Rövid időn belül annyi lesújtó kritikát olvastam a Moonfall (Holdhullás? - nem magyarították a hazai mozikra) című filmről, hogy hirtelen felindulásból letöltöttem a valahonnan, és nyolc napon belül gyógyuló ízléssérülésekkel, de megnéztem úgy, hogy még bele sem tekertem. (Azért közben, hogy ne menjen teljesen a kukába az a két óra, megvarrtam az új táskámat, meg egy pár régi zoknit. Megebédeltem, félrenyeltem a kávét, és megijesztettem a lopakodó üzemmódban működő teknőst, de így is hézagmentesen követhető maradt a műalkotás.)
Néhány dolgot eleve nem vártam tőle, úgy mint logikus és koherens történetet, eredeti, háromdimenziós karaktereket, dramaturgiai vagy tudományos hitelességet. Hisz az a Roland Emmerich rendezte, aki mondjuk a 2012-t, a Holnaputánt vagy Függetlenség napját, és ha azokban nem voltak meg az említett elemek, akkor miért pont most kezdte volna el használni őket?
A korábbi mozikhoz hasonlóan ez sem science fiction, hanem sima katasztrófapornó, ohne tudomány.
Mert igazából minden pornó, ami öncélúan, különösebb sztori nélkül ábrázol valami, a teszkóban sorban álláshoz, a kávéfőzéshez vagy a parkban sétáláshoz képest radikális dolgot, alapvetően a látványra fókuszálva. Ez lehet a szex is, ahol méretes farkak nagytotálban a lucskos testnyílásokba ugyebár, de lehet benzinszagú száguldozás, kétszázhúsz felett kidagadó erekkel sikoltozó protagonistákkal, lehet nagyívű gyilkolászás, ahol a pankrátorból vagy testépítőből átképzett akcióhős irtja ki egy átlagos banánköztársaság diktátorának komplett milíciáját, de lehet süteménysütés is, amikor elhűlve nézzük, hány tonna cukorral borítják be épp a súlyos testi sértés alakú, egyedi esküvői tortát. A hagyományos szexfilm a testpornó, a Halálos iramban típusú ostobaságok képviselik a sebességpornót, a Schwarzenegger-féle Kommandó vagy az Aliens a nettó fegyerpornót, az összes csokicsodás, meg tortasütős realityt pedig nyugodtan címkézhetjük szénhidrát-pornónak.
Na, ebben az értelemben katasztrófapornó a Moonfall, mert létének a látványon túlmutató oka, nyilvánvalóan nincs. Mint Emmerich többi rendezésében, itt is csak azért kell összetákolni valami hülye sztorit, hogy aztán láthassuk, ahogy egy cunami a nyugati partig sodorja az Emipre State Buildinget, egy atomtengeralattjáró a Himalájában landol, miközben Kalifornia meg ráborul Észak-Mexikóra. Az mondjuk megnyugtató, hogy láthatóan mindig Amerikában kezdődik a világvége, és ott is a legdurvább, meg hát amúgy is a jenkik dolga megmenteni az emberiséget, ha már az ufók is mindig őket csesztetik. (De tényleg, az ilyen filmekben csak egy nagyhatalom van, a győzhetetlen Júeszéj, nekik térkép a táj, ahol például Európa csak annyira érdekes, hogy remekül meg lehet azt is CGI-zni, ahogy az Eiffel-torony ráborul a Tower Bridge-re.)
Jó, ez pont a Chrysler Building... (hu.ign.com)
Most speciel az van, hogy a Hold (amely a Földhöz képest amúgy is indokolatlanul nagy, nem érdemlünk ekkorát) elkezd vészesen közeledni, hogy aztán jól ránk zuhanjon. És azért csinál ilyeneket, mert a Hold az nemcsak úgy lett, azt építették a kis zöld, szürke, átlátszó vagy milyen űrlények, illetve az emberiség galaktikus ősei, akikről amúgy semmit nem tudunk meg. Már leszámítva azt, hogy nagy űrbéli izéket építettek, de akkorákat, hogy azokhoz képest a Halálcsillag is csak egy focilabda legóból.
És ennek megfelelően a Hold belül üreges, bazi nagy fém izék vannak benne, valamiféle giroszkópot képezve, a közepén pedig egy egykori csillagból hátramaradt fehér törpe van. (Vagyis a Hold igazából egy Dyson-gömb, már ha valakit érdekel egyáltalán, mi is az.) És a mesterséges intelligencia (vagy intelligenciák?) amely irányítja az egészet vadászik a technológiailag fejlettebb életformákra, a franc tudja miért, biztos felsőbbrendűségi tudata van a primitív biológiai alakzatokkal szemben. Meg talán kell a technológiájuk és a nyersanyagaik használható része.
indiewire.com
De szerencsére Halle Berry a NASA főnöke, meg egy másik (nem emlékszem a nevére) pasi a szuperpilóta, így csak egy összeesküvés-elméletekbe belecsavarodott őrült kocka kell melléjük, hogy hármasban felmenjenek, a múzeumból menekített űrsiklóval, egy alapvetően öngyilkos küldetés keretében menteni az emberiséget. A végére persze csak a kockafickó pusztul meg, de ő is a dicsőségesen, a főhősök meg a behavazott valahol ölelgethetik a maguk szintén túlélő gyerekeit, megbocsátó/hálás pillantásokat küldve ex-házastársaik felé, végleg összenyálazva ezzel ezt az egész értelmetlenséget.
Vagyis a Moonfall remek szórakozás, én igazán élveztem, pedig nem tetszett. De ez az igazi esztétikai paradoxon, hogy ja, szar egy fércmű ez, de remek szórakozás. Annyi csak a trükk, hogy ne legyenek az embernek elvárásai vele kapcsolatban, és akkor megkapja pont azt a semmit, ami tényleg kikapcsolja egy időre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése