A hétvégén megint cikkíró maratont rendeztem, legyártottam egy darab filmkritikát, egy darab könyvkritikát és egy darab, meglehetősen hosszú szociálpszichológia cikket. Utóbbi tűnne a leginkább időigényesnek, elvégre a "tudományos ismeretterjesztés" kifejezésben sajnálatosan ott a tudomány szó, ami megkövetel némi precizitást, hogy azt ne mondjam szakmaiságot, ami azért tőlem egy ideje már távol áll. Vagyis nem csak okoskodni kell, retorikai fordulatokból építeni egy legalább kilencpontos kűrt, hanem utánanézni a szakirodalomnak, esetleges kísérleteknek meg efféle tudományos mifenéknek, de csak ha vannak ilyenek. Most azonban nem voltak, vagy nem igazán. Ugyanis az jutott eszembe, hogy a hősökről írnék, a hősiesség szociálpszichológiájáról, azaz hogy kiket tekintünk hősöknek és miért, és egyáltalán, mire is jók ezek az alakok kulturálisan, társadalmilag meg amiket még ilyenkor mondani szoktak. (Ja tényleg, és gazdaságilag!)
Namost, a hősöknek nincsenek szakirodalmaik, csak ma már olvashatatlan ókori eposzaik meg középkori legendáik, és hullámzó minőségű képregényeik, meg azok adaptációi. Jó, hát a popkultúráról vannak terjedelmes tanulmányok, de engem meg pont azok nem érdekeltek, úgyhogy ezúttal nem interpretáltam valami elméletet, hanem csináltam magamnak egyet. Már elküldtem a cikket a kiadónak, úgyhogy innentől az övék, én meg nem szúrhatok ide részleteket (pedig a retorikai kűrt igen jóra futtattam ki), de az egyetlen gondolat, ami köré elkezdtem egy komplett elméletet asszociálni az volt, hogy ideáltipikusan kétféle hős van: a megmentő és a példakép, meg ezek metszetei. Az elsők ilyen félistenek, akikre csak felnézni lehet, meg várni tőlük a megmentésünket, a példaképre viszont lehet hasonlítani, esetleg felnőni hozzá. Az egyik tökéletes und ideális, a másik tökéletlen, esendő, de nem érdekli, és jól hős lesz belőle.
Lehetséges, hogy ezek eleve archetípusok, így juthatott nekem is eszembe ez a felosztás, de az is lehet, hogy túl nehezet vacsoráztam előtte, minden esetre egy cikket talán megért, ha már az évek alatt a szociálpszichológia összes alaptémáját ellőttem, és egy ideje már alkalmazott okoskodásban utazom. Meg kinek is lenne kedve harmadszor írni valami nagyon szakszerűt a személypercepcióról vagy a csoportközi konfliktusok dinamikájáról? (Hoppá, ez utóbbi talán még nem is volt, még jó hogy most felírtam magamnak ide, úgyis mindig az a gond, hogy remek ötleteim vannak, de ha nem állok neki rögtön legalább felvázolni, két nap múlva már nem jut eszembe. Csak annyi, hogy tegnapelőtt volt valami remek ötletem, ami - mivel úgysem jut már eszembe - lehetett akár zseniális is.)
De. Egy ilyen cikk rendszerint úgy készül, hogy mondjuk szombat délután-este végignyalom adott témában a könyvespolcot meg a netet, hozzáolvasok ahhoz, ami már jó ideje a fejemben van, és mondjuk vasárnap délután megírom, jellemzően egy lendületből, bár néha késő estébe nyúlóan. De ez összesen két fél nap. Ennél is kevesebb egy filmkritika, mert megnézem a filmet, ami másfél-két óra, kicsit utánanézek a készítőknek a körülményeinek (na jó, inkább a nézés előtt), aztán egy bő óra alatt ki is írom magamból. Elvégre huszonéve csinálom már, és a filmes történet az amiről még papírom is van, meg azzal hitegetem magam hogy ízlésem is hozzá, szóval az nem okoz gondot.
Egy könyvkritika írása, viszont úgy kezdődik, hogy elolvassuk a könyvet. A könyvek meg vastagok, ráadásul azokban, amiket én olvasok, még képek sincsenek, szóval végig kell rágni mind a négy-öt-hatszáz oldalt, vagy legalább is a nagy részét, hogy ne a fülszöveget másoljam be néhány közhelyes jelző körítésével. Szóval a könyvkritikához olvasni kell, pedig ezt senki nem mondta nekem magyar szakos koromban, mondjuk az is igaz, hogy összesen fél évig jártam oda, és lehet hogy az olvasás fontosságát csak a második félévtől kezdték hangsúlyozni. (Én még ott leváltam, hogy a nyelvtudomány önálló tudomány, meg hogy a finnugor medveénekek.)
És ez volt itt az igaz meta-szöveg, írtam arról hogy szoktam írni. Legközelebb majd megtárgyalom magammal, milyen az, amikor arról írok, hogy szoktam írni arról, hogy is írok...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése