Mostanában indokolatlanul sokat tévéztem, pedig köztudott, hogy korunk tévéje e a jutyúb meg netflix még nálam is, pedig nincs lapos-okos tévém. De unom az influenszerkedő tizenhat éveseket, a "mér' ne mennyé szandálba' disznóvágásra?" típusú álokoskodásokat, az általam stabilan nézett csatornák meg már olyanok nekem mint a tévéműsor, hogy kedden hatkor kerül fel ez, pénteken nyolckor az, és akkor megyek és megnézem. A netflixen meg elfogyott a kevés tartalom, ami érdekelt, úgyhogy tévék.
Oké, nálam amúgy folyton megy valami csatorna, csak nem feltétlen néztem eddig, egyszer talán már írtam, hogy sima civilizációs háttérzajnak kell, hogy legyen valami emberi hang a lakásban akkor is, ha épp nem beszélek magamban. Most viszont fájt a szemem, a fenének volt kedve negyven centiről bámulni a laptopba, így fél napok teltek el ámítógép nélkül, és egyszer csak kezdtem észrevenni, hogy mi is megy a tévében, amit eddig afféle fehérzajnak használtam.
Nos, a tévében reklámok mennek. Kurva sok reklámok, mérhetetlen mennyiségű reklámok, reklámok a rémálmok hátán, és kizárólag olyanok, amiknek a hatására soha nem veszek semmit, mert nincs hüvelygombám, babapopsim, klimaxom, devizahitelem, supershop-kártyám, gyerekem, töredezett hajvégem, az életérzésemet kifejező szénszavas baszást meg nem gyártanak, tegyük hozzá, szerencsére.
Sajtot nem érzelmi alapon eszek, tudom hogy a mekis szarok nem olyanok mint a plakáton, nem ülök kézműves kávézókban lazán, és nem tervezek áramvonalas tanknak kinéző hibrid városi terepjárót venni. Amúgy mekkora marhaság már ez a "városi terepjáró"? A városi terepjáró az a sima személyautó, mert a városok jó ideje arról ismerszenek meg, hogy ott aszfaltozott utak vannak, az a terep, amit járni kell. Ehhez képest a pénzes, ám kulturálisan fogyatékos kivagyik bazi nagy batárokba ülnek, mert attól érzik magukat nagynak és erősnek, azokból fizikailag is lenézhetik az egyébként normális autókban ülő fele sem barátaikat. Vagy csak kicsi a pöcsük, és kompenzálnak, tudja fene... Az angoloknak egyébként van egy jó kifejezésük ezekre az indokolatlan izékre: Chelsea Tractor. Ezek azok az böhöm 4x4-es terepjárók, amik amúgy akár jók is lehetnének terepre, de gyakorlatilag sosem hagyják el London belvárosát - Chlesea egy elég puccos belső kerülete a városnak - mert arra vannak, hogy amíg apu pénzt csinált a befektetési alapnál, addig anyu ezzel hordja a kölköket iskolába, meg jár bevásárolni. És persze hogy nem mennek vele terepjárni, még megkarcolódna a felárért vett fényezés, sárosak lennének a gumik meg a kaszni, és a Gucci még nem hozott ki olyan kollekciót, amihez illene egy sárfolt is.
De ennyi erővel lehetne ugyanez cipőben is, nem? Mikor az lenne a menő arc, aki háromkilós hegymászó-bakancsban vonul a Váci utcában, mer' az ilyen bakancs ritka und drága, valamint nagyon tökösnek tűnik az, aki elér benne a Vörösmarty térig. Hát istenek, kicsit leizzad, kicsit sántít, nade ha ezzel valaki arcon rúg, akkor az kérem arcon lesz rúgva rendesen.
Ennyit a reklámokról.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése