Még már, ámde mégse

 Laza vagyok és fiatalos, már legalább húsz éve ugyanúgy, nem is értem, hogy ezek a mai huszonévesek miért nem pont úgy fiatalosak, mint ahogy én laza. Heti rendszerességgel megszólítóm a fiatalságot ("hat zsömlét, egy doboz szardíniát és egy liter teje kérek"), és hirdetem, hogy a konzervativizmus az új lázadás, a negyvenhat az új huszonnyolc, az otthonülés az új kalandozások kora. Nekem nem a Balaton, hanem a Riviéra a Riviéra, csak negyed századdal ezelőttről, nekem a Lánchíd a Tower Bridge, de az Oxford Street a YouTube, nekem a fapados repülő az új személyvonat, de mostanában csak FlightRadar-on keresztül fogyasztom. Moziba már korszerűen nem járok, de új filmeket töltök le, az általam hallgatott legújabb zenék is minimum tízévesek, de az is szép, hogy még harminc felett is változott az ízlésem. Nem fogyasztok tudatosan bulvárt, de bekúszik az ajtóm alatt, szerencsére a kertévés vetélkedőkről meg napi sorozatokról még mindig csak annyit tudok, hogy vannak.

Semmiféle reklámkampány nem tud már megszólítani, lelkiismeret-furdalással csapom le a poloskákat, de lecsapom, hatszor annyi filmem van dévédén, mint merevlemezen, de a zeitgeist jegyében nem nézem őket. Már édesítővel iszom a kávét, de még tejjel. Kedvenc ételem harminc éve ugyanaz, még mindig fejből megy a Kis angol nyelvtan, csak alkalmazni nehézkes már, a kedvenc sorozatom évek óta nem nézem, a pornóból a kerettörténet jobban érdekel az akciónál, de a musicalt, az operettet és az ananászt a pizzán még mindig emberiség elleni bűntettnek tartom. Irritál az emberi hülyeség, de utálat helyett ma már inkább szánakozást kelt bennem, az önutálatom meg egyre több megértéssel keveredik, rendesen öntözöm a szobanövényeket, akkor is, ha nem köszönik meg, de nem kérek bocsánatot a padlizsántól, mielőtt megsütöm.  Őszülök, ami így októberben normális, és hát sárgulhatnék is, ami nagyon posztmodern lenne és kínos.

A múltba révedek, mert nem látok a jövőbe, ha megdobnak kővel, én visszadobom, szeretem ha északon ér a dél, nyugaton az éjfél, de unom az alvást, keresem az új ingereket, de a régi helyeken. Mindig elmosogatok magam után, de félve nézem meg az íméleket, hátha írt valaki, megértő vagyok és empatikus, csak mások meg ne tudják. Életemet megszokások és kényszerek szervezik, hogy nekem csak elviselni kelljen, de a napi rutin hetente változik, minden páros hónapban. Bárkivel szeretek beszélgetni korántsem bármikor, az óvodában a behajtani tilos tábla volt  jelem, de nem mindenkinek. Elég okos vagyok ahhoz, hogy ne gondolkodjak túl sokat, és pont annyira művelt, hogy egy bunkónak érezzem magam, már nem tanulok új dolgokat, de a régiket mégsem tudom kiverni a fejemből. Könnyen felejtek, csak épp nem azt, amit szeretnék, a legharsányabb vígjátékban is meglátom a világvége tragikumát, sosem fogok már skót dudán játszani, nem leszek katona vagy vadakat terelő juhász, de legalább máma már nem hasadok tovább.