Az idézőjel hatalma

A szombat délután az olyan, hogy megengedett teljesen agyatlan filmeket nézni, elmerülni a nosztalgia mocskában, valamint szörnyülködve röhögni bármin, ami egy átlagos napra már túl kínos lenne. Persze az a legjobb, ha nem egyszerűen valami ZS-kategóriás szemetet nézünk, afféle bűnös élvezetként, hanem olyat, ami magát sem veszi komolyan, ami igazából a ZS-kategória paródiája, de annak teljes fegyverzetében. Mint a mesebeli okos lány, hogy nézünk is egy vizuális moslékot meg nem is, mert amit látunk az maga a szánalom, de direkt ilyen, úgyhogy nézhetjük eltartott kisujjal, hogy hú ez nagyon erősen a reflektál a popkultúra legaljára, és nem sikoltozik bennünk az értelmiségi.

Kicsit olyan ez, mint a cselekményes pornó. Egy minimum harminc éves,  übergagyi látványvilágú, a történetet vagy a színészi játékot gyakorlatilag nélkülöző trash horror önmagában csak vacak, de idézőjelek között már maga az odabaszós kultúrkritika. A pornónál ugye ezt úgy csinálják, hogy fognak valami, minimum kvázi-irodalmi alapanyagot, ahol a sztori és a szereplők réseit gyakran és rendszeresen lehet kúrással helyre tenni, és az egész máris nem öncélú, hanem költői, drámai, dinamikus, elfojtást felszabadító, és mindenek előtt szimbolikus. Hát lehet, hogy senki nem ezért nézi, de arról az alkotó már nem tehet.

A horror zsánerében ilyen film az Emborg (megfejtés: ember/kiborg, így igazából az angol címe Manborg), melynél az alig több mint hetven perces játékidő elejére és végére bazi nagy idézőjeleket kell képzelni. A készítők, azaz a kanadai illetőségű Astron-6 független-/hobbifilmes társaság velőtrázó precizitással idézi meg a nyolcvanas évek sokadvonalbeli, ezerszer másolt VHS-kazettákon terjedő horror-szemeteit, de úgy, hogy még a képminőséget is hozzárontják a korhoz. Komolyan, már csak a monoton hangalámondás hiányzik a komplett kulturális időutazáshoz, nekem például évekig furcsa volt, hogy a Teminátor folytatásában már külön hangja volt minden szereplőnek. Az első részben, a kazettán még ugyanaz a faszi darálta unottan az összes szöveget, a konstans mód ócska képminőséghez méltó módon, viszont havonta többször is.

És hát  műfaj sajátosságaihoz (hopp, most majdnem szabályokat írtam, pedig dehogy...) alkalmazkodva van itt minden. Náci vámpírzombik, akik épp az emberiség maradékát készülnek halálra amortizálni a Pokol Háborúk (!) után, egy kiborggá alakított srác, akit így szemre egy gettóbombázó rádiósmagnóval építettek össze (és még így hasonlít, na jó, mondjuk hogy emlékeztet a Star Trek borgjaira), szürke hajú jócsaj, aki mellben és harci sminkben erős, meg a pattogva verekedő ázsiai poszt-kamasz, aki annyira izmos és epilált, hogy nem is húzhat pólót a történet folyamán. Ja, és a főgonoszt meg úgy hívják, hogy Draculon gróf (!), és úgy fest mint akinek még tavaly Halloweenkor a fejére szorult egy közepesen sikerületlen gumimaszk, és azóta ettől frusztrált, de nagyon.

Ehhez a tartalomhoz jár a forma, azaz a szándékosan szánalmas blue-box, az amatőrstátuszt is alulról súroló szereplők,  a rajzolt bábfilmeket idéző animációk, és a béna kellékek, a félig röhögve felköhögött művértől a konyhai eszközöket idéző fegyverekig. Az egész olyan, mint egy korabeli Billy Idol-klip, aminél a készítők inkább drogokra költötték a pénzt, így egyikük garázsában voltak kénytelenek forgatni, de legalább teljesen beállva.

És mi mindezt mégis nyugodt lélekkel nézhetjük, hisz ezt itt nem csak hogy nem lehet, de nem is kell komolyan venni, ez egy vicc, egy fricska, amit biztos jobb buli volt megcsinálni, mint végignézni, bár ugye van az a szombat délután. És megtehetjük azt is, hogy ne érezzünk lelkiismeret-furdalást, elvégre az Emborg megtekintése nem elpocsékolt idő, hisz azt is látni kell, mit néznek egy középnyugati, városszéli lakókocsipark rezidensei egy üveg olcsó whisky, meg a tegnapról maradt fél pizza mellé. (Hogy ezt miért is kell tudni, az már egy nehezebb kérdés, mondjuk hogy szociológiailag érdekel minket, mit is jelent az amerikai álom egy bizonyos státusz alatt, avagy miért is voltunk mi annyira oda tizenkét évesen?) Nos az efféle alkotások visszarepítenek minket abba a gyerekkorba, ahová amúgy nem vágyunk vissza, de felnőtt fejjel már jól érzékeljük, hogy mi a monitor egyik oldalán vagyunk, a náci zombivámpírok meg a másikon, ennyit legalább sikerült szocializálódnunk az eltelt évtizedek alatt. Úgyhogy már eszünkbe sem jut, hogy nindzsaként kommandózzunk el a sarki zöldségesig, már tudjuk mi az az irónia, és nagyon is jól látjuk az idézőjelek jelentőségét.