Nem, ne fogadjunk, mondanám, elvégre úriember biztosra nem fogad, de viszont én akkor voltam úriember, amikor tűzoltó, vagy vadakat terelő űrhajós. Hogy lassan belecsavarodom abba, hogy alig van kihez szólnom az ugye egy faktuális tény, emberi humánumom lényegét rombolja desktruktív módon, mert társas állat lennék mégiscsak, ehhez képest legfeljebb a tévét lőhetném szét idegállapotomban, mint Elvis hanyatló szakaszában. Ámde nincs fegyverem, hiányzik belőlem az erőszakosság minimuma, én még a lakásba bejutó poloskákat is óvatosan, papírzsepibe csomagolva telepportálom az erkélyre, ahol így aztán évek óta nem jártam. De ennyit a tévéről.
Mert a cím persze nem rólam szól, hanem leginkább a Starcrawler szövegének lírai Énjéről, ha már ez a dal refrénje, amit ma többször is meghallgattam, mert valahogy nem bír kimenni a fejemből nekem. Belőlem.
A lírai Én meg jó eséllyel Arrow De Wilde (tényleg így hívják, pedig azt hittem művésznév), a zenekar énekesnője, mert bár direkt mind dalszerzőkként szerepelnek, és ezen belül sem részletezik, de leginkább ő néz ki őrültnek, miközben körülötte a srácok sem a százas szögek a fiókban. És ahogy elnézem, nála ez nem szerep, ez belőle jön, de hát így jár aki hippi-beütésű művészcsaládból származik.
És mindez még szót sem érdemelne (Illetve miért ne? Ez Az Én Bulim, Itt Én Sikítok - volt egy ilyen űrhajónév Iain M. Banks egyik sc-fi remekében.), ámde akárhányszor megnyitottam ma ezt a klipet (kábé négyszer) mindig bejött előtte a fideszkádéenlófasz miniferis hirdetése, ami egyszerre primitív, aljas és... és erre már nem találok szavakat. A négyből háromszor ráadásul át sem lehetett ugrani, de még néhány alkalom, és igaz lesz rám a cím.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése