Szörnyella kamaszodik

A Hibrid egy biohorror (2009-ből, Vincenzo Natali rendezésében), ahol két nagyon kocka tudós (amúgy élettársak, bár a franc sem tudja miért), a fertőtlenítőszagú laborjában előállít egy lényt, amelyik (aki?) félig ember, egyharmadrészt állat, a maradék részében pedig egy olyasféle szörnyeteg, amit az ágyunk alá képzelünk egy súlyosabb vacsora nem szándékolt következményeképp. Az általuk előállított kuttyugó szutymák minden igyekezetük ellenére nem purcan ki a labor padlóján, ezért logikusnak tűnik, ha a nem létező gyerekük helyett nekiállnak őt felnevelni. És mint minden rendes horrorban, itt sem szól nekik senki, hogy ezt esetleg mégse kéne, épp úgy, ahogy éjszaka, a sűrű ködben sem kell belekirándulni az erdőbe, csak azért, mert gyanúsan elnyújtott üvöltések hallatszanak ki annak mélyéről. Nem, ők az gondolják, hogy milyen aranyos szörny ez a kislány, majd a pajtában tartjuk, és néha pórázon sétáltatjuk, hát mi baj lehet?

A nevelést szigorúan tudományos alapon indítják, mert Dren (így hívják a lényt, aki cuki rózsaszín ruhácskát hord a kopasz fejéhez és a mérgező nyílban végződő farkához) napok alatt öregszik éveket, szóval kis befektetéssel egy eddig nem létező faj első példányának komplett életciklusát figyelhetik meg rajta, és hát azért tudósok (a legközhelyesebb, tömegfilmes sztereotípiák mentén), hogy ezt ne bírják kihagyni. De mivel ez igazából egy Frankenstein történet, a szörny nyilván rapid mód a fejükre nő, követelődző és önfejű lesz mint egy tini, bár nem hallgat kamurap fiúbandákat, nem cigizik a suli vécéjében, ahova ugye nem jár. Meg persze nem dug a focicsapat középcsatárának hátsó ülésén. Mondjuk a pár nap alatt bekövetkező pubertás azért beletapos érzékeny lelkébe, és kissé sárkányszerű formájába, mert azt ugyan nem tudjuk, hogy menstruál-e, de az biztos, hogy a felnőtté válás esetében praktikus denevérszárnyakat is eredményez. (Ez utóbbi mondjuk szimbólumnak nem rossz: egyszerre angyali és ördögi lesz általa, pont mint Luci Ferenc abban a régi történetben, ahol mint angyal bukik alá a kozmikus tetőtérből az Erő sötét oldalával színültig töltött alagsorig.)

Hogy Dren mennyiben ember és mikor állat, azt csak a jó ég tudja nála, alkotói is néha szeretgetik, néha félnek tőle, helyzettől függően. Így aztán a nevelése is legalább felerészt nettó idomítás, mert csak az emberi része nevelhető, a maradékot meg a korbács (lekötözés, megcsonkítás) és kockacukor kettősével próbálják betörni, naná hogy sikertelenül.

És persze nem tudjuk, hogy mikor a szörnyecske (illetve már felnőtt nőszörny) szexuálisan is ráindul apura, akkor melyik fele van ügyeletben épp elméje hajóhídján, talán inkább az állati, elvégre a szex a teljesen embereknél is csak kisebb részt fejjáték, nagy arányban pedig puszta ösztön, a bennünk lakó állat karácsonya és tavaszi szünete egyben.

gamechannel.hu

Amúgy a film minden eges fordulata előre tudható, nem igazán akar eltérni a műfaj megszokott kliséitől, elvégre ha a néző már vért és beleket akar látni, akkor jönnek a verek és a belek, ha már várja, mikor ugrik már rá az aktuális zsákmányra valami rémes,  hátulról a sötétből, akkor nem kell sokáig várnia. Ettől még lehetne jó a Hibrid, és igazából nem is rossz, de jó lett volna, ha nem csak elbábozzák a történetet. 

Az igazán problémás az,  hogy a szereplőknek nincs személyisége, jelleme vagy efféle emberi gyarlósága, a lánylénnyel ellentétben ők nem tetőről repkedő, szárnyas fejvadász ragadozó állatok, hanem neonfényben, csempézett falak közt DNS-sel pepecselő állatok, e tekintetben nem jobbak mint teremtményük, csak mások. Mondjuk így belegondolva, lehet hogy ez volt a rendezői koncepció, de az is elképzelhető, hogy csak így sikerült, és a két színész (Adrian Brody és Sarah Polley) azért gravitál vissza állandóan az érzelmek világából a tudóskodó biorobot szintjére, mert a forgatókönyvbe nem írtak nekik valódi szerepeket. Úgyhogy elbábozzák magukkal a kötelező sztereotípiákat, miként a Drent "alakító" kettős (avagy Delphine Chaneac és a CGI), bár utóbbinak mentsége, hogy ő eleve nem színész, hanem modell, és félig tényleg egy monitoron rajzolták meg. Plusz nincs szövege, elvégre a karaktere beszéd helyett prüntyögéssel és csapkodással kommunikál. Meg szaladgálással.

De az egész filmben mégis van valami alapvetően eltalált. Mert bár horrornak elég light-os, drámának kissé felületes, sci-fi-nek meg túl összecsapott, de valahogy mégis képes felrázni az embert. Úgy vet fel morális dilemmákat, hogy nem akarja mindenáron megoldani azokat (nyilván nem is lehet, egy ilyen filmben meg pláne nem), csak annyit vállal, amennyit el is bír. Hogy a maga eszközeivel szóljon, hé emberek, biztos hogy jó felé mentek?