Ray Bradbury könyve eredetileg 1950-ben jelent meg. Te jó ég, már hetven éve, alig ismerek olyan embereket, akik már éltek 1950-ben. És akkor most megjelent újra magyarul (én eddig két hazai kiadással találkoztam, bár ha jól látom volt egy harmadik is), és ez a borítója szerint a teljes változat. Szóval eddig valami nem teljeset kaptunk, egy irodalmi csonkagúlát? Igazából nem igazán, az eredeti novelláskötet tényleg annyi volt, amit eddig is olvasgattunk, Bradbury viszont írt még jó párat belőlük, különböző folyóiratoknak, na ezek vannak most jól beleszerkesztve az aktuális kötetbe.
A Marsbéli krónikák amúgy megérdemelten klasszikus, csak ürügyként sci-fi, mert igazából afféle Emberi színjáték, társadalomkritika és filozófiai elmélkedés az emberiségről, a szétbaszott jövőről és a civilizációnk alapvető javíthatatlanságáról. Mert az elbeszélés-füzér ott kezdődik, hogy a kedves emberek már kellően lepusztították a Földet, a városaikkal, a bőrkanapéikkal, a színes magazinokkal meg a nyáron Kaliforniába autózásaikkal, szóval azzal, amit röviden fogyasztói társadalomnak nevezünk. (Főleg persze az amerikaiak, itt ők képviselik az emberiséget, persze a rosszabbik arcát.) Szóval elfogyasztottuk a bolygó élhetőségének nagy részét, így a nyugati ember azt csinálja, amit válsághelyzetben régebben is szokott: gyarmatosít. Ezúttal a Marsot.
És indulnak a nagy ezüstszínű rakéták, viszik a telepeseket, és viszik magukkal az összes problémát, amivel már itt a Földön sem tudtak boldogulni, de a Mars nehezen adja magát. Először is idegen, de nagyon, hiába építenek telepeket, próbálnak farmerkedni vagy nyitnak út menti büféket a vörös sivatagok peremén, valahogy nehezen lesz belőle otthon. Plusz ott vannak a marslakók, vagy a szellemeik, akik valahogy rosszul viselik a gyarmatosítókat. Nem ellenségesen, csak rosszul. Szóval a történetek (1999-től 2026-ig, na igen, szerzőnk optimista volt, vagy pesszimista, ha azt nézzük, még mindig nem kell menekülnünk a Naprendszerben bárhová) konklúziója végül is az, hogy a Mars nem nekünk való. Vagy ha valakiknek mégis, azoknak már Föld nem való. Vagy-vagy a játék neve.
Ez, hogy hosszabb távon is csak ez az egy bolygónk van, itt ahol talpunk alatt fütyül a szél, ma már elcsépelt közhely, de a negyvenes évek végén, pláne a háború után felpörgő Amerikában még korántsem volt evidens. Persze akkoriban még azt hitték, hogy a dohányzás egészséges, hogy normális, ha a feketéknek át kell adniuk a helyüket a buszon a fehéreknek, vagy hogy Frank Sinatra menő és eredeti. Más kor volt az, tényleg. De Bradbury lélekkel teli módon tudott az emberek orra alá dörgölni dolgokat, amiket akkor még csak kevesen láttak, vagy láttak át.
Még csak a közepén járok, szóval még nem tartok az eddig itthon nem publikált írásoknál, de majd meglátom, milyen lesz az élmény egyben. De a háromszor száz perces filmváltozatot én aztán meg nem nézem még egyszer, B-kategóriás szemét a nyolcvanas évek legelejéről. Tizenkét éven felülieknek nem ajánlott, addigra mindenki megtanulhat már rendesen olvasni, ilyeneket is. (És tényleg van abban valami, hogy minden film két osztályzattal rosszabb, ha előtte már olvastuk az alapjául szolgáló könyvet, nincs az a rendező, aki meg tudná csinálni pont azt a filmet, ami a fejünkben ment korábban.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése