Ma hatvan éves Axl Rose, a Gus'N'Roses énekese, akiről nem nagyon érdemes bármit is írni, aki valaha szerette a zenéjét, legalább átmenetileg, az úgyis tudja, hogy egy rém tehetséges, karizmatikus, hisztis, balhés szarházi volt egész karrierje során, de különösen az után, hogy bő harminc éve ő lett a Naprendszer legnépszerűbb, legkörülugráltabb rocksztárja. (Ma meg egyetlen hazai portálon sem jött szembe, még egy mínuszos hír sem a kerek évfordulóról, valami angol lap - talán a Daily Mail - kéretlen hírlevelében olvastam. Hiába, ahogy a művelt németek mondják, "Így múlik el a sic transit gloria mundi." A művelt németek tudnak latinul is... talán.)
Aztán eltűnt, aztán feltűnt, de annyira, hogy pár éve egy turnén ő olt az AC/DC énekese, miután Brian Johnson épp kezdett megsüketülni, így az orvosai eltiltották a színpadtól. (Johnson egy darabig whiskyvel kompenzált, de a hallása ennek ellenére később rendbejött.)
Amúgy Axl tényleg jó választás volt, mert bár már ekkor is úgy nézett ki, mint a saját alkoholista bátyja, de a torokból rekedten visítás mindig is jól állt neki, még a Use Your Illusion albumok giccses-dagályos rockballadáiban is. (Bár manapság, ha meghallom a November Rain bevezetőjét, egy kezdődő pánikroham lendületével kezdem keresgélni a távirányítót, és azon a mute gombot.)
Úgyhogy születésnapja alkalmából hallgattam egy kis VáltóÁram/EgyenÁramot, amint vele performál néhány klasszikust. Hát, harminc éve egyszer én is voltam AC/DC koncerten, akkor élveztem, bár addigra már félig süket voltam az előttük fellépő Metallicától, de így mai fejjel jutyúbozva, már nem akkora élmény a banda élőben. Mindegy, legalább nem a Don't Cry vagy a Sweet Child O' Mine, azoktól csalánkiütés képződik az arcomon szerteszét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése