes romkom zenéje, valahol a nagy finálé felé haladva, de még az előkatarzisnál. Mindesetre kellően steril már ahhoz, hogy az ember ne tudja elképzelni, hogy erre a számra hányjon le egy BKV-ellenőrt az éjszakai buszon. Pedig az nagyon punk...
És csak az összehasonlítás miatt, itt az eredeti, illetve majdnem az eredeti, mert ez egy 2007-es koncertfelvétel Brixtonból, amikor már nem először újra összeállt a Pistols, nyilván mert már megint fogytán volt a pénzük. Ha már egy kilencvenes években letolt turnéjuknak is azt a címet adták, hogy Piszkos Anyagiak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése