A nekem való mulatós természetesen vagy ska vagy punk, vagy valami Pogues-jellegű ír, asztal alá hányós. Na most ebből időrendben a punk a szubjektív első, különös tekintettel a Ramones munkásságára. Hiszen elég felszabadító volt a sok ócska popipari szemét után találkozni a kétperces-háromakkordos számokkal, amik viszont letépték az ember fejét, és pont az ellenkezőjét képviselték mint mondjuk a rendszerváltás környékének magyar rémségei. (Ja, untam az Omegát, hánytam a csikidamtól, a korabeli underground meg szinte egyáltalán nem jutott még el hozzám - nehéz volt a vidéki középiskolások élete, még jó hogy valakit kölcsönadta a Nirvana kazettáját, meg valami Iron Maident, hogy legyen mit másolni a mind a négy Queen-albumom mellé.)
És akkor szembe jött a rádióból a Ramones (a Toy Dolls, meg a Kispál meg egy csomó más banda) Nagy Feró műsorában, aki akkoriban is elég nagy ripacs volt már már, de még nem az a mocskos vén tróger ripacs, aki mostanában, Kossuth-díjjal korrumpálva. Meg hát a Garázs című Petőfi rádiós cuccában lehetett érdekes, mondhatni élvezhető zenéket hallani.
És ennek az egész rövid lefolyású, avagy rohamszerű nosztalgiának az az apropója, hogy holnap lenne 71 éves az emlegetett zenekar basszgitáros-dalszerzője, Dee Dee Ramone (szül. Douglas Glenn Colvin), akinek persze, mint egy rendes punknak, eszébe sincs hetvenegy évesnek lenni. Gondosan beledöglött a heroinba már húsz évvel ezelőtt, de amit odáig művelt az korszakos, és mivel alapvetően amőbák által is élvezhető dalokat játszottak a bandával, azt szólóban is tök jól tudta reprodukálni. Szóval két remek, esti kakaó mellé való opusz, az első egy epikus hosszúságban hömpölygő, közel négyperces nagyopera, a másik meg egy régivágású, másfél perces odabaszás (a cím alapján, ez esetben szó szerint is):
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése