Jim Jarmuschnak nem erőssége a történetmesélés, ő atmoszférában, hangulatteremtésben erős, így aztán hősei is többnyire kisemberek, mindennapi problémákkal és átlagos lakótelepi (zöldövezeti, belvárosi, csűrmögötti, útszéli) problémákkal. Legfeljebb -hogy történjen végre valami - utaznak valahová, és akkor egy road movie mégis csak ad valami keretet annak, hogy ők igazából csak vannak.
A Paterson főhőse azonban nem megy sehová. Pedig buszsofőr, de csak helyi viszonylatban, úgyhogy naphosszat meg körbe-körbe Paterson városában, este kutyát sétáltat, bedob egy sört, aztán másnap kezdődik elölről minden. Vagyis nem csak a busszal ér vissza minden esete ugyanabba a garázsba, de az élete is ugyanazzal a rutinnal jár körbe. És közben Patersonnak hívják, nyilván hogy ne kelljen túl sok nevet megjegyeznie. (Ennek később még lehet jelentősége.) Van egy csaja, akivel egymás mellett élnek (de csak néha együtt), gyerek helyett kutyájuk van, a pasi meg alapvetően az a magányos fickó, aki egy zsúfolt kocsmában is teljesen egyedül bír lenni, de már nem bánja. Ugyanis költő, aki két forduló között verseket ír a buszon, főleg azokról a mindennapi témákról, amik másokkal történtek meg. Hisz az ő élete olyan monoton, hogy ahhoz képest a lottóhúzás akciófilm, viszont előszeretettel hallgatja ki az utasai beszélgetéseit vezetés közbe, hogy aztán tőmondatos létfilozófiát pároljon belőlük a jegyzetfüzetébe.
És igazából ezek a vers-töredékek kereteznék a film történetét, ha lenne neki olyan. De csak epizódok vannak, ugyanazok újra meg újra, hétfőtől péntekig, reggeltől estig. Még az sem zökkenti ki a mindennapok végtelenbe sokszorozódó láncolatát, ha egy féltékeny pasi fegyverrel fenyegetőzik, vagy lerohad a busz, ezek is csak egy félórára borítják meg a világ rendjét, mert a világ akkor is tart a szombat felé, ha a szerda esete zűrösebb az átlagnál.
És az egész majd' két órán át marad teljesen nézhető, sőt ha jó pillanatunkban talál el, szerethető is. Jó, hát kell hozzá egy kétoldali, akut szuperhős-undor is (ezért bírom a thrillert, ha jól csinálják ott nincs se hősiesség, se happy end), meg valami lelki rokonság a főszereplővel, aki sokszor pont olyan, mint mi, és amilyennek viszont nem szeretnénk látszani. Adam Drivernek (aki itt nomen est omen alapon játszik sofőrt) utólag is megbocsátjuk a Star Wars kínosan ostoba, és szánalmasan elhülyült legújabb trilógiájában vállalt tettestársi szerepét, ezt a filmet meg gondolatban odatesszük a Házassági történet vagy A holtak nem halnak meg mellé. (Ez utóbbi ráadásul szintén Jarmusch rendezte, és igazi hangulat-horror, atmoszférikus zombifilm, mint az közismert.)
Persze az ember azért néz játékfilmet, mert lelke mélyén a legavantgárdabb darabok esetén is várja, hogy a cselekmény, vagy annak hiányában legalább a felvillanó epizódok, párbeszédek kifussanak valahová. Nem kell drámai finálé, nagy csavar a végére, csak miután hatszor körbejártuk A pontot, legalább messzebbről lássuk már meg, milyen lehet a B. Na, itt még ilyesmi sincs, csak valami középlapos elmélkedés arról, hogy milyen fontos a költészet, mikor pedig nem is.
Én azonban gyártottam egy különbejáratú összeesküvés-elméletet, mely szerint a főszereplő zakkant, azaz kissé skizoid, és rendszerszinten hallucinál. Vagyis az élete egy jelentős részét csak képzeli, nincs se nője, esetleg kutyája se, nem véletlenül nem látjuk őket mások társaságában. (Egyszer elmennek moziba, de ott is csak egymással beszélnek, illetve a pasas magában beszél, nem csoda hogy az emberek kerülik.) Ami valóságos az életében az a buszvezetés, meg a versírás, az elcsípett beszélgetésekből próbálja összerakni, milyen is egy átlagos emberi élet, és fejben ír magának egyet. Nem túl izgalmasat, egyáltalán nem változatosat, de valódi emberi kapcsolatok híján ennyire telik neki, ennyi már elég ahhoz, hogy vezesse a buszt, és ne aláfeküdjön. A versei meg arra jók, hogy ha egyszer mégis képes lesz kommunikálni a külvilággal, akkor azok mögé bújva tehesse meg. Nincs igazán tisztában azzal, ki ő és miért ilyen, de érdekelné a válasz, és a szigorúan monoton módon maga köré képzelt élete egy nagy várakozás, hátha egyszer leszól neki az égi hang, vagy egy esős délutánon belecsap a megvilágosodás. Bár igazából nem hiszi, hogy ez valaha is megtörténhet. Ráadásul fárasztó dolog egy komplett világot folyton fejben tartani (vö. Nehéz Istennek lenni), így sok az ismétlődés, az elnagyoltság a Mátrixban. Ugyebár a Patersonban élő sofőrünket is Patersonnak hívják (párosan olcsóbb!), a környék ráadásul tele van ikrekkel, hisz így egy erőfeszítéssel rögtön két embert tud maga mellé képzelni munkába menet, vagy az esti sörözéskor. Élete képzelt párja meg naponta más világmegváltó ötlettel áll elő, láthatón nem tudja, hogy akkor most süteményeket akar-e árulni vagy bálnákat menteni, hisz ez még Patersonnak sem tiszta.
Ebben az értelmezésben például a kocsmai, játékpisztolyos jelenet is csak annyi, hogy elgondolkodik rajta, milyen lenne, ha az életének lenne tétje. De nincs, erre utal az, hogy a fegyverrel hadonászó pasinál tényleg csak játékpisztoly van, és később még ezért is bocsánatot kér. Paterson meg rezignáltan rója tovább a köreit, amit az életeként próbál beazonosítani, és nem tudni, kitör-e valaha ebből az egyszemélyes világból.
Persze lehet hogy szó sincs ilyesmiről, ez tényleg csak egy mindennapi ember állapotrajza, én meg magamból kiindulva gondolom túl az egészet. A különbség csak annyi, hogy ha nincs semmi efféle mögöttese, akkor ez egy közepes, de elég nézhető film, ha viszont véletlenül (és valószínűtlenül) igazam van, akkor egy nyomasztó dráma, márpedig én az utóbbit preferálom. A költészet hatalma, ugyebár...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése