A Freeheld (magyarul(?): A nő, akit szerettem) szándékai szerint egy szájbarágós film lenne, azt' mégsem az. Köszönhetően a színészeknek, akik valóban nagyot mennek benne, Julianne Moore, Ellen Page meg Steve Carell meglepően erős triót alkotnak, úgyhogy a manapság divatosnak számító (de már 2015-ben, a film készültekor is fókuszban lévő) téma, azaz a homoszexualitás és annak elfogadása, nem csúszik át valami rémes didaxisba.
A történet első nekifutásból amúgy nem sokkal bonyolultabb egy óvodás mondókánál. Van az idősebb rendőrnéni, Laurel (Moore), akinek már az is épp elég, hogy nőként elfogadja őt a macsó zsaruk hordája, úgyhogy azt végképp nincs kedve bevallani, hogy leszbikus. Egy másik kisvárosba jár csajozni, össze is gabalyodik a bevállalós fiatalabb lánnyal, Stacie-vel (Page), aki meg maga a messziről is jól látható nemi sztereotípia: szabad száj, rövid haj, kockás ing, farmer bakanccsal, autó-motor függőség. Itt ő a freeheld, a szabadtartású, kapirgálós leszbikus, míg a szerelme első blikkre olyan, mint aki a nyolcvanas években látta a Charlie angyalait, és azóta úgy maradt.
Aztán persze összeköltöznek, mint immár bejegyzett élettársak, a rendőrnő azért még igyekszik titkolóznia munkahelyén, bár a társát és legfőbb bizalmasát, azért fokozatosan beavatja.
24.hu
Aztán jön a vissza van még a feketeleves, kiderül, hogy Laurel igen nagyon beteg, max egy éve lehet hátra, úgyhogy indulhat a haldoklásos könnyfacsarás-maraton. De marad a feltételes mód, mert nem indul, helyette kapunk egy LLM-sztorit (Lesbian Lives Matter), a jogegyenlőségért folytatott harcot, így aztán a cselekmény csak kisebb részben zajlik a betegágy mellett, annál inkább tárgyalókban és bizottsági meghallgatásokon. Mert a pár úgy gondolja, hogy Stacie-nek örökösként igen is joga lesz majd Laurel huszonév alatt összemelózott nyugdíjára, pont mint a hetero (és néhai) kollégák özvegyeinek. Hát igen, ők nem házasok, de csak azért, mert nem lehetnek azok.
És itt a jön a képbe, szó szerint, Carell figurája, az elszánt melegjogi aktivista, aki aztán lendületesen lopja el a show-t a két színésznő elől.
Érdekesen pikánssá teszi az egészet az, hogy Ellen Page akkoriban már nyíltan leszbikusnak vallotta magát, mondhatni testhezálló volt neki a szerep, azóta azonban már jogilag, és nagyjából biológiailag is férfi, mint Elliot Page . Vagyis nem leszbikus, hanem transznemű, igazából ő már akkor is egy hetero pasi volt, csak valami karmikus műhiba miatt egy női testben. Mondjuk ezt azóta korrigálta.
Előtte, utána (belfasttelegraph.co.uk)
Page identitása persze nem egy kardinális kérdés, elvégre azért színész, hogy olyat karaktert is el tudjon játszani, aki nagyon nem ő, de az biztos nem hátrány, ha a method acting (azaz a Sztanyiszlavszkij-módszer) séróból megy, ha nem kell azon dolgozni, hogy a forgatás alatt úgy keljen fel regelenként, és úgy főzze a kávét mint egy igazi leszbikus. Hisz hősünk életének abban korszakába pont akként azonosította magát, ha ez később változott is.
Vagyis a film nem emiatt jó, hanem mert nem akar valami nagy és öblös erkölcsi tanulságot a szánkba rágni, jó pillanataiban csak meséli a sztorit, mozaikszerűen, de egy irányba tartva. A rosszabb pillanatokban azért kissé didaktikus, de a dramaturgiai hitelessége ettől még tíz pontos, ami túl sok benne, az a felesleges pátosz, a nagyot mondások közbeni megtört tekintetek, vonósokkal a háttérben. de azért még pont nem fáj, nem menekülünk előle a konyhába valami vigasztortáért.
Ja, a film egyébként valós történet alapján készült. Ez rendszerint szokott adni az egésznek egy vajszínű árnyalatot, de itt nem igazán számít, annyira tanmese jellegű a love stroy - polgárjogi példabeszéd tandem, hogy szinte már várná az ember a súlyosan szomorú részek kihagyásával készült kifestőkönyv-változatot. Tanulságos mondókákkal.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése