Az előző nyuszis poszt után igazán kell valami egyensúlynak, és hát ez esetben a cuki nyuszik fel sem merülhetnek, legfeljebb lefejezve vagy karóba húzva. A Ghost egy svéd, hát mondjuk metálbanda, bár a zenéjük igazán másodlagos, sőt a zenészek is. Mert igazából ez egyszemélyes performansz, egy Tobias Forge nevű fickó az énekes, dalszerző, producer egy személyben, a zenekar többi tagjának pedig nem ismerhetjük a nevét, de az arcukat sem. (Állítólag Forge rendszerese cserélgeti is őket.) Ő maga vagy mint valami sátáni ellenpápa lép színpadra, vagy csak egyszerű, mindennapi hullasminkben, de hát ezen a skandinávoknál igazából nem csodálkozik senki. (Főleg a norvég black metal zenekarok rénszarvas-daráló, sátánista, viking sámános, templomégetős imidzse óta.)
Nemcuki, nemnyulak (zene.hu)
De a Ghost zenéje a fasorba sincs mondjuk a Venom vagy Mayhem agyszaggató darálásához (pedig a kinézetük után erre számítana az ember), ezek leginkább valami gótikus nyavalygást, néha meg egy mondhatni apokaliptikus gitárpopot játszanak, zeneileg szerintem nem túl izgalmasan. De az tetszőleges klipjükből vagy koncertvideójukból kiderül, hogy itt a színpadi megnyilvánulás a lényeg. Az imidzs, a performansz, amelyet persze az értő közönség annak vesz ami, azaz nárcisztikus bohóckodásnak, és épp ekként imádja. Mert a zenekar egyre sikeresebb, telt házas turnékat csinál, és már Grammy-díjat is kaptak. Mondjuk nem tudom mire, de ezt a legtöbb Grammy-díjakkal megszórt popipari szakmunkás esetében sem értem.
Ez itt viszont egy hallgatható darab, nyilván azért mert Metallica, és még csak nem is feldolgozás, igazából korrektül lenyomják, as it is. De ugye épp ettől elviselhető zeneileg ez a produkciójuk.
Mondjuk az elejébe azért bele kell tekerni, mert Forge Művész Úr nem bírja abbahagyni a dumálást, a helyett hogy a lényegre térve, énekelne végre. (Mér' nem tudok mindig, ilyen rímekbe írni?)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése