Kikel, megesz, szétesik

"A nyolcadik hibámat csak

nehezen mondom el

Kaptam a központtól egy tojást

És várni kellett, hogy kikel

Kikelt és rögtön megvert

Aztán bedobott egy kútba

Azóta õ helyettesít õ visz

titeket tévútra"

(Kispál és a Borz: Gyónás)

A keltetés című finn-svéd horror, hát.... nos, egy horror. Annyi klisét pakol egymásra, hogy ahhoz képest meglepően eredeti lesz a cucc, nyilván a elvárhatóan beteg koncepció miatt. Miközben, ha levonjuk belőle a vért és beleket (ami azért elég nehéz), lényegében egy családi dráma.

Mert vannak ugye Diszfunkcionálisék kisvárosi kertvárosból, akik között nemigen akad azonosulható karakter. Anyuka egy skandináv Szörnyella, aki rózsaszín-habos vlogjában dokumentál egy soha nem létezett idillt, apuka a színtelen-szagtalan átlátszó semmi, szemüvegben, a kissé pszichopata fiacskája meg az ő agresszív klónja. Egyedül a tizenkét éves lány, Tinja az, aki még nagyjából embernek látszik, de az is ő, aki egy szörnyet nevelget az ágya alatt. Mert talál az erdőben egy tojást (valami varjútól, sosem tudtam, mi a különbség a varjak meg a hollók között), akinek anyuka korábban már kitekerte a nyakát, kidobták a kukába, csak hosszan tart, míg megdöglik, így aztán haldokolva még tojik egyet.

A kiscsaj meg hazaviszi, és mivel kamaszodik, magányos, és tornásznia kell, miközben alapvetően utál tornászni, szóval nekiáll kikeltetni a tojatot. Ami ki is kel, csak előtte kurva nagyra nő, és ami előmászik belőle az egy retardált madár (merthogy félig valami dínóféle) és egy űrszörny keveréke.

port.hu

És innentől elkezd szétesni, ami addig csak a felszín alatt rohadt, hisz nincs az a rémesen giccses, és közben nagyon prosztó kertvárosi nappali, amit ne lehetne nagyon gyorsan összevérezni, főleg szimbolikus, de néha konkrét értelemben. 

És persze az egész rém metaforikus, a gusztustalan vérvarjú ugyanis a Tinját ért traumákkal párhuzamosan növekszik, mintegy azok megtestesülése, no meg a bosszú angyala, de mondtam hogy egy nagy kupac klisé az egész, épp csak eredeti mód összerakva. Na jó, azért nem annyira eredeti módon, a Relic (asszem írtam már itt róla) például tuti jobban csinálja, de nekem már az is felüdülés, ha nem a Texasi láncfűrészes 6-ot kell megnéznem a Sikoly 9 alkotóitól, mondjuk szerencse, hogy ilyen film nem is létezik.

Közhelyes ez néha magától is, a szörny egy idő után a kiscsaj alteregójává változik, csak hogy a nagyon leárnyékolt szellemek is értsék a metaforát, aztán a végére a helyébe is lép, csak hogy pszichoanyu se maradjon megbosszulatlanul. Bár ez utóbbit csak sejtjük, a legvacakabb horror/thriller hagyományoknak megfelelően ugyanis épp a bosszút nem láthatjuk már beteljesedni. Vagy ki.

És csak a jegyzőkönyv kedvéért: a főszereplő Siiri Solalinna úgy tud nézni a bosszú angyalaként, hogy nem szeretnék vele egy sötét sikátorban találkozni. Miközben egy törékeny, szőke tizenhárom éves, és mégis ijesztő.

filmtett.ro