Traklám...rektor?

Mostanában indokolatlanul sokat tévéztem, pedig köztudott, hogy korunk tévéje e a jutyúb meg netflix még nálam is, pedig nincs lapos-okos tévém. De unom az influenszerkedő tizenhat éveseket, a "mér' ne mennyé szandálba' disznóvágásra?" típusú álokoskodásokat, az általam stabilan nézett csatornák meg már olyanok nekem mint a tévéműsor, hogy kedden hatkor kerül fel ez, pénteken nyolckor az, és akkor megyek és megnézem. A netflixen meg elfogyott a kevés tartalom, ami érdekelt, úgyhogy tévék.

Oké, nálam amúgy folyton megy valami csatorna, csak nem feltétlen néztem eddig, egyszer talán már írtam, hogy sima civilizációs háttérzajnak kell, hogy legyen valami emberi hang a lakásban akkor is, ha épp nem beszélek magamban. Most viszont fájt a szemem, a fenének volt kedve negyven centiről bámulni a laptopba, így fél napok teltek el ámítógép nélkül, és egyszer csak kezdtem észrevenni, hogy mi is megy a tévében, amit eddig afféle fehérzajnak használtam.

Nos, a tévében reklámok mennek. Kurva sok reklámok, mérhetetlen mennyiségű reklámok, reklámok a rémálmok hátán, és kizárólag olyanok, amiknek a hatására soha nem veszek semmit, mert nincs hüvelygombám, babapopsim, klimaxom, devizahitelem, supershop-kártyám, gyerekem, töredezett hajvégem, az életérzésemet kifejező szénszavas baszást meg nem gyártanak, tegyük hozzá, szerencsére.

Sajtot nem érzelmi alapon eszek, tudom hogy a mekis szarok nem olyanok mint a plakáton, nem ülök kézműves kávézókban lazán, és nem tervezek áramvonalas tanknak kinéző hibrid városi terepjárót venni. Amúgy mekkora marhaság már ez a "városi terepjáró"? A városi terepjáró  az a sima személyautó, mert a városok jó ideje arról ismerszenek meg, hogy ott aszfaltozott utak vannak, az a terep, amit járni  kell. Ehhez képest a pénzes, ám kulturálisan fogyatékos kivagyik bazi nagy batárokba ülnek, mert attól érzik magukat nagynak és erősnek, azokból fizikailag is lenézhetik az egyébként normális autókban ülő fele sem barátaikat. Vagy csak kicsi a pöcsük, és kompenzálnak, tudja fene... Az angoloknak egyébként van egy jó kifejezésük ezekre az indokolatlan izékre: Chelsea Tractor. Ezek azok az böhöm 4x4-es terepjárók, amik amúgy akár jók is lehetnének terepre, de gyakorlatilag sosem hagyják el London belvárosát - Chlesea egy elég puccos belső kerülete a városnak - mert arra vannak, hogy amíg apu pénzt csinált a befektetési alapnál, addig anyu ezzel hordja a kölköket iskolába, meg jár bevásárolni. És persze hogy nem mennek vele terepjárni, még megkarcolódna a felárért vett fényezés, sárosak lennének a gumik meg a kaszni, és a Gucci még nem hozott ki olyan kollekciót, amihez illene egy sárfolt is.

Jó, ez pont nem az, Chelsea-ben elvontatnák a közteresek.

De ennyi erővel lehetne ugyanez cipőben is, nem? Mikor az lenne a menő arc, aki háromkilós hegymászó-bakancsban vonul a Váci utcában, mer' az ilyen bakancs ritka und drága, valamint nagyon tökösnek tűnik az, aki elér benne a Vörösmarty térig. Hát istenek, kicsit leizzad, kicsit sántít, nade ha ezzel valaki arcon rúg, akkor az kérem arcon lesz rúgva rendesen.

Ennyit a reklámokról.

GG1 micsoda?

Olyat szólt tegnap a gulyásgergely alakú kormányzati protokolldroid, hogy:

“Ami a Színház- és Filmművészeti Egyetem ügyét illeti, mi jó érzéssel nézzük a történéseket. Sohasem gondoltuk volna azt ugyanis, hogy egy elég belterjes balliberális klikk, az államot és a polgári kereszténydemokrata kormányt szeretné maga fölött felügyelőnek. És ha jól értem, akkor azért zajlanak tüntetések, hogy a korábbi rend álljon helyre, és hogy ne egy független - mindenféle állami és kormányzati befolyástól mentes - alapítvány irányítsa az egyetemet, hanem a kereszténydemokrata kormány. Én örülök annak, hogy ilyen sokan tüntetnek értünk”  

És tényleg nem szakadt rá a plafon, pedig cinizmusban valószínűleg új országos csúcsot futott. Mert ez nem hazugság (persze az is), hanem a tüntetők és sztrájkolók hatalmi gőgből elkövetett gúnyos pofán röhögése. Márpedig ha itt valódi demokrácia lenne, akkor  hatalom (illetve annak egyik kézreálló kesztyűsbábja) nem nézhetné le ennyire aljas cinizmussal az istenadta népet. Mag az ő akaratát, véleményének kinyilvánítását.

És mennyire szánalmas már ez a balliberális klikkezés, ha valakibe belerúgnak és az visszaszól, akkor ő már rögtön valami sötétben bujkáló (más narratívákban meg egyes dolgokat pimaszul bitorló) klikk tagja. Amelyik balliberális ugye, mert mindenki az, aki nekik nem tetszik. Nem mintha szitokszó lenne amúgy, de azért nem árt belegondolni hogy valaki simán lehet baloldali, anélkül hogy liberális lenne, miként simán lehet jobboldali úgy, hogy közben liberális. A világ, így a közélet vagy a politikai ideológiák sem írhatók le a fekete-fehér/ igen-nem kategóriáival, ezt azért az általános iskola fölső tagozatára illik megtanulni. Jó, persze tudják ezek a droidok, hogy hülyeséget beszélnek, de ez van a programjukba írva.

A másik épületes baromság e rövid idézetben, hogy ők "polgári és kereszténydemokrata" kormányzást folytatnának. Hát kurvára nem! Nem polgári, mert struktúrájában gyakorlatilag már-már feudális, nem keresztény, mert felebaráti szeretet már nyomokban sem tartalmaz (a kereszténység nekik csak hivatkozási alap), demokraták meg nehezen lehetnek azok, akik egy akarnok zsarnok szolgáinak szegődnek.

És akkor most mit mondjunk erre a gulyásgergely alakúra? GG1G? Á, ennyit nem érdemel, hogy íly módon mémmé váljon...

Ezrek a kormány mellett, mi? (telex.hu)

A szerénytelenség pszichózisa

Találtam egy remek cikket a 444-en, archív jelleggel, mert ez egy hat évvel ezelőtti írás, bizonyos Szennyai Máriáról. Aki amúgy színésznő, játszott több színházban is, meg valami mellékszerepet a Szomszédokban. Akkor azért írtak róla, mert jelöltetni akarta magát Óbudán polgármesternek, de hajmeresztőket hazudott a kerületi lap vele készült interjújában. Szerinte neki 22 Oscar-díja van, ő volt a Bárányok hallgatnak női főszereplője, de nem lövök le minden poént tényleg érdemes elolvasni. 

Persze szerintem semmi értelme ilyenekkel előjönni, az ember legyen csak szerény. Én sem dicsekszem azzal, hogy Nobel-díjas vagyok, mert nem is lehetnék. Hisz én alapítottam a díjat, és csak azért neveztem el Alfred Nobelről, mert már gyerekkormtól fogva bírom a dinamitot. És azzal sem hozakodom elő, hogy már három nemzetközi bestsellert írtam, mert közben már elmúltak.

De a lépcsőházban én vagyok a legokosabb, ennyire bírok szerénytelen lenni, csak a fölöttem lakó kopasz, bálnatestű és agyontetovált fickó meg ne tudja.

Adatrabság

Rendületlenül viszem be a kérdőívek adatait, és panaszképpen mondom, de rohadt lassan megy. Először is ezek postai úton jöttek, úgyhogy folyamatosan borítékokat bontogatok, kérdőíveket hajtogatok kifelé és csak akkor állhatok neki bevinni az adatokat. A bontogatá-hajtogatás néha tovább tart, mint a bevitel, és mikor fogom én ezeket még elemezni? Pedig az az érdemi rész, abban van a kreativitás , azt hittem pár száz, újságban megjelent egyoldalas kérdőívet egy nap alatt bekódolod, tegnap esete próbaképp csináltam néhányat, most pedig, bár már másnap délután van, tartok ötvennél.. Jajj nekem. Dehát ötvenhét változóra sikerült bontani a mindössze húsz kérdés (nem mert kedvem lett volna hozzá, csak muszáj volt), így aztán soronként 57 számot kell 57 mezőbe bepötyögni, ami összesen húszezer számjegy, jelentős odafigyeléssel. Lettem volna inkább rocksztár, kár hogy semmi hallásom sincs.

De pénzt kapok érte, ami mostanában igen kevés van, úgyhogy csinálom, és jobb pillanataimban élvezem is. Nem annyira, mint mondjuk egy foghúzást vagy egy tökönrúgást, de azért nem rossz.Oké, szívesebben néznék valami sorozatot vagy egy rendes koreai filmet, és épp ezért furcsa, hogy egész nap a laptopomba bámulok, mégsem történik velem ilyen. Ez adatrögzítés épp a meló nem kreatív része, én írni szeretek meg okoskodni, esetenként adatokkal bűvészkedni. Erre mind lesz is lehetőség, csak még kurva sok borítékot kell bontogatni addig. De legalább találok remek bélyegeket, csak nincs időm leáztatni, azokat, meg beépíteni a gyűjteménybe.

De megyek vissza adatolni, elvégre jövő hétre ígértem az elemzést. Hát, persze jövő vasárnap is még pont a jövő hét, addigra csak megleszek.

Ez így nem oké

Elfáradtam az apróbetűs kérdőívek bogarászásában, mert majd kifolytak már a szemeim, ráadásul új hobbim az álmatlanság, ami hát nem javít a helyzeten. Úgyhogy elkezdtem bogarászni a Netflixen, de per pillanat nem vonzanak az űrös sorozatok, elég nekem a bennem lévő űr, az meg hogy szkafanderes  urak és hölgyek hogy futnak nyálkás űrlények elől, vagy hogyan vadásznak rájuk, momentán nem köt le.Az új Star Trek sorozat  meg konkrétan egy nettó hulladék.

Én a nem kicsit elszállt mozgóképeket szeretem, a Netflixen például valamikor tavaly daráltam végig az After Life-ot (már ha ott volt) ami Ricky Gervais súlyos lélektani drámája, meg  A kibaszott világ vége címűt (én itt nem csillagozom a baszást, minek, ez a F***ing World csak sima képmutatás), ami egy súlyos, nem tudom milyentani dráma volt két megborult tiniről. Akik ilyen tájidegen Bonnie és Clyde-ként haladtak át az angol vidéken.

És most találtam az Ez így nem oké című remeket, melynek a címe a tételmondata is, problémás tinik egy ezerszer látott jenki középiskolai miliőben, viszont egy olyan kisvárosban, ahová normális ember csak meghalni menne. Még halálvágy sem kéne hozz, elég odaköltözni, és akkor az már jön magától. (Egyébként zseniálisan van fényképezve a sorozat,vizuálisan és dramaturgiailag is gyomorba vágó. Az elején.) Ja és rendezőként az a Jonathan Entwistle jegyzi, aki a End of the Fucking World első évadát is csinálta.

port.hu

Mert van egy tini, nagyjából tizenhét, aki úgy lány, hogy a lehető legtávolabb álljon a cicababaságtól, az anyjával nem jön ki, az apja öngyilkos lett, lefekszik a szomszéd fura sráccal (jól befüvezve), de közben gyanús neki, hogy leszbikus. És akkor kiderül, hogy van valami természetfeletti képessége, fákat tép ki gondolattal, meg egy könyvtárat dönt romba, mindig ha felhúzza magát. Márpedig felhúzza, a folyton beidézett naplójába többször szerepel az, hogy fasz, mint egy elvetemült német pornóban. És hát a képességét nemigen tudja kontrollálni, csak magába roskad a kanapén, és néz maga elé, hogy ez nem oké. 

Az egésznek (eddig) összesen egy évada van, hét rövidke résszel, de én egyelőre feladtam a hatodiknál. Az egész az erős és drámai kezdés után, a vége felé átmegy ilyen iskolafolyosókon rohangászós misztikus tinihorrorba, ami méltatlan az erős kezdéshez. És hát persze hogy nem a realizmus hímes útján halad a sztori, de  filmbéli iskola kábé annyira valószínű, mint Roxfort. És hogy nem veszik észre a fiúk a főszereplő csajt (Sophia Lillis, még lehet az új évtized Ellen Page-e), aki a felvonultatott választékból messze a legszebb és legstílusosabb. Persze lehet, hogy csak nekem van fura ízlésem...

Érted világ forr a dalom

Holnap lesz az '56-os népfelkeléses forradalom ellenévfordulója. Vagy mi. Az ember azt gondolná, hogy ez azért nem volt annyira régen, hogy ne legyen eléggé dokumentál az egész, beleértve  a megtorlást is. De a tévesen politikai elitnek nevezett bagázs (akik főleg gazdasági elit, csak a politikában kenik magukra a könnyű pénzt) mindig is megtett mindent, hogy az istenadta nép ne a történelemmel szembesüljön az úgynevezett nemzeti ünnepeken, ha az ő hatalommechanikai értelmezésükkel.

Amúgy meg az egész forradalom ünneplésnek van egy határozott nonkomform értelmezése, ami nekem a déli brokkolikrémleves fogyasztása közben jutott eszembe.Nem mondom, hogy a brokkolitól volt, bár kétségtelenül addiktív zöldség (különösen a bántott brokkoli, amit panírral is aláznak), szóval lehet valami tudatmódosító hatása. Vagy simán csak még mindig anarchista vagyok.

De az jutott eszembe, hogy kicsit paradox egy forradalmat ünnepelni, különösen ha a vérbefolytás esete is fennforog vele kapcsolatban. Ugye úgy kezdődik a sztori (bármelyik), hogy már annyira elbaszott volt a helyzet, hogy csak durva erőszakkal lehetett az elnyomó hatalmat megregulázni. Vagyis egy komplett társadalom hagyta elnyomni az aktuális rezsimet, és széles tömegek addig mondogatták, hogy még nem olyan rémes a helyzet, míg kurva rémes lett. És akkor jöttek géppisztolyos karhatalmisták, kiszállva a lázadók ellen, akik már otthon a konyhakövön bütykölték a házi bombáikat, és a Moltov-koktélról már rég nem gondolták, hogy kis színes esernyővel kéne szervírozni. És a géppisztolyosok már korábban is jártak emberekért, csak még  inkább csendben, este, és nem rendeztek sortüzeket sugárutakon. (Pedig a sugárutakat például épp azért preferálta Louis Bonaparte, avagy III. Napóleon, hogy a párizsiaknak legközelebb forradalomni támad kedvük, akkor a szép széles sugárutakon remekül lehessen kartácstűzzel oszlatni.)

És hát egy forradalom sosem nem világ normális menetéhez tartozik, hanem kényszermegoldás, mikor elfogynak a civilizált ellenállás eszközei. Nagyon kevesen szeretnének az utcákon fegyveres földharcba bocsátkozni, nyilván vannak ilyenek is, de a többség az  mindig csak viszonylagos jólétben szeretnének nyugodtan élni, a forradalmak jól mutatnak a filmeken, de egész más ha egy tank parkol az autóbeállódra. És a forradalmak rendszeresen elbuknak, és persze, legalább megpróbálták, de híres közhely szerint a forradalom fölfalja saját gyermekeit, Robespierre vagy Trockij mesélhetne.

És a végén jönnek a korrupt politikusok, és nem csak a forradalom maradék gyerekeit falják föl, de magát a forradalmat is, aztán nagyjából egész megyéket. Szóval ha egy öltönyös potentát elkezd egy forradalom hősiességéről, meg nemességéről beszélni, akkor a képmutatás egy különösen aljas, minősített esetét valósítja meg. Márpedig ezt fogják tenni, teli szájjal, és még az is lehet, hogy hisznek majd maguknak. Mostanában mindig szoktak...

Robespierre kivégzése (commons, wikimedia.org)

Írva élve

Írtam már nemég az írásról, ami ha a vetés, akkor aktuális lett az aratás, miszerint jön a pénz a kiadótól a bankszámlámra. No nem sok, de nem idegesít egy darabig a villanyszámla, befizethetem a TB-t, még kajára is jut, a hétről hétre létezés úgyszólván hetekre megoldva. Kicsit szomorú, és jelentősen szorongást okozó, hogy ennyire kicentizve létezem, kedd-szerda magasságában már megnyugszom, hogy oké, ez a hét már meglesz, majd stresszelek egy jót hétfőn. Addig is jó a vasárnapi ebéd (az jó mindig, anyám főzi, én meg megyek érte), megnézem hogy nyer Hamilton, (pedig már unalmas lenne, de a fene se gondolta volna, hogy egy luxusautókat gyűjtő wannabe hip-hop fazonnak fogok drukkolni valaha), aztán kicsit görcsölök, mit mikor kell befizetni, miből és hogyan.

Fura, de gyakorlatilag tavasz óta az írásaimból élek, szarul és szülői segítséggel (ami borzasztó, hisz közelebb vagyok az ötvenhez, mint a negyvenhez), de valahogy mindig összefirkálom azt a karakterszámot, hogy legyen belőle gáz- meg villanyszámla, társadalombiztosítás és internet-előfizetés, de utazásra, mozira vagy egy baráti sörözésre már nem telik.(Na ja, nincs is kivel.) Utóbbira még beruháznék, de a barátaim virtuálisak, sok száz kilométerre tőlem, a fészbukon meg lepattintják a hívásaim, ám mivel rohadt messze vannak, honnan tudnám én, hogy rám érnek-e? Jellemzően nem sértődöm meg, csak feladom. Ennyi voltam a világnak, egy kicsi még van vissza magamnak, de mit kezdjek vele?

لقد كنت أعيش بالكتابة منذ شهور

Írok. Ide, máshová, ahová csak lehet, de lassan ott tartok, amiatt élek, hogy írok (ennyi a valósághoz való hozzájárulásom), ami azért csak egy középvacak mentegetődzés, hogy miért is írok? Egyáltalán? Érdekel ez valakit, de komolyan? Jó, könnyű a válasz, miszerint nem, kurvára nem. Olvassák ezt itt emberek, sokan, akiket nem is ismerek személyesen, de ez innentől rendben van máris, sőt ha öt embernek kellene/lehetnem írni egy blogot, az pont öttel több lenne, mintha a falhoz beszélnék. Vagyis csinálnám, talán sosem volt életemben egyszerre ötnél több ember, aki értette, vagy akarta érteni, ki vagyok a miért.

Minden szómenéses, grafomán seggfej - mint én, Me Myself and I -  számára az utolsó mentsvár, hogy hátha valakinek szórakoztató az, ami az anyanyelvével elkövet. Hátha számít néha, ott a könyvjelzőnél, csak gördíteni kell lefelé, sokat. Mert ez lenne itt a fontos, a pénzért írt cikkek a villanyszámlára kellenek, ez meg arra, hogy néha még gondolhassam azt: ez még mindig én vagyok, akárkinek is nézem magam.

Very first world problem

A szemét EU betiltassa a Rolls-Rojszok orrán világítós angyaldísz szobrocskát. Illetve a világítását neki, mer' csillogni még csillagodhat tovább, de ha világítós, azt fényszennyezésnek jogszabályozzák, ezek a teljesen Hülyék.

Hát először is a fény az nem lehet szennyezett, vagy látott már valaki koszos fényt, mongyuk olyat, ami teljesen fekete már a mocsoktól? Na ugye! Vagy látott már valaki olyat, hogy koszos lett a garázsajtó a rávilágítástól? Nem hát, a fény nem szennyez, csak ezeknek az eusoknak van sötétség a fejébe, azt' irigyek másoknak a fényeire!

Meg egyébként is, mér pont a csöcsös-szárnyas szobrocskánál baj a világítósság? A Rolsz-Royceok lámpái például sokkal nagyobbat világítanak főleg erősen, pont rá a flaszterútra, jó az például koszos is néha, de nem attól! Meg mi lesz a következő? Le kell majd szedni a zenélő karácsonyi égősort a szélvédő mögül? Mikor az igazi önkifejezés, meg hangulatosat is csinál vezetés közben, és nem arra figyel az ember hogy mit dudál a sok köcsög mindenfelé, meg mér hadonásznak a rendőri fakabátok az út mentének széltiben.

és még praktikus is...

És amúgy is csesszék meg! Pont most akartam venni egy Rollsz-Rolyszt, gondoltam ne unatkozzon az Asztonmartin a garázsban, mer a Ferrarival nem tud beszélgetni, mer az olasz és ócska az angol akcentusa. De világitós figura nélkül szart se ér az egész, veszek inkább egy Bentlit, az mondjuk nem olyan menő, de a sok paraszt a szomszédban úgyse tudja mekkülönböztetni egy Rojsztól, ámviszont kettő is kijön egy Rolling Rojsz árából, szóval nem kell szégyenszemre minden kedden ugyanazzal kiparkolni a ház elé vele, csak hogy lássák.

Meg juteszembe: a brit angolok most léptek ki bele az EUból, vagy fognak lépni nemrég, szóval mit hagyják csicskáztatni magukat. Meg köcsögösködnek, mikor beszólhatnának is, hogy közötök? Hát nem? Mit érdekli őket az EU-unió? Szánalmas egy népség, oké, régebben rommá gyarmatosították a fél világot, de most már csak picsogni tudnak, és annyira bénák, hogy a kormányt is rossz oldalra szerelik, még a Rojszokba is! Hát, így jobban belegondolva, lehet hogy mégis inkább veszek még egy Ferárit. Egy sárgát, mer az jobban megy az új teniszcipőmhöz, mint a piros.

Az interpelláció-interpretáció

A parlamenti interpellációk mindig is a kedvenc közéleti megszólalásaim közé tartoztak. Maga a műfaj eredetileg ugye arra lenne való, hogy az ellenzék közvetlenül vonhassa kérdőre a kormányzatot, nyilvánosan és intézményes keretek között. Mert a korszerűtlen, már csak a hanyatló nyugatra jellemző liberális (fújj!) demokráciákban (még fújjabb!) az a szédült tévképzet él a politikával foglalkozók fejében, hogy igazából az ellenzék is hatalmon van, így joga van íly módon kérdezni, sőt joga van az érdemi válaszhoz is. Merthogy a hatalmat alapvetően a választott törvényhozás gyakorolja, és a kormány (mint végrehajtó hatalmi ág) is a parlamenttől kapja saját felhatalmazását. Szerencsére nálunk ez másképp van. Nálunk a hatalom forrása a Párt és annak vezetője, nem a minisztereknek van elnöke, hanem a miniszterelnöknek kormánya, a parlamentben pedig az ő hűbéresei ülnek a többségi oldalon.  A Vezér kegyéből természetesen, és rendes biorobotokként megszavaznak bármit, amivel felülről tarkón böffentik őket, hogy szerény gombnyomásaikkal is olajozzák a kormányzás nehéz műveleteit.

Ennek megfelelően mifelénk az interpelláció is kormánypárti műfaj lett, ugyan néha hagyják ilyenkor szóhoz jutni az ellenzékieket is, de legalább van még hova fejlődni. Amúgy már így is gyönyörű, mikor egy noname fideszes képviselődroid keményen kérdőre vonja a kormányt, hogyaszongya: "Miként védhető meg a társadalom konszenzusos békéje a Soros-hálózat támadásaitól?" (Salacz László, I/9491) - Hát igen, így kérdez egy kemény és önmagával szemben is a kíméletlenségig kritikus fideszes! Aki be van fosva Sorostól, no nem azért, mintha egy gyáva alak lenne, csak annyira aggódik a Haza sorsáért, hogy egész nap tiszta ideg, a nyakkendőjét is a sofőrnek kell megkötnie reggelente.

Egy nehéz nap éjszakája. (hir.ma)

És persze az elmúlt évekből bőven lehet idézgetni kormánypárti öninterpellációkat, melyek közt van magukat vállonveregetős, elmúltnyolcévezős meg még számtalan egyéb altípus, de ezeket a képviselők inkább a terapeutájukkal beszéljék meg. Csak egy kis szerény ízelítő:

"Miért jó a gyerekeknek, hogy a rendszeres gyermekvédelmi kedvezményt Erzsébet-utalványban kapják?" (Fordítás: Ugye milyen faszán kitaláltuk ezt az utalványos szívatást, államtitkár elvtárs? Mindenki beszopja, hogy ez gyerekeknek jó. Ja, a mieinknek, megyünk is Görögbe a jövő héten...)

"Hogyan lettünk Európa sereghajtóiból éltanulók a költségvetési hiány terén?"  (Szóljatok a Gyurinak, hogy sajtótájékoztató előtt már ne menjen rá a bárszekrényre, a végén még kifecsegi a valós számokat, amekkora egy barom.)

"Miért fontosabbak Gyurcsányéknak a bevándorlók a határon túli magyaroknál?" (Na gecó, adom a harmadik magas labdát, meglesz a heti kvótád sorosozásból, most már tényleg jössz egy 12 éves Dalmore-ral.)

"Várhatóan mekkora megtakarítást jelent majd a magyar háztartások számára a rezsicsökkentés november 1-jétől bekövetkező 3. lépése?" (Jön az időközi választás baszod, kurva gyorsan találjatok már ki valami parasztvakítást, amit el tudunk adni harmadik hullámnak a kampányban!)

Pszichonéni visszavág

Bagdy Emőke pszichológus igen megsértődött azon, hogy a politikai hiszti miatt az eladási listák élén landoló meseországos mesekönyv kapcsán  mondott, khm... butaságait kritizálni merészelte a szakma. Merthogy már több mint ezer pszichológus írta alá azt az állásfoglalást, melyben épp az ilyen, kisebbségeket is bemutató mesék pozitív hatásait emelik ki, főleg az ezen kisebbségekhez tartozó gyerekek önértékelése, önelfogadása szempontjából. 

Emőke néni azonban láthatóan úgy tekint magára, mint egyfajta nemzeti intézményre, és mai "kikéremmagamnak" kirohanásában eleve azzal indít, hogy a fentebb belinkelt szöveg egy ellene irányuló állásfoglalás. Holott az egy szemlélet, egy káros értelmezés és az abból adódó szimbolikus boszorkányüldözés ellen irányul, őt csak példaként említi meg a nyilatkozat, a  "gendermesékről" szóló, a jobbos sajtóban megfuttatott rémlátomásai okán. De Emőke néni már annyit haknizott szerteszét a kormányhitű médiában (és nem csak ott) hogy magát már-már a a tudományt ex cathedra kinyilatkoztató orákulumnak érzékeli, és vérig sértődik az egyébként tényleg szakmai, és valóban megalapozott kritikán.

Pedig a tudomány lényege - és ezt nagyjából Karl R. Popper óta tudjuk - nem a bizonyítottság (hisz akkor a tudományos tudásba nem tartoznának bele a hipotézisek), hanem a falszifikálhatóság, vagyis a cáfolhatóság. A tudományos tudás épp arról ismerhető fel, hogy vele szemben helye van a racionális kritikának, nincs kőbe vésve, mert mindig jöhet egy újabb mérés, egy újabb kísérlet, egy újabb, nagyobb magyarázóerővel bíró elmélet, és akkor az addigi vagy megy a levesbe, vagy onnantól kezdve csak korlátozott érvényűnek tekintik. A tudomány tehát attól tudomány, hogy nem csak helye van benne a kritikának, de nem is létezhet nélküle. Az a tudás ugyanis, mely nem bírálható, nem kritizálható, az nem tudomány, az isteni kinyilatkoztatás, vallási dogma vagy parancs a vezérkartól.(Mikor rájöttek, hogy a Föld kering a Nap körül, a geocentrikus világkép ment a levesbe, mikor jött Einstein és a relativitás-elmélet, a newtoni fizika továbbra is igaz maradt, csak már nem minden esetre.)

Vagyis ha valaki úgy tekint magára és a véleményére, mint amit nem lehet kritikával illetni, az nem tudós, és ebből a szempontból mindegy is, hogy melyik egyetem professzori katedrájáról ment nyugdíjba. A tudóssága valahol elveszett, hisz több mint ezer kolléga ellenvéleménye még csak el sem gondolkodtatja, nem jut eszébe, hogy ha mindenki szembe jön az autópályán, akkor mégis csak ő csinált hülyeséget valamelyik felhajtónál.

Viszont előveszi a hazai értelmiség legerősebb fegyverét (a sör-unicum és a személyeskedő szarkazmus mellett) a számokkal való bűvészkedést. Attól most tekintsünk el, hogy a heteroszexuális többség nevében kér szót, mert nincs sportértéke belekötni ebbe a baromságba. (Hisz attól még soha senkinek nem lett igaza, hogy melyik nemre gerjed.) Viszont azzal is maga mellet próbál érvelni, hogy ebben az országban van kábé tizenötezer képzett pszichológus (és milliónyi amatőr...), és ha csak ezren állnak ki ellene, akkor tizennégyezer meg nem, ugyebár. Persze ettől még mindig nem mennyiségi kérdés az egész, mint ahogy eleve gőze sem lehet róla, hogy a nem aláíró tizennégyezer mit is gondolhat magában.  (Amúgy pedig ez az "egyél lószart, egymilliárd légy nem tévedhet" logikájának negatív változata, valami olyasmi, hogy "tíz szomszédból csak ketten pofoztak fel, ezek szerint a többi nyolc szeret". Lószart mama! - mondaná erre az agresszív kismalac.)

Szóval a a média egyik kedvenc pszichonénije tudományos érvekre elsősorban sértődéssel reagál, meg a némileg már meghaladott epigenetikai és fejlődéslélektani elméletek vázlatosnak is alig nevezhető beidézésével, belekeverve még a  hányatott gyerekkorát is. (Az epigenetika egyébként olyan öröklődési formákat vizsgál, amelyek nem járnak együtt a DNS-szekvencia módosulásával, és hát minimum egy csúszós kutatási terület.) És végig a sértődés hangján.

Igazából el kellene engednie ezt a tudományos dolgot, ha már csak kinyilatkoztatni tud, de nem nyitott a diskurzusra, így nyolcvan felé már senki sem venné tőle zokon. Egyébként árulkodó a róla szóló wikipédia-oldalt nyitó idézet is (miközben gyanús, hogy ha nem is ő írta magáról a szócikket - ahogy sokan szokták - de legalább is szerkesztette vagy felügyelte):

„Mindig szerettem tanítani és lelket gyógyítani. Ezt teszem ma is, és tanítok „nem középiskolás fokon” a média minden csatornáján és mindenütt, ahová hívnak, és ahol terjeszthetem a pszichológiai ismereteket. Remélem, sokáig végezhetem ezt a szolgálatot. Mégsem időt kérek a sorstól, hanem csak azt, hogy szabott életidőmben mindig a személyes érdekeltségen túlmutató értelme legyen annak, amit teszek.”

Hát, számomra elég rémisztő egy szöveg. Egyrészt a hímzett falvédő után kiáltó stílusa miatt, meg attól a félreérthetetlen tartalmi mozzanattól, hogy ő tényleg nem tudósként tekint magára, hanem mondjuk mint az önismeret, a gyereknevelés, meg úgy en bloc a pszichológia főpapnőjére. Erről a tripről azért le kellene jönni, ehhez sosincs késő.

hu.pinterest.com

Szörnyella kamaszodik

A Hibrid egy biohorror (2009-ből, Vincenzo Natali rendezésében), ahol két nagyon kocka tudós (amúgy élettársak, bár a franc sem tudja miért), a fertőtlenítőszagú laborjában előállít egy lényt, amelyik (aki?) félig ember, egyharmadrészt állat, a maradék részében pedig egy olyasféle szörnyeteg, amit az ágyunk alá képzelünk egy súlyosabb vacsora nem szándékolt következményeképp. Az általuk előállított kuttyugó szutymák minden igyekezetük ellenére nem purcan ki a labor padlóján, ezért logikusnak tűnik, ha a nem létező gyerekük helyett nekiállnak őt felnevelni. És mint minden rendes horrorban, itt sem szól nekik senki, hogy ezt esetleg mégse kéne, épp úgy, ahogy éjszaka, a sűrű ködben sem kell belekirándulni az erdőbe, csak azért, mert gyanúsan elnyújtott üvöltések hallatszanak ki annak mélyéről. Nem, ők az gondolják, hogy milyen aranyos szörny ez a kislány, majd a pajtában tartjuk, és néha pórázon sétáltatjuk, hát mi baj lehet?

A nevelést szigorúan tudományos alapon indítják, mert Dren (így hívják a lényt, aki cuki rózsaszín ruhácskát hord a kopasz fejéhez és a mérgező nyílban végződő farkához) napok alatt öregszik éveket, szóval kis befektetéssel egy eddig nem létező faj első példányának komplett életciklusát figyelhetik meg rajta, és hát azért tudósok (a legközhelyesebb, tömegfilmes sztereotípiák mentén), hogy ezt ne bírják kihagyni. De mivel ez igazából egy Frankenstein történet, a szörny nyilván rapid mód a fejükre nő, követelődző és önfejű lesz mint egy tini, bár nem hallgat kamurap fiúbandákat, nem cigizik a suli vécéjében, ahova ugye nem jár. Meg persze nem dug a focicsapat középcsatárának hátsó ülésén. Mondjuk a pár nap alatt bekövetkező pubertás azért beletapos érzékeny lelkébe, és kissé sárkányszerű formájába, mert azt ugyan nem tudjuk, hogy menstruál-e, de az biztos, hogy a felnőtté válás esetében praktikus denevérszárnyakat is eredményez. (Ez utóbbi mondjuk szimbólumnak nem rossz: egyszerre angyali és ördögi lesz általa, pont mint Luci Ferenc abban a régi történetben, ahol mint angyal bukik alá a kozmikus tetőtérből az Erő sötét oldalával színültig töltött alagsorig.)

Hogy Dren mennyiben ember és mikor állat, azt csak a jó ég tudja nála, alkotói is néha szeretgetik, néha félnek tőle, helyzettől függően. Így aztán a nevelése is legalább felerészt nettó idomítás, mert csak az emberi része nevelhető, a maradékot meg a korbács (lekötözés, megcsonkítás) és kockacukor kettősével próbálják betörni, naná hogy sikertelenül.

És persze nem tudjuk, hogy mikor a szörnyecske (illetve már felnőtt nőszörny) szexuálisan is ráindul apura, akkor melyik fele van ügyeletben épp elméje hajóhídján, talán inkább az állati, elvégre a szex a teljesen embereknél is csak kisebb részt fejjáték, nagy arányban pedig puszta ösztön, a bennünk lakó állat karácsonya és tavaszi szünete egyben.

gamechannel.hu

Amúgy a film minden eges fordulata előre tudható, nem igazán akar eltérni a műfaj megszokott kliséitől, elvégre ha a néző már vért és beleket akar látni, akkor jönnek a verek és a belek, ha már várja, mikor ugrik már rá az aktuális zsákmányra valami rémes,  hátulról a sötétből, akkor nem kell sokáig várnia. Ettől még lehetne jó a Hibrid, és igazából nem is rossz, de jó lett volna, ha nem csak elbábozzák a történetet. 

Az igazán problémás az,  hogy a szereplőknek nincs személyisége, jelleme vagy efféle emberi gyarlósága, a lánylénnyel ellentétben ők nem tetőről repkedő, szárnyas fejvadász ragadozó állatok, hanem neonfényben, csempézett falak közt DNS-sel pepecselő állatok, e tekintetben nem jobbak mint teremtményük, csak mások. Mondjuk így belegondolva, lehet hogy ez volt a rendezői koncepció, de az is elképzelhető, hogy csak így sikerült, és a két színész (Adrian Brody és Sarah Polley) azért gravitál vissza állandóan az érzelmek világából a tudóskodó biorobot szintjére, mert a forgatókönyvbe nem írtak nekik valódi szerepeket. Úgyhogy elbábozzák magukkal a kötelező sztereotípiákat, miként a Drent "alakító" kettős (avagy Delphine Chaneac és a CGI), bár utóbbinak mentsége, hogy ő eleve nem színész, hanem modell, és félig tényleg egy monitoron rajzolták meg. Plusz nincs szövege, elvégre a karaktere beszéd helyett prüntyögéssel és csapkodással kommunikál. Meg szaladgálással.

De az egész filmben mégis van valami alapvetően eltalált. Mert bár horrornak elég light-os, drámának kissé felületes, sci-fi-nek meg túl összecsapott, de valahogy mégis képes felrázni az embert. Úgy vet fel morális dilemmákat, hogy nem akarja mindenáron megoldani azokat (nyilván nem is lehet, egy ilyen filmben meg pláne nem), csak annyit vállal, amennyit el is bír. Hogy a maga eszközeivel szóljon, hé emberek, biztos hogy jó felé mentek?

Sokszoros mindennapok

Jim Jarmuschnak nem erőssége a történetmesélés, ő atmoszférában, hangulatteremtésben erős, így aztán hősei is többnyire kisemberek, mindennapi problémákkal és átlagos lakótelepi (zöldövezeti, belvárosi, csűrmögötti, útszéli) problémákkal. Legfeljebb -hogy történjen végre valami - utaznak valahová, és akkor egy road movie mégis csak ad valami keretet annak, hogy ők igazából csak vannak.

A Paterson főhőse azonban nem  megy sehová. Pedig buszsofőr, de csak helyi viszonylatban, úgyhogy naphosszat meg körbe-körbe Paterson városában, este kutyát sétáltat, bedob egy sört, aztán másnap kezdődik elölről minden. Vagyis nem csak a busszal ér vissza minden esete ugyanabba a garázsba, de az élete is ugyanazzal a rutinnal jár körbe. És közben Patersonnak hívják, nyilván hogy ne kelljen túl sok nevet megjegyeznie. (Ennek később még lehet jelentősége.) Van egy csaja, akivel egymás mellett élnek (de csak néha együtt), gyerek helyett kutyájuk van, a pasi meg alapvetően az a magányos fickó, aki egy zsúfolt kocsmában is teljesen egyedül bír lenni, de már nem bánja. Ugyanis költő, aki két forduló között verseket ír a buszon, főleg azokról a mindennapi témákról, amik másokkal történtek meg. Hisz az ő élete olyan monoton, hogy ahhoz képest a lottóhúzás akciófilm, viszont előszeretettel hallgatja ki az utasai beszélgetéseit vezetés közbe, hogy aztán tőmondatos létfilozófiát pároljon belőlük a jegyzetfüzetébe.

theplaylist.com

És igazából ezek a vers-töredékek kereteznék a film történetét, ha lenne neki olyan. De csak epizódok vannak, ugyanazok újra meg újra, hétfőtől péntekig, reggeltől estig. Még az sem zökkenti ki a mindennapok végtelenbe sokszorozódó láncolatát, ha egy féltékeny pasi fegyverrel fenyegetőzik, vagy lerohad a busz, ezek is csak egy félórára borítják meg a világ rendjét, mert a világ akkor is tart a szombat felé, ha a szerda esete zűrösebb az átlagnál.

És az egész majd' két órán át marad teljesen nézhető, sőt ha jó pillanatunkban talál el, szerethető is. Jó, hát kell hozzá egy kétoldali, akut szuperhős-undor is (ezért bírom a thrillert, ha jól csinálják ott nincs se hősiesség, se happy end), meg valami lelki rokonság a főszereplővel, aki sokszor pont olyan, mint mi, és amilyennek viszont nem szeretnénk látszani. Adam Drivernek (aki itt nomen est omen alapon játszik sofőrt) utólag is megbocsátjuk a Star Wars kínosan ostoba, és szánalmasan elhülyült legújabb trilógiájában vállalt tettestársi szerepét, ezt a filmet meg gondolatban odatesszük a Házassági történet vagy A holtak nem halnak meg mellé. (Ez utóbbi ráadásul szintén Jarmusch rendezte, és igazi hangulat-horror, atmoszférikus zombifilm, mint az közismert.)

Persze az ember azért néz játékfilmet, mert lelke mélyén a legavantgárdabb darabok esetén is várja, hogy a cselekmény, vagy annak hiányában legalább a felvillanó epizódok, párbeszédek kifussanak valahová. Nem kell drámai finálé, nagy csavar a végére, csak miután hatszor körbejártuk A pontot, legalább messzebbről lássuk már meg, milyen lehet a B. Na, itt még ilyesmi sincs, csak valami középlapos elmélkedés arról, hogy milyen fontos a költészet, mikor pedig nem is.

Én azonban gyártottam egy különbejáratú összeesküvés-elméletet, mely szerint a főszereplő zakkant, azaz kissé skizoid, és rendszerszinten hallucinál. Vagyis az élete egy jelentős részét csak képzeli, nincs se nője, esetleg kutyája se, nem véletlenül nem látjuk őket mások társaságában. (Egyszer elmennek moziba, de ott is csak egymással beszélnek, illetve a pasas magában beszél, nem csoda hogy az emberek kerülik.) Ami valóságos az életében az a buszvezetés, meg a versírás, az elcsípett beszélgetésekből próbálja összerakni, milyen is egy átlagos emberi élet, és fejben ír magának egyet. Nem túl izgalmasat, egyáltalán nem változatosat, de valódi emberi kapcsolatok híján ennyire telik neki, ennyi már elég ahhoz, hogy vezesse a buszt, és ne aláfeküdjön. A versei meg arra jók, hogy ha egyszer mégis képes lesz kommunikálni a külvilággal, akkor azok mögé bújva tehesse meg. Nincs igazán tisztában azzal, ki ő és miért ilyen, de érdekelné a válasz, és a szigorúan monoton módon maga köré képzelt élete egy nagy várakozás, hátha egyszer leszól neki az égi hang, vagy egy esős délutánon belecsap a megvilágosodás. Bár igazából nem hiszi, hogy ez valaha is megtörténhet. Ráadásul fárasztó dolog egy komplett világot folyton fejben tartani (vö. Nehéz Istennek lenni), így sok az ismétlődés, az elnagyoltság a Mátrixban. Ugyebár a Patersonban élő sofőrünket is Patersonnak hívják (párosan olcsóbb!), a környék ráadásul tele van ikrekkel, hisz így egy erőfeszítéssel rögtön két embert tud maga mellé képzelni munkába menet, vagy az esti sörözéskor. Élete képzelt párja meg naponta más világmegváltó ötlettel áll elő, láthatón nem tudja, hogy akkor most süteményeket akar-e árulni vagy bálnákat menteni, hisz ez még Patersonnak sem tiszta.

Ebben az értelmezésben például a kocsmai, játékpisztolyos jelenet is csak annyi, hogy elgondolkodik rajta, milyen lenne, ha az életének lenne tétje. De nincs, erre utal az, hogy a fegyverrel hadonászó pasinál tényleg csak játékpisztoly van, és később még ezért is bocsánatot kér. Paterson meg rezignáltan rója tovább a köreit, amit az életeként próbál beazonosítani, és nem tudni, kitör-e valaha ebből az egyszemélyes világból.

Persze lehet hogy szó sincs ilyesmiről, ez tényleg csak egy mindennapi ember állapotrajza, én meg magamból kiindulva gondolom túl az egészet. A különbség csak annyi, hogy ha nincs semmi efféle mögöttese, akkor ez egy közepes, de elég nézhető film, ha viszont véletlenül (és valószínűtlenül) igazam van, akkor egy nyomasztó dráma, márpedig én az utóbbit preferálom. A költészet hatalma, ugyebár...

Képtelen Krónika

Kakadu Péter külügyes elvtárs útjainak fényképes és videós dokumentálása idén eddig 22 millió forintba került. Szerintem ez nagyon is rendben van. Hisz kiderült, hogy amikor posztszovjet diktátorokhoz jár elvtársias légkörű seggnyalásokat performálni, akkor külön fotós és videós is megy vele (útiköltség, napidíj, alapfizu, költségszámla), elvégre ilyen fontos feladatokat nem lehet pusztán egy emberre bízni. Ráadásul egy ember csak egy nézőpontból tudja fényképezni, ahogy Miniszter Úr kezet fog, aláír, felavat vagy határozottan kijelent, márpedig ő egyértelműen a többszempontú, széleskörű tájékoztatás híve. Ez amúgy abból is látszik, hogy a minisztérium a közpénzből fotosoppolt képeket aztán ingyen bocsájtja a sajtó rendelkezésére, pedig közéjük is lövethetne. (Jó, hát időnként listázzák is az újságírókat, hogy ki hova utazgat hazát árulni, de azt is pusztán csak praktikus okokból, mert hát ki tudna annyi nevet fejben tartani egy rendes adatbázis nélkül.)

Azt pedig csak a sorosista hazaárulók állítják, hogy ugyanazzal a digitális kütyüvel fényképezni és videózni is lehet, de ezt nem kell komolyan venni, ezek olyanokat is mondanak, hogy elvesztettük mindkét világháborút,  a Föld kering a Nap körül, és hogy a demokrácia lényegéből adódóan nem lehet illiberális, avagy szabadságtagadó. Mert ezek ilyenek. De a helyzet ezzel szemben az, hogy Kakadu miniszter annyira szép, önragyogó jelenség, hogy fotogenitása nem ismer határokat. Termete sudár, mosolya elbűvölő, jelleme makulátlan,  a Vatikán csak azért nem avatja máris szentté, mert ahhoz meg kéne halnia, de a Miniszterelnökség illetékes főosztálya erre nem számít a huszonharmadik század előtt. Így hát az  helyzet, hogy nem is lehet elég képet és videót csinálni róla, ha politikusi-államférfiúi nagyságát vesszük, az a két nyamvadt udvari kamerás kifejezetten kevés, jóformán szóra sem érdemes. Mert Ártunk és Ormányunk jelesei valóban puritán kormányzást folytatnak (a Főnök is egy kolostorba vonult, ugyebár), Péterünk is helikopterfideszes, szemben az általa oly sokszor jogosan bírált limuzinszocialistákkal.

És egyáltalán, mi az a rongyos huszonkét milla? Egy nem szakképzett közmunkásnak ez mindössze 22 és fél évi bruttó fizetése, de ha képzettsége is van, már alig több mint 17 év alatt összehoz ennyit. Persze bruttóban, szóval hogy pénzénél legyen folyamatosan adót kell csalnia, valamint hanyagolni az olyan luxuskiadásokat, mint a lakás, az étel vagy a ruha, azaz egy kukából élő hajléktalan simán összeszed 22 milliót, feltéve hogy folyamatosan kap közmunkát, ami itt, Csodaországba ugyebár természetes. Persze még nincs itt az év vége, úgyhogy nem tudjuk, mennyi is lesz majd a miniszteri ábrázat képesítésének teljes költsége, de az tudható, hogy minden fillért megér majd, utólag is előre.. Ahogy eddig, úgy ezután is. Az alábbi képekről is csak úgy sugárzik a a szépség, az erő, az akarat, az atomvillanás amitől a Haza fényre derül.

p.s. A fent belinkelt cikkben amúgy szó van arról is, hogy a 22 millióban valószínűleg nincsenek benne azok az utak, amikor a miniszter és sleppje valamelyik kormánygéppel katonai csapatszállítóval utazott. De hát ő ugye egy (párt)katona, harcol a Háttérhatalom ellen, több fronton yachtokkal konspirál, és napi 24 órában csak a munkájának él. De azért a reggeli utáni szarásáról ne tegyen közzé képeket, akkor se ha az udvari fotós azt is dokumentálná, bemondásra elhisszük neki, hogy mind az állaga, mind a menyisége rendben volt, a polgári,  keresztény-konzervatív elvárások szerint is.

Az idézőjel hatalma

A szombat délután az olyan, hogy megengedett teljesen agyatlan filmeket nézni, elmerülni a nosztalgia mocskában, valamint szörnyülködve röhögni bármin, ami egy átlagos napra már túl kínos lenne. Persze az a legjobb, ha nem egyszerűen valami ZS-kategóriás szemetet nézünk, afféle bűnös élvezetként, hanem olyat, ami magát sem veszi komolyan, ami igazából a ZS-kategória paródiája, de annak teljes fegyverzetében. Mint a mesebeli okos lány, hogy nézünk is egy vizuális moslékot meg nem is, mert amit látunk az maga a szánalom, de direkt ilyen, úgyhogy nézhetjük eltartott kisujjal, hogy hú ez nagyon erősen a reflektál a popkultúra legaljára, és nem sikoltozik bennünk az értelmiségi.

Kicsit olyan ez, mint a cselekményes pornó. Egy minimum harminc éves,  übergagyi látványvilágú, a történetet vagy a színészi játékot gyakorlatilag nélkülöző trash horror önmagában csak vacak, de idézőjelek között már maga az odabaszós kultúrkritika. A pornónál ugye ezt úgy csinálják, hogy fognak valami, minimum kvázi-irodalmi alapanyagot, ahol a sztori és a szereplők réseit gyakran és rendszeresen lehet kúrással helyre tenni, és az egész máris nem öncélú, hanem költői, drámai, dinamikus, elfojtást felszabadító, és mindenek előtt szimbolikus. Hát lehet, hogy senki nem ezért nézi, de arról az alkotó már nem tehet.

A horror zsánerében ilyen film az Emborg (megfejtés: ember/kiborg, így igazából az angol címe Manborg), melynél az alig több mint hetven perces játékidő elejére és végére bazi nagy idézőjeleket kell képzelni. A készítők, azaz a kanadai illetőségű Astron-6 független-/hobbifilmes társaság velőtrázó precizitással idézi meg a nyolcvanas évek sokadvonalbeli, ezerszer másolt VHS-kazettákon terjedő horror-szemeteit, de úgy, hogy még a képminőséget is hozzárontják a korhoz. Komolyan, már csak a monoton hangalámondás hiányzik a komplett kulturális időutazáshoz, nekem például évekig furcsa volt, hogy a Teminátor folytatásában már külön hangja volt minden szereplőnek. Az első részben, a kazettán még ugyanaz a faszi darálta unottan az összes szöveget, a konstans mód ócska képminőséghez méltó módon, viszont havonta többször is.

És hát  műfaj sajátosságaihoz (hopp, most majdnem szabályokat írtam, pedig dehogy...) alkalmazkodva van itt minden. Náci vámpírzombik, akik épp az emberiség maradékát készülnek halálra amortizálni a Pokol Háborúk (!) után, egy kiborggá alakított srác, akit így szemre egy gettóbombázó rádiósmagnóval építettek össze (és még így hasonlít, na jó, mondjuk hogy emlékeztet a Star Trek borgjaira), szürke hajú jócsaj, aki mellben és harci sminkben erős, meg a pattogva verekedő ázsiai poszt-kamasz, aki annyira izmos és epilált, hogy nem is húzhat pólót a történet folyamán. Ja, és a főgonoszt meg úgy hívják, hogy Draculon gróf (!), és úgy fest mint akinek még tavaly Halloweenkor a fejére szorult egy közepesen sikerületlen gumimaszk, és azóta ettől frusztrált, de nagyon.

Ehhez a tartalomhoz jár a forma, azaz a szándékosan szánalmas blue-box, az amatőrstátuszt is alulról súroló szereplők,  a rajzolt bábfilmeket idéző animációk, és a béna kellékek, a félig röhögve felköhögött művértől a konyhai eszközöket idéző fegyverekig. Az egész olyan, mint egy korabeli Billy Idol-klip, aminél a készítők inkább drogokra költötték a pénzt, így egyikük garázsában voltak kénytelenek forgatni, de legalább teljesen beállva.

És mi mindezt mégis nyugodt lélekkel nézhetjük, hisz ezt itt nem csak hogy nem lehet, de nem is kell komolyan venni, ez egy vicc, egy fricska, amit biztos jobb buli volt megcsinálni, mint végignézni, bár ugye van az a szombat délután. És megtehetjük azt is, hogy ne érezzünk lelkiismeret-furdalást, elvégre az Emborg megtekintése nem elpocsékolt idő, hisz azt is látni kell, mit néznek egy középnyugati, városszéli lakókocsipark rezidensei egy üveg olcsó whisky, meg a tegnapról maradt fél pizza mellé. (Hogy ezt miért is kell tudni, az már egy nehezebb kérdés, mondjuk hogy szociológiailag érdekel minket, mit is jelent az amerikai álom egy bizonyos státusz alatt, avagy miért is voltunk mi annyira oda tizenkét évesen?) Nos az efféle alkotások visszarepítenek minket abba a gyerekkorba, ahová amúgy nem vágyunk vissza, de felnőtt fejjel már jól érzékeljük, hogy mi a monitor egyik oldalán vagyunk, a náci zombivámpírok meg a másikon, ennyit legalább sikerült szocializálódnunk az eltelt évtizedek alatt. Úgyhogy már eszünkbe sem jut, hogy nindzsaként kommandózzunk el a sarki zöldségesig, már tudjuk mi az az irónia, és nagyon is jól látjuk az idézőjelek jelentőségét.

A propaganda-agenda

 Durvuló Dóra Az Ő Hazájuk nevű pártszerű ízé független képviselője (ez már önmagában vicces, hisz függő ő, nyilvánosság- befolyás- és küldetéstudat-függő) most nem darált, hanem széttépett egy mesekönyvet, mert szerinte abban homoszexuális propaganda van. Namost:

- A homoszexuális propaganda mint olyan eleve értelmetlen. Minden jelenlegi tudásunk arról szól, hogy meleg nem attól lesz valaki, mert az divatba jön, remek kampányt tolnak a melegipari cégek vagy lát egy filmben két csókolózó férfit/nőt a gyermek, és ettől már aznap délután bebuzul. Minden érintett úgy meséli, hogy egyszer csak észreveszi magán az ember, hogy ő az, és onnantól e ténnyel kell kezdenie valamit. De nemi identitást nem úgy választunk, mint csipszet vagy telefont, a propaganda legfeljebb arról szólhat, hogy a saját nemükhöz vonzódókat nem kellene mondjuk halálra kövezni, vagy előírni nekik a nagy vörös H viselését a ruhájukon, ha már megtörtént velünk a felvilágosodásnak nevezett civilizációs fejlemény. (Amit Dóránk persze mélységes undorral tolna el magától, elvégre hozzá a Szent Inkvizíció áll közel, lelkileg és intellektuálisan egyaránt, miközben persze annak korában nemhogy országos politikus nem lehetett volna, de ezzel  mentalitással  boszorkányként égették volna el máglyán. Vagyis az, hogy ő nagy nyilvánosság előtt lehet egy buta wannabe-náci, azt épp a felvilágosodással kezdődő történetnek köszönheti. Miképp mi is a nyilvánosságot, annak nem reprezentatív, hanem polgári értelmében.)

- Könyveket fizikailag megsemmisíteni Európában legutóbb a nácik szokása volt, őket követni meg nem egyszerűen kínos, de kiiratkozást jelent az alapvető civilizációs normák világából. Miközben látszik, hogy az egész buzipropagandázós akciózás nem más, mint egy saját jelentéktelenségét frusztráltan megélő szélsőjobbos pártocska görcsös látszani akarása. Meg - nem mellesleg - a kormányzat közbeszerzés nélküli, informális megrendelése. Az oktatásról általában (miként a szociálpolitikáról, egészségügyről, gazdasági fenntarthatóságról és hasonlókról) nincs érdemi mondanivalójuk, ők a zászlólengetve vonulásban meg a tőmondatos jelszavak skandálásában jók, szeretik a nemzeti giccset és az árvalányhajas romantikát, és érzik, ezen a vonalon tudják megszólítani reménybeli választóikat. Igazából ez egy win-win szituáció: nem értenek a szakpolitikákhoz, de nem is szeretnének, mert arról csak unalmasan lehet beszélni, nyíltan buzizni, cigányozni, burkoltan zsidózni viszont színesen és érdekesen, no meg ez utóbbiakkal lehet felkerülni a címoldalakra is. Miként Dórának, aki sokkal inkább szánalmas, mint félelmetes, bugyuta akciói nyomán nem a melegpropagandától kezdünk tartani, csak rajta szörnyölködünk/röhögünk, és majd eljön az idő, mikor már kicsit sajnálni is fogjuk. De ott még nem tartunk.

Már az ókori görögök is... (humenonline.hu)

Tényleg csak arról van szó, hogy van egy széljobbos párt, amely Ártunk és Ormányunk leghűségesebb, sanchopanzai értelemben vett fegyverhordozójaként, némi pénz, paripa és parlamenti hely fejében arra szerződött, hogy kimondja azt is, amit már a fideszkádéenpé is kínosnak érezne. Nyilván nem itthon, csak külföldön, elvégre a kormányzati keresztapának és alvezéreinek hazai használatra szánt uszításai azért kihallatszanak az EU-ba is, tehát ők mégsem vehetnek bármit a szájukra. Na erre van a szatellitpárt, ők nyomhatják a cigánybűnözést, a buzilobbit, a hazaárulózást meg teli szájjal az EU-ellenességet, a kormány meg elegánsan szétteheti a karját, hogy ja kérem, ilyen ez a mi ellenzékünk. A fideszenek ez a "semmi munka, dupla haszon" helyzete, mert az árpádsávos-turulos bagázs bedobja azokat a témákat a nyilvánosságba, amikre aztán ők mint kormányzat reagálhatnak, kimondja azt, amit a minisztériumi íróasztalok mögül már nem lehet, és felmutathatja Dóráékat, hogy íme, van náluk szélsőségesebben jobbosabb különítmény is  magyar politikában, akikhez képest eljátszhatják a polgári közép szerepét. Ugyan senki nem hiszi már el nekik, hogy bármilyen értelemben is konzervatívok lennének (pláne hogy keresztények, leszámítva a szó Horthy-korabeli "nem zsidó" jelentését), de a kirakatba jó lesz. A háttérszámítás nyilván az, hogy a vevők (vö. "választók") majd úgyis csak a pénztárnál veszik észre, hogy a tévében, az ingyenes reklámújságban, na meg a bolt kirakatában még sokkal jobban festett az a szar, amit végül megvettek. Drágán.

De addig is, a temékelhelyezéses marketingkampány élvonalában küzd az ő hazájuk mozgalma, hogy aztán a főnök és a Belső Párt (ha valaki emlékszik még Orwellre és az 1984-re) majd átvegye és fölhabosítsa azokat a témákat, melyekre a sok náculás közepette leginkább ráharap az istenadta nép.

Videokádék

Valaki most már tényleg pofozza fel a jutyúbot. Mert az odáig rendben van, hogy van egy pár csatorna, amit nagyjából követek, de ezek jobbára közéleti-kulturális gittegyletek, ahol számomra relaxatív módon rágják a semmit, de főzéshez ideális, valamit jól lehet rá a sétálni az utcán, meg vissza. De még mindig, sőt egyre jobban ki vagyok készülve az U20-as (vagy A(round)20-as) "influenszerektől", akik számára tényleg nincs fontosabb dolog mint látszani,  a magyar nyelv még kihívást jelent számukra, de az egójuk már lelóg a monitorról. És nagyjából két alapvető témájuk van: saját maguk, és a hozzájuk hasonló wannabe celebek. Olyanok, mint az a hülye, aki író akar lenni, de nem olvas gyakorlatilag semmit, mert ő írónak készül, majd olvassák mások őt. 

Ezek a fazonok meg arról beszélnek, hogy miről beszélt a másik hasonszőrű, gondosan ügyelve rá, hogy ne lépjék túl a bűvös 2000 körüli aktív szókincset. A kétezer, nem pusztán értett, de használt szó ugyanis nagyjából az a minimum, amivel még épp nem nézik szellemi fogyatékosnak az embert, és el tudja intézni a mindennapokban szükséges dolgok nagy részét, amely szókészlet a ha szűkösen is, de már képesít valami alapszintű fogalmi gondolkodásra. De egy influenszernek ez nemhogy elég, hanem épp a kívánatos szint. Mert ahogy az országúti bicikliversenyeken is alapszabály, hogy a csapat-időfutamon mindig a leglassabb csapattag ideje lesz a csapaté is, a lájkok és megosztások maximalizására belőtt tartalmat a leghülyébbek szellemi leárnyékoltságához kell igazítani. Mert amit a gyökerek értenek, azt érti mindenki, jó, hát nem mindenkinek tetszik, de akiknek nem, ők eleve a tervezett veszteség, melyet a túloldalról kompenzálnak a mindig, mindenhol többségben lévő hülyék, hosszú tömött sorokban.

Én meg egy nyavalygó pre-posztértelmiségi vagyok (azaz nem sok választ el tőle, hogy ne legyek az, és visszaköltözzem a barlangba, a fára, vagy a fára a barlangba), de ezek a szarok nem is nekem készülnek, csak elém is odahányja a jutyúb, így elszenvedem, ha nem is a tartalmukat, de a jelenlétüket, és néha már ez is sok. Mert őszintén, a felvilágosodástól napjainkig ívelő szellemi-intellektuális hagyomány tisztelőjeként, és reménybeli képviselőjeként, minden tapasztalatom, műveltségem és meglehetősen biztosnak gondolt ízlésítéleteim birtokában állíthatom, sőt kijelenthetem, hogy a faszomat se érdekli mi van KikúrtÖdönke02 kibaszott táskájában! Vagy mit gondol ugyanő a Neoprimitív Istálló reakcióvideójáról, amiben kritizálták a Kancsó Péter Show legutóbbi feltöltésében bemutatott "Identitászavaros egy pénisz vagyok, rúgjatok inkább picsán!" kezdetű DJDodó remix fikázását, ami szerintük nem volt elég beleállós.

És a jutyúbot nem tudom úgy szűrni, manipulálni magamnak, hogy ne okádja tele a monitoromat efféle hulladékkal, csak mert egyszer(!) rákattintottam valami ilyesmire, kíváncsiságból, a freak-show élményéért vagy mert csak fiatal voltam és kellett a pénz. Amúgy ez megy a zenekaroknál is, egyszer megnézem egy bandának egy darab klipjét, és három hónap múlva is számolatlanul dobálja fel nekem az algoritmus az interjúkat, koncertfelvételeket, rosszabb esetben a dobos vagy a gitáros részegen faszlóbáló home-videóit.

Az imént például ezt tette harmadik helyre, fogalmam sincs miért, ezt a pompomlány-kompatibilis, kertvárosi műpunkot már akkor is idegenkedve toltam a tányér szélére, mikor még sláger volt. Jó, akkor mondjuk pont azért, mert sláger volt, mostanra viszont kellemesen semmilyenné érlelte az idő és vele a felejtés, csak valami halvány tornacipőszag maradt belőle, nulla nosztalgiafaktorral:

Nem utálom, csak minek kéne ez nekem? És mire?

Walahol hátul

"Változtass a zenén haver, mert szar zenére nem lehet táncolni!" 

Direkt azért vágtam bele a Máshol című tavalyi filmbe, mert a közelmúltban nagyot tetszett Ricky Gervais sorozata az After life (Mögöttem az élet), ez meg kiindulópontjában valami hasonlónak tűnt. A sorozatban Gervais egy kisvárosi újságírót alakít, akinek meghalt a felesége, ezzel megszűnt az a kétszemélyes birodalom, amiben addig élt, nagyjából tojva  a világ többi részére, és egyedül maradt a kutyájával. Először öngyilkos akar lenni, de nem képes rá, így aztán elhatározza, hogy innentől mindig, mindenkivel kíméletlenül őszinte lesz, nem érdekli már az emberek véleménye vagy reakciója, úgy él, és azt csinál, amit a legőszintébben akar, hisz nincs már veszteni valója  világgal szemben. A veszteség már mögötte van, miként az élete is, de azért egy kicsit még érdekli, hogy akkor most mi lesz?

És a Máshol főhőse, Bruno valami nagyon hasonló helyzetben van. Ő egy kisvárosi építész, akinek meghalt a felesége, akivel együtt bújtak el a világ elől a közösen épített tengerparti házukba, így Bruno egyedül marad, pontosabban kettesben a házzal, ha már kutya nincs képben. A gerendák, a tető, a fürdőszobai csempe az, ami neki maradt az ő kétszemélyes birodalmukból, de aztán ezt is elveszíti. Mert jön az após (az igazi A1G, csak hogy legyen egy kis hazai áthallás) akik közli hogy övé telek, úgyhogy húzzon el. Hősünk meg nem találja a felesége végrendeletét, úgyhogy beköltözik a szülei fészerébe, akik nagyon kedvesek ugyan, de  kissé zakkantak, neki meg a háza kell. De azt nem kapja vissza, mert G após mellett ott van még az anyósa, aki valószínűleg nem más, mint a Gonosz Mostoha, aki Szörnyellaként reinkarnálódott, és a gyűlöleten kívül láthatóan nem képes más érzelemre. (Néha nyilván el-elmorzsol egy-egy könnycseppet, de mindig csak a másokét.)

Bruno - mivel a flúgos haverja mellett a háza egykori boldogsága egyetlen tanúja - minden áron meg akarja védeni az ingatlant, így betöréses állagmegóvásra készül, azaz hogy behatol az üres házba a déli verőfény leple alatt, és gerilla módszerrel megszereli a fürdőszoba csöpögő csapját. Csakhogy a ház lakott, már beköltözött az új tulaj, aki egy seszínű negyvenes nő, Coellho-idézetekben érti maga körül a világot, és könyvet ír a mohákról, szóval nem az a tipikus nagyvárosi femme fatale. Bruno viszont jelentkezik házfelújítónak, hogy legalább kontrollálja mi történjen az egykori szerelmi fészkével, ámde. 

Eljön az a dramaturgiai fordulat, amit mindenki lát jönni, és hősünk a nő ágyában találja magát. Na ja, a hálószobában, ahol anno a feleségével annyiszor ugye... Úgyhogy már nem csak a ház felújítását csinálja meg, de a ház tulajdonosát is, miközben jön a következő, totál kiszámítható fordulat: a konyhafelújítás közepette megtalálja az elveszett végrendeletet, azaz kirúghatná a nőt a házból, de már nem akarja.

Egy kisvárosi kis élet kis dilemmáival küzd, amik az ő perspektívájából világot nyomasztó gondok, de hát nincs más perspektívája a sajátján kívül. Marie, a nő lehetne a másik nézőpont forrása, de igazából ő sem lesz az, mert jön  menetrend szerinti konfliktus, az érzelmileg kuszálódás, a szeretve gyűlölés, valami, ami egy romantikus komédiában megúszhatatlan a boldog végkifejlet előtt, de ez itt nem az.

Hernan Jimenez filmje ugyanis leginkább egy dramedy, valami alapvetően magánéleti kamaradráma, de néha majdnem lehet röhögni rajta. Csak majdnem, mert Bruno permanens idegösszeomlásban éli napjait, és a kilábalás bemutatásakor, ebben  változás- avagy feloldozás-történetben a forgatókönyvíró-rendező  a legtöbb esetben a szentimentális megoldást választja a humoros/ironikus helyett. Ehhez képest meglehetősen nézhető darab a Máshol, egy kis kaliberű történet az érzelmek hátsó udvarából, erős atmoszférával és szerethető karakterekkel, nem is értem miért pontozták le a mindenféle oldalakon. Pláne, hogy van egy normális lezárása (hősünk konkrétan elengedi múltat, és elindul a valahová), és nem erőltet ránk semmiféle ócska happy endet.

Mesekönyv, tökfőzelék és a hatalmi túlteljesítés

Csepel fideszes polgármestere betiltotta a kerületi óvodákban a Meseország mindenkié című mesekönyvet, ha más a pártvezér és kancellár is a homoszexualitásban jelölte ki az új migránst a régi soros mellé.  (Év elején ugyan még a cigányozós-ügyvédezős börtönbiznisz lett volna az aktuális Eurázsia (vagy Keletázsia), amellyel ugye mindig is harcban álltunk, de jött a járvány, így egy rendes órásplakát-kampányt sem tudtak rendelni a valaki sógora szomszédjának a cégétől.) De most Az Ő Hazájuk Mozgalom, úgy is mint őfelsége kézből etetett ellenzéke, elindult az új csapáson, mintegy kitaposva az utat a főminiszter elnökdoktorúr előtt a buzizás könnyű, ám hálás témájának erdejében. Machetével vagdosva le a az olyan kellemetlen, mondhatni liberális kérdésfelvetéseket, hogy a világ, és ezen belül a nemiség sem mindig fekete-fehér, meg van olyan hogy az identitás szabad megélésének joga, és hogy egyáltalán, az emberi minőségét senkinek nem az határozza meg, hogy milyen elsődleges nemi jellegekre gerjed. De ahol buzizás van, ott buzizás van, ott a mezei fideszes megy a fővezér után, sőt helyben túl is teljesít, hátha tud akkorát gurítani önkormányzati szinten, hogy az elhallatsszon a pártközpontig, meg fel a Gundel karmelita menzájára.

Így aztán fogja magát a csepeli főpolgár, és betilt. Egy mesekönyvet. Ami nem mellesleg olyan mese-átiratokat tartalmaz, amelyek a különböző hátrányos helyezeteket jelenítik meg, szóval nem csak buzi szereplők buzulnak benne, rém buzisan abuzálva egymást, hanem egyes mesék szereplő mozgássérültek, nagyon szegények, vagy épp csonka családban élnek. Jó, mondjuk az átlagfideszes önkormányzati őrvezetőknek ez legalább annyira tűrhetetlen, mint a homoszexualitás, hisz nálunk minden nagyon is rendben van, mint az közismert, csak utóbbiak jobb hívószavakat generálnak a permanens kampányban.

Az viszont kérdés, hogy ez polgármesteri irodájában üldögélő barom honnan veszi, hogy neki ehhez joga van? Szakértelme nincs hozzá, az nyilvánvaló, nem pedagógus, nem pszichológus, még csak nem is irodalmár, hanem államigazgatásit végzett, vagyis diplomás bürokrata. (És mint ilyen, a jelen rendszer ideális kádere, pont mint a Színművészetire delegált gépesített lövész ezredes.) De épp jól képzett bürokrataként kellett tisztába lennie azzal, hogy ő aztán kurvára nem tilthat be semmit, de még ahhoz sincs joga, hogy a közoktatás bármely tartalmi kérdésébe belepofázzon. Nem néztem utána, de gondolom nem Szexuális orientációk és deprivált helyzetek kisgyermekkori percepciója fejlődés-lélektani szemszögből címmel írta a szakdolgozatát. Az meg külön szomorú, hogy az óvodák vezető nem szóltak vissza neki, hanem ismertették a kollégákkal a mesteri polgár direktíváját, oszt' jónapot. Nyilván nem mernek ők már régóta visszaszólni senkinek...

De mi lesz ha a csepeli főkretén ezt megerősítésnek veszi, és legközelebb betiltja a tökfőzeléket (pláne, ha meleg), mert azt speciel ő utálja, és rosszul van attól, ha  agyerek délután főzelékszagú lehelettel jön haza az oviból? Vagy mondjuk raccsol, így amíg ő van hivatalban, tilos lesz a "lépa-letek-mogyoló" című nyelvtölő alkalmazása. És aki mégis elmondja a gyerekkel az ki lesz lúgva a földle, nagyon dulván.

Az ilyen behódolásoktól ezek a lokális döbrögik csak magabiztosabbak lesznek, pedig el kéne vetni lelkükben a kétely mételyét, sok kicsi, ám jól sikerült ellenállás után hátha kialakul bennük egy kis önutálat. Aztán betiltják magukat (ehhez még joguk is van, magát mindenki betilthatja), a köz javára és a haza érdekében, hogy aztán személyes megfelelési kényszereiket és hatalmi arroganciájukat végre nyugodtan, négyszemközt beszélhessék ki a pszichiáterükkel.

csokiduda.blog.hu

p.s. Persze lehet hogy ártunk és ormányunk, valamint az ő meghosszabbításai számára nem a mesekönyv tartalma, hanem a címe az irritáló. Mi az hogy mindenkié? Meseország az övék, és nem adnak belőle!

Még már, ámde mégse

 Laza vagyok és fiatalos, már legalább húsz éve ugyanúgy, nem is értem, hogy ezek a mai huszonévesek miért nem pont úgy fiatalosak, mint ahogy én laza. Heti rendszerességgel megszólítóm a fiatalságot ("hat zsömlét, egy doboz szardíniát és egy liter teje kérek"), és hirdetem, hogy a konzervativizmus az új lázadás, a negyvenhat az új huszonnyolc, az otthonülés az új kalandozások kora. Nekem nem a Balaton, hanem a Riviéra a Riviéra, csak negyed századdal ezelőttről, nekem a Lánchíd a Tower Bridge, de az Oxford Street a YouTube, nekem a fapados repülő az új személyvonat, de mostanában csak FlightRadar-on keresztül fogyasztom. Moziba már korszerűen nem járok, de új filmeket töltök le, az általam hallgatott legújabb zenék is minimum tízévesek, de az is szép, hogy még harminc felett is változott az ízlésem. Nem fogyasztok tudatosan bulvárt, de bekúszik az ajtóm alatt, szerencsére a kertévés vetélkedőkről meg napi sorozatokról még mindig csak annyit tudok, hogy vannak.

Semmiféle reklámkampány nem tud már megszólítani, lelkiismeret-furdalással csapom le a poloskákat, de lecsapom, hatszor annyi filmem van dévédén, mint merevlemezen, de a zeitgeist jegyében nem nézem őket. Már édesítővel iszom a kávét, de még tejjel. Kedvenc ételem harminc éve ugyanaz, még mindig fejből megy a Kis angol nyelvtan, csak alkalmazni nehézkes már, a kedvenc sorozatom évek óta nem nézem, a pornóból a kerettörténet jobban érdekel az akciónál, de a musicalt, az operettet és az ananászt a pizzán még mindig emberiség elleni bűntettnek tartom. Irritál az emberi hülyeség, de utálat helyett ma már inkább szánakozást kelt bennem, az önutálatom meg egyre több megértéssel keveredik, rendesen öntözöm a szobanövényeket, akkor is, ha nem köszönik meg, de nem kérek bocsánatot a padlizsántól, mielőtt megsütöm.  Őszülök, ami így októberben normális, és hát sárgulhatnék is, ami nagyon posztmodern lenne és kínos.

A múltba révedek, mert nem látok a jövőbe, ha megdobnak kővel, én visszadobom, szeretem ha északon ér a dél, nyugaton az éjfél, de unom az alvást, keresem az új ingereket, de a régi helyeken. Mindig elmosogatok magam után, de félve nézem meg az íméleket, hátha írt valaki, megértő vagyok és empatikus, csak mások meg ne tudják. Életemet megszokások és kényszerek szervezik, hogy nekem csak elviselni kelljen, de a napi rutin hetente változik, minden páros hónapban. Bárkivel szeretek beszélgetni korántsem bármikor, az óvodában a behajtani tilos tábla volt  jelem, de nem mindenkinek. Elég okos vagyok ahhoz, hogy ne gondolkodjak túl sokat, és pont annyira művelt, hogy egy bunkónak érezzem magam, már nem tanulok új dolgokat, de a régiket mégsem tudom kiverni a fejemből. Könnyen felejtek, csak épp nem azt, amit szeretnék, a legharsányabb vígjátékban is meglátom a világvége tragikumát, sosem fogok már skót dudán játszani, nem leszek katona vagy vadakat terelő juhász, de legalább máma már nem hasadok tovább.

Kancellári vezérlés

 Olvastam az interjút a HVG-n a fazonnal, aki gépesített lövész ezredesből lett a Színművészeti "kancellárja". A beosztásánál azért az idézőjel, mert a komisszár lenne a szabatos kifejezés, a mindenféle egyetemek főlé maga a pártvezér és kancellár ültette a megbízottait, hogy a nagy egyetemi autonómia mellett azért legyen póráz is, melynek ő áll a jobbik végén. Gyakorlatilag a kancellárok kezében van a kasszakulcs, így nélkülük szinte semmiről nem dönthet a rektor vagy a szenátus. 

Így aztán  vicces volt az egyik kommentelő felvetése, hogy mondjuk Nyugat-Európában elképzelhető-lenne-e, hogy egy volt főtisztet nevezzenek ki egy művészeti egyetemnek gyakorlatilag az élére. Nem igazán, hiszen ez a fajta rövid pórázon tartás ott eleve ismeretlen, szóval nem azon csodálkoznának, hogy kerülhet oda egy gépesített lövész, hanem hogy mi a francnak kell kancellár egyáltalán. (Amúgy pont azért, amiért például a megyei kormánymegbízottak, ők a Főnök által kegyúrként kijelölt kortárs tanácselnökök, a papíron még létező megyei közgyűlések dolga meg a kussolás, a kussolva bólogatás, és az örülés annak, hogy lám milyen jól megfizetett kis kádertemetőbe kerültek, ahol legalább dolgozni sem kell. A "kis pénz, kis foci" mintájára ez a "közepes pénz, focizzon más" elve.) Ahogy a megyéknél a kormánymegbízott az úr, az egyetemeken a kancellár képviseli, hogy "ez az én bulim, itt én sikítok!" A rektor meg a szenátus elbabrálhat tanrendekkel, akkreditációkkal, meg hogy Ló Ede lehet-e adjunktus, de ha kifogy az Esztétikai Belsőségfeldolgozó tanszéken a nyomtatópatron, vagy a tanszékvezető belehány a  szolgálati laptopjába, akkor  sok helyen a kancellár titkárnőjén keresztül vezet az út a beszerzéshez.

Innen nézve a linkelt interjúban nyugodt lélekkel mondja azt a gépesített lövész (aki jogász is), hogy ő aztán kurvára nem ért a művészeti kérdésekhez, igazából az oktatásszervezéshez sem, de neki ez nem dolga, ő az igazgatásért felel. Az igazgatás pedig ma annyit jelent, hogy kritika és gondolkodás nélkül végrehajtanak mindent, és ha már tényleg nyakig ér a szar, akkor felszólnak a Belső Párthoz, hogy kéne egy törvénymódosítás, okosba' és sürgősen.

Amúgy Szarka nertárs legalább az oktatásszervezéshez érthetne, hisz korábban a főkatonai egyetemen volt "évfolyamparancsnok" meg a kollégiumban(!) századparancsnok, én igazából csak a mostanában divatba jött kórházparancsnok titulust hiányolom a CV-jéből, ha már ennyire multifunkcionális a pali.

vicceskep.blogger.hu

Az interjúban viszont nagyjából hosszan nem mond semmit (na ja, legalább meglátszik rajta a jogi végzettség, nem volt hiábavaló az a sok magolás), csak a központi direktíva mentén öblöget közhelyeket, hogy ő közvetíteni szeretne, nyitott a konszenzusra, valamint többszörösen aláhúzza, kiemeli és megerősíti, hogy blablabla. Konkrét kérdésekre nem válaszol, a saját költői kérdéseire is csak terel, fő mondanivalója az, hogy iminimiszemnimi juvap suvaminimi. Ami végül is nem olyan rossz, elvégre lövethetne is, ha már a szakképzettsége megvan hozzá.

Szarka nertárs az ideális szarkenő bürokrata, a bármibe beleálló örök "igazgatási szakember", akinek nem hogy hivatalból nem lehet véleménye arról a szemétdombról, ahová kapirgálni küldik, de már privátim sincs. Minek is, holnap már máshol kell igazgatnia, például a Balettintézet vagy a Szabó Ervin Könyvtár működéséből is fájdalmasan hiányzik a katonás fegyelem, a lepapírozások precíz végrehajtása dokumentálásának lepapírozása. A könyvtárosok például szabotálják a reggeli eligazításokat,  röhigcsélnek az állománygyűléseken, és a könyvtárparancsnokok rendszeresen kardigánban szemüvegesek.

Az SZFE új kancellárja az a típus, aki bármilyen rendszerben megél, legfeljebb a bukás után széttárja a kezét, hogy kérem én parancsra tettem! Azt mondták, hogy vagonírozni kell, így hát vagoníroztattam, de hát mit tehettem volna, én kérem nem vagyok, politikus, nem értek a zsidókérdéshez, nem ez volt a dolgom... Na pont ennek a mentalitásnak kellene már végre eltűnnie a fenébe, az ég óvjon mindenkit a mindenhez lojális, a világot kizárólag íróasztal mögül értelmezni tudó  bürokratáktól.

Van Halen

Most olvasom (alig egy órás hír), hogy 65 évesen meghalt Eddie Van Halen (született Edward Lodewijk van Halen). Nála indokolt az elcsépelt kommentpoén, hogy kár érte, szerettem a zenéjét. Hisz gitáros volt, de olyan, hogy nélküle ma biztos máshogy festene a komplett rockzene, amit azért tényleg csak maroknyian mondhatnak el magukról. A dobos testvérével alapított, magukról elnevezett zenekar tényleg legenda lett, nem kis részben épp Eddie sajátos gitárstílusának és technikájának köszönhetően.

ultimateclassicrock.com

És akkor most ideszúrom a Star Fleet-et, aminek a borítójára láthatóan az van írva, hogy Brian May + Friends, de a barátok alatt elsősorban Eddie-t kell érteni. Valamikor 1983 tavaszán Brian May (ha valaki eléggé el nem ítélhető módon nem tudná: a Queen gitárosa) és Eddie pár másik zenésszel összejött egy Los Angeles-i stúdióban némi örömzenélésre, de a biztonság kedvéért ment végig  felvétel is. És annyira jól sikerült a cucc, hogy végül kiadták egy alig félórás EP-n, összesen három számmal, amikből ez az első. Eredetileg egy japán sci-fi anime sorozat főcímzenéje volt, azt dolgozták fel a jelentős gitárhősök, mert a Nagy-Britanniában Strar Fleet címen futó sorozat volt May akkor alig ötéves fiának a kedvence. Amúgy jól hallható, mikor ki virtuózkodik épp a hangszerével, a hangzásuk és a stílusuk is kilométerekről felismerhető. (Ja, és nekem meg megvan ez a lemez bakeliten, akarom mondani vinylen, még Bécsben vettem, majdnem harminc éve, lelkes tinédzserként, a Motorhead Overkill című klasszikusával együtt.)

A zenekar már egy ideje nemigen létezett, tekintettel arra, hogy EVH már tíz éve küszködött a torokrákkal, ami végül elvitte, és jellemző módon még a betegségét is a zenészi működésével kötötték össze. Mondván, hogy nem azért lett épp torokrákos, mert világ életében erős dohányos volt, hanem mert túl sokszor vette a szájába a fém pengetőket. Hogy ez tényleg így volt-e, tudja a fene, de mint magyarázat nagyon rakkendroll. Mint amilyen ő maga is volt.

Ezt is az is ismeri, aki nem.

Az űr hangja a fehérzaj

 Nem igazán tudom hova tenni Pálfi György 2018-as, Az Úr hangja című filmjét. Ez most vagy nagyon jó, vagy az egyik legócskább fércmű, amit az utóbbi időben volt szerencsétlenségem megtekinteni. Van ugye az azonos című Stanislaw Lem regény, ami ennek a filmnek inkább csak ürügye, mintsem irodalmi alapja, ami nem is baj, mert az a könyv úgy megfilmesíthetetlen. Nélkülözi a cselekményt (hasonlóan, mint mondjuk a Solaris), csak kérdéseket tesz fel és hagy nyitva, mint egy szkeptikus filozófiai esszé, aminél annyi engedményt azért tett a szerző, hogy mégis egy relatív olvasmányos regényben írta meg. Lem szövegei amúgy pont ettől jók, személyes kedvencem A kudarc, amiben még cselekmény is akad, no nem sok, csak pont annyi, hogy annak fordulatai kapcsán hosszú filozófiai vitákba bonyolódjanak a szereplők. Akiknek amúgy - szerzőnk többi hőséhez hasonlóan - nem személyiségük van, csak ideáltipikus sajátosságaik, azaz világnézetük, ebből adósó morális elveik és néha személyes traumáik - melyek azonban nem állnak össze emberré, maradnak azok amik: szerepek.

De ami szövegként működik, az filmen már nem feltétlen, és ez esetben is az van, hogy írtak ugyan a regény fő kérdései köré egy road-movie történetet (amolyan folytatást), de két dolog így is hiányzik. Egyfelől a szereplők karakterei pont olyan vázlatosak, mint Lemnél, de mivel itt hús-vér embereknek kell megjeleníteniük őket, nincs semmi hitelességük, másfelől pedig csak utalgatnak rá, mik is lennének azok a nagy kérdések, de a néző csak annyit ért belőlük (pusztán a film alapján), mint egy rosszabbul sikerült X-akták epizódból.

A főhős elindul Amerikába a a csajával, akit aztán jól ottfelejt Queens-ben, hogy elmenjen, talán Nevadába megkeresni a rég lelépett apját, aki persze valami titkos kormányzati ügyön dolgozó tudós volt (ez az ügy az, amiről Lem regénye szól). Titokzatos jelek az űrből, Isten keresése (akit a fater öregkorára mégis inkább egy poszt-neprotestáns szektában keres, ahol toporzékolva, mikrofonba vonyítva töltekezik a szentlélekkel, vagy mivel), de ahogy halad előre a sztori, annál kevesebb gőzünk van róla, mi is akar lenni ez az egész. Sőt, nem az a kérdés, mi a megfejtése a látottaknak, hanem - egy idő után már - az, hogy van-e neki egyáltalán?

filmtett.ro

A rendező saját értelmezése valami olyasmi, hogy a fiú keresi az elveszett apját, az apja keresi Istent (az Atyát ugyebár) az űrből jött üzenetben, aztán ennek kapcsán találkoznak. Valahol a mátrixban, mert az utolsó pár perc végül is ezt sugallja. Az egész film - és akkor ez lenne az én megfejtésem, ha már görcsösen akarok látni benne valamit - nem a valóságban játszódik, hanem valami szimulációban, talán az időnként bevágott, jövőbeli űrhajó utasai modellezik a múltat, a azokat az időket, mikor az emberiség megtudja, hogy tényleg nincs egyedül az univerzumban. Mert ők találkoznak az idegenekkel, egy hosszú űrhajózás után, de nem tudják, hogy most barátkozni kellene velük, vagy lőni rájuk. (Amúgy ha minden igaz, lőnek.) De mivel az ő történetük a mi jelenünkben kezdődött, a korban, amikor az emberek elkezdtek a távoli űr felé nézni, megpróbálják visszafejteni, hogy akkor most kiknek is kellene lenniük abban a helyzetben. És innentől érthető, hogy a karakterek miért olyan semmilyenek (még a főszereplőnek sem jut személyiség), hisz nem emberek, csak embereket modellező algoritmusok, miként a a világuk sem a valóság, hanem egy egykor volt világ emléke, rekonstrukciója.

Ebből a perspektívából már érteni vélem a filmet, mert bár fogalmam sincs mire gondolt a költő, de már tudom honnan nézni az egészet. Lényegében arról lehet szó, hogy szeretném szeretni ezt a darabot, így a zavaró elemeit nem hibáknak, hanem a művészi koncepció részének akarom tekinteni. Bár a különböző felületeken a kommenteket olvasgatva úgy tűnik, a közönség nagy része számára azért ez mégis csak egy blöff. Szépen animált és fényképezett, látványos darab, de blöff.

Én meg nem bírom annak látni, bár lehet hogy én vagyok az a hülye, aki polifóniának hallja a fehérzajt és bonyolult mozgások végtelenbe veszően bonyolult rendszerének a hangyák háborúját, mikor  tévében elmegy a jel.