Tegnap volt az erőszakmentesség világnapja, nem is erőszakoskodtam senkivel, ebédre is csak egy fél csomag száraztésztát gyilkoltam le, és na jó, még néhány poloskát. De azok meg rajzanak a környéken, mintha muszáj lenne nekik (bár ki tudja, lehet hogy van valami önkormányzati rendelet a kötelező poloska-kvótáról), és nem lehet két percig sem szellőztetni úgy, hogy ne repülnének be, rövid tömött sorokban. De azért alapvetően erőszakmentes voltam, még borotválkozás közben sem vágtam meg magam, csak a szakállam már feleslegesnek ítélt részét. (Pedig már kezdtem hasonlítani egy indiai szádhura, vagy egy ortodox rabbira, akik javarészt meglehetősen erőszakmentesek, de így meg újra hasonlítok magamra, már nem köszönök namasztéval a tükörnek reggelente.)
De ettől még vannak háborúk a világban, és erősen gyanús, hogy azok nem igazán erőszakmentesek. Még a drog elleni háború sem, láttam a NatGeón, hogy teperik le a gyanús alakokat tetszőleges kolumbiai raptereken a golyóálló mellényes szakápolók, tisztán preventív célzattal. Ott van például a marha régen megoldatlan örmény-azeri konfliktus Hegyi-Karabah kapcsán, ahol megint fegyverekkel kezdtek érvelni a felek. Az pedig nyilván úgy kezdődött, hogy örmény gerillák rátámadtak a határ mentén békésen szántó-vető szovjet traktorokra, amelyek viszonozták a tüzet, majd visszarepültek a bázisukra.
És ilyen proxy-háborúkkal (hívhatjuk őket helyi konfliktusoknak vagy fegyveres villongással rendezni kívánt határvitáknak) találkozhatunk sokfelé, India és Pakisztán sem tud megegyezni Kasmír hovatartozásáról, de Indiának még Kínával is vannak hasonló ügyei. Ami azért pikáns, mert mindhárom említett ország nem mellesleg atomhatalom, szóval bármelyik vissza tudná bombázni a másikat a középkorba, pontosabban kölcsönösen egymást. De ezt ugye nem teszik, az atomfegyvereknek már sok évtizede az elrettentés a funkciójuk, bevetni senki nem merné őket. (Bár felkészül Kim Dzsongun, aki biztos szívesen ünnepelné egy látványos atomcsapással a harmadik infarktusát és az Ázsia-rekordnak, valamint államtitoknak számító vércukorszintjét.) Meg hát senki nem akar egy harmadik világháborút, mert a negyediket tényleg botokkal és kövekkel vívhatnák meg.
De az igazi proxy-háború lényege, hogy a marakodó felek rendszerint valami Nagy Testvért figyelnek, aki képes lenne beavatkozni a konfliktusokba, valamelyik oldalon. Vagyis az erős, kissé verekedős csávót a játszótéren, mert végül is ő mondja meg, ki ülhet a hintára és kinek kell löknie azt. Karabah esetében ez a pattanásos agresszív bunkó maga Vlagyimir Vlagyimirovics, aki az azerieket preferálja, elvégre ott még rendes posztkomcsi diktatúra van, ami maga is fáradozik otthon. Úgyhogy arrafelé épp magasról tesznek az erőszakmentességre és lövik egymást.
Ártunk és ormányunk természetesen szintén Azerbajdzsán mellett tette le a garast, Kakadu Miniszter Úr harcias kiállásával, de hát ők már régebben is Ilham Alijev elnökvezért támogatták, például 1, azaz egy darab baltás gyilkossal, aki otthon afféle nemzeti hős, miután nálunk, egy NATO-s képzés keretében meggyilkolt egy egész örményt. Alijev vezérdiktátor-elnöknek meg olyan szép téeszelnök feje van, amit csak arrafelé bír kitermelni a nemzetgazdaság, de nálunk kormánykörökben is népszerű. Szóval erőszak lehet, de csak semmi buzulás! Annak máskor van a világnapja.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése