Adidea Dákó

Mai hír volt, hogy a Médiatanács (-hivatal?, -hatóság, -szakkör?) vizsgálja, hogy megalázták Fekete Pákót az ertéel reggeli műsorában, mikor magyar alkotmányos alapismeretekből vizsgáztatták a műsorvezetők, annak alkalmából, hogy nálunk is állampolgár lett. (Egyébként nem alkotmányos, hanem alaptörvényes alapnak kellene hívni az ismereteket.)

Ez veszélyes! Hát hogy lehet az kérem szépen, hogy jön egy migráns, beférkőzik sorainkba, és még csak nem is vágja a közjogot? Ráadásul úgy, hogy eredetileg ösztöndíjjal érkezett egyetemre, nemzetközi jogot hallgatni, csak közben beszippantotta a legalja mulatós, mint fekete lyuk, avagy (Para-Kovács szép kifejezésével élve) a lakodalmas endlösung.  A figura lett az egyik legkomolyabb, szinte már a Holdról is látható hatású szekunderszégyen-generátor, akit eddig is mindössze nézni és hallgatni volt iszonyúan kínos, no meg olvasni róla, akkor is ha kattintás nélkül, csak a címeket kapta a pofájába az ember, úgynevezett „hírportálokon“.

Úgyhogy a faszit nem nagyon kell külön megalázni, elintézi ő azt magának, úgyhogy nem értem, minek vizsgálni azt, hogy akkor most megalázták-e a tévében? Valójában kábé húsz éve abból él, hogy megalázzák a tévében, mondhatni ez a szakmája, ezen a szakterületen szállítja a hézagmentes trash-élményt. Hogy hozzá képest bárki szépnek, de főleg okosnak és műveltnek, kifinomultnak érezhesse magát.

És ez a főállású, folytatólagos megalázódás annyira megy neki, hogy elég kevesen tudják, hogy is hívják, mert a Fekete Pákó még rímel a bőrszínére, meg arra, hogy dákó, de a primitív médiaperszóna mögött már nyomokban sem látszik Lapite Oludayo Babanide Oludatrion Olapite.

Hogy ő milyen ember lehet, azt tudja a franc, de a Pákó-avatárt már rég nincs hova megalázni, ezért aztán nincs itt semmi látnivaló, mindenki haladjon tovább!

Csak úgy lehetsz boldog, ha szeretsz szenvedni

„Nem a munkámmal akarom elérni a halhatatlanságot; a halhatatlanságot azzal akarom elérni, hogy nem halok meg.“

88 éves lett Allen Stewart Konigsberg, közismertebben Woody Allen, akinek még ezt a számot is elnézzük. Elvégre egy született bronxi zsidó, aki nem direkt azért lett 88 esztendős, mert ez a kódja annak, hogy „Heil Hitler!“, ha már a H a német ábécé nyolcadik betűje. Nála ez az egybeesés nyilván csak véletlen, mással is megesett már, még néhai nagyapámnak is volt 88. születésnapja. (Mondjuk 89. már nem.)

Azt hiszem felesleges hosszasan sorolni, Allen miket művelt eddig, írt forgatókönyveket és novellásköteteket, rendezett, színészkedett, és minden hétfőn egy manhattani jazz-klubban klarinétozik. (Utóbbi miatt egyszer az Oscar-gálát is kihagyta, pedig valószínűleg csak nem volt kedve Los Angelesbe repülni sokat.)

Jó ideje már tartja az ütemtervet, miszerint évi egy filmet forgat (ennyire tud pénzt szerezni), időnként közli, hogy de a következő tényleg az utolsó lesz, és ez így is marad a következő évig. Jelenleg (az imdb szerint) 83 forgatókönyvnél, 58 rendezésnél és 50 filmszerepnél tart, melyek között persze jelentősek az átfedések, mert a nagy filmjeiben (mint az Annie Hall vagy a Férjek és felségek) mindhárom funkciót ellátta. elvégre mégis csak ő érti a legjobban, mire is gondolt a költő, vagy mit szeretne tőle látni a rendező, ehhez elég csupán nem skizofrénnek lennie.

konyvesmagazin.hu

Woody Allen egy kulturális ikon, úgyhogy címek, adatok és életrajzi izék helyett inkább idevágok néhány kis idézetet (a Lelki jelenségek vizsgálata, és a Na, ennyit erről című kötetekből):

„– Lelőttem a férjemet – zokogta Cynthia Freem, miközben a jól megtermett férfi fölé hajolt a hóban. – Hogy történt? – kérdezte Ford főfelügyelő egyenesen a lényegre térve. – Vadásztunk. Quincy szeretett vadászni, miként jómagam is. Egy pillanatra eltávolodtunk egymástól. Olyan sűrű itt a bozót. Azt hiszem, összetévesztettem egy mormotával. Tüzeltem. Későn kapcsoltam. Amikor nyúzni kezdtem, akkor jöttem rá, hogy házasok vagyunk.“

„Joachim B. emellett dadogott is. De nem beszéd közben. Csak amikor írt. Ha például leírta a ‘de’ szót, ez a levélben úgy jelent meg, hogy ‘d-d-d-d-d-de’. Gyakran ugratták fogyatékossága miatt, mire öngyilkosságot kísérelt meg: hatalmas méretű palacsintát húzott a fejére

„Helmholtz jelenleg Svájcban él egy Lausanne környéki vidéki birtokon Hrolf nevű szolgája és Hrolf névre hallgató dán dogja társaságában. Ideje legnagyobb részét írással tölti: jelenleg önéletrajza átdolgozásával van elfoglalva – az új változatban már saját magára is kitér.“ 

„– Honnan tudtad, Kaiser?

Gyorsan szállt el belőle az élet, de még idejében sikerült felvilágosítanom.

– Az univerzumnak komplex ideaként önmagában való megtestesülése, ellentétes lévén a benne vagy kívüle létező igazi Létezéssel, mint olyannal, elidegeníthetetlenül konceptuális nemlétezés vagy a létező vagy létezendő vagy valaha létezett Nemlétezés bármiféle absztrakt viszonyának folytonossága, amely nincs alávetve a fizikai létezés vagy mozgás vagy ideák törvényszerűségeinek, az anyagtalan, vagy az objektív Létező, vagy a szubjektív másság hiányának.

Árnyaltan kifinomult gondolat volt, de azt hiszem, felfogta, mielőtt meghalt.“

„A következő néhány évben egyre jobban összemelegedtünk Scott-tal [Fitzgerald], és a legtöbb barátunk úgy vélte, hogy az utolsó regényének a főhősét rólam mintázta, és hogy én meg az életemet az ő előző regényéről, és az lett a vége, hogy egy kitalált szereplő beperelt.“

Skitiosaurus Hungaricus

Miközben „az MTA szerint kétezer éve nincsenek szkíták, itthon mégis 1371-en annak vallották magukat, úgyhogy a parlamentnek kell döntenie, elismeri-e őket kisebbségként.“ -írja a hávégé. Ponthu.

Nehéz kérdés, valóban nehéz, kíváncsi vagyok, erre mit lép majd a százharmincöt (vagy mennyi) bátor ember, akik ugye az ormánypárti képviselők bio-szavazógépek a parlementben. És annyira bátran szavaznak parancsra, hogy nézni is tereh. Úgyhogy most is nyilván a Felcsútok Géniusza dönti el, legyenek-e szkíták avagy szittyák itthon, sőt általában a világon, ha már egyszer kihaltak, mint a dinoszauruszok, persze ők még egy másik világpolitikai helyzetben. Szóval most a karmelita kolostor puritán falai közt pattog a dilemma, hogy ha az ezerpárszáz lelkes félbolond kezdeményezése mellé áll(nak) az tud-e még képesnek lenni némi széljobbos szavazat besöprésére. Mert a kormányzásnak nevezett sürgölődés amúgy semmi másra nem irányul. Szóval ha azt mutatják a számok, szívesen mennek szembe az Akadémiával (nem először tennék), és csinálnak magukból bohócót, mert bár az utóbbi baszkurálná kissé a főnök egóját, de van az a százalékban mérhető plusz támogatás.

Amúgy - mint a belinkelt cikkben is olvasható - korábban már nem ment át a hun vagy a székely kisebbség sem, de próbálkozni persze lehet, felkészülnek a besenyők,  a sumérok vagy épp az avarok, utóbbiaknak amúgy is szezonja van ilyenkor késő ősszel, főleg a fák alatt. Ám ahhoz, hogy egy ilyen kezdeményezés átcsússzon a felcsútista törvénygyártó üzemen, valamiféle igencsak liberális demokrácia kéne, a mostani, foszladozó díszletek mögül kibukkanó önkényuralom helyett.

Nagy-Britanniában például már 2001 óta bejegyzett a Jedi Egyház, és a jedizmus azóta is nagy számban szedi áldozatait a nagybritánok között.  Ott valószínűleg a szkíták is lehetnének elismert etnikai kisebbség, bár talán megkapargatnák páran, hogy azt' van-é nekik saját nyelvük, létező hagyományaik, vagy egyáltalán, bármilyen dokumentálható történelmük az elmúlt két évezredből? Nálunk meg főleg, azaz Ártunk és Ormányunk annyit hadovál (süketel, rizsázik, valamint fecseg) a hagyományokról, hogy inkább nem szavazzák majd meg, kivéve ha lásd fentebb.

Mondjuk a Jedi Egyházzal pont lehetne próbálkozni, ha már a briteknél lehet (és talán Kanadában is) ilyen, megvan a precedens, és bár a felcsúti döbrögi rendszerint kelet felé tekint, de szerintem a Brexit óta azért jobban értékeli a szigetlakókat is. És hát ezen az alapon lehetne bevett felekezet a pasztafariánus szekta is, avagy a Repülő Spagettiszörny Egyháza, az speciel Amerikából, Oregonból indult, de már Európában is elég népszerű, a felcsútisták is felülhetnének erre a hintára, csak hogy lenyúlják a Kétfarkú kutyák immár szabad szemmel is látható támogatottságát. Ezzel itt:

hu.wikipedia.org

Az öntévesztés művelete?

Tegnap nagyot sétáltam munkaügyben a szakadó esőben, frissítő volt és kondiban tartott, ma meg nagyot sétáltam csak úgy, részben a közeli park felé, és a szemembe sütött az a kurva nap, már megint kutyaszarba léptem, és ronda volt a park, legalább is az elvárásaimhoz képest. Mert vártam valami rendes őszi színkavalkádot, amit ugye pont november végére lehet ütemezni, mióta klímaváltoznak az évszakok, a november az új október (a lángos az új kaviáros lazac, a pogó az új kacsatánc, a régi az új új).

Ehhez képest a Berzsenyiről nevezett parkot lehangolónak találtam. (Nem tudom, milyen Berzsenyi, Lajos? Régebben Szabadság park volt, arról legalább tudtam, hogy Szabadság K. Béláról neveztél el, de ő komcsi volt, úgyhogy jó ideje már nem.) A fákon még volt bőven levél, amik vagy penészzöldek voltak, vagy jobb híján piszkossárgák, a fák alatt meg főleg barnák, nyilván hogy álcázzák a kutyaszarokat.

És nem tudtam nem észrevenni, hogy a növények túl nagy része valami örökzöld, szóval a durva napsütésben, a fekete dzsekim alatt izzadva, nem volt rendes őszi hangulata a cuccnak.

Na most vagy a kép becsapós, a telefonom sunyiban eleve kiszínezi, vagy

nekem rossz a percepcióm. Persze ez a legjobban sikerült a mind a háromból,

és közben tényleg nem élveztem, csak itthonról, a fotelből kezd tetszeni.

A nagy szökőkút is elszökött a láthatóság elől, egy ízléses bádogdobozba csomagolták télire, mert valami vöröses kőből van, és az biztos nem bírja a fagyokat, ilyesmiből jó köztéri műtárgyakat másolni. Mert asszem talán a harmincas években (az 1930-asokban) készült az eredeti, amit a háborúban lebombáztak egy szuronyrohammal, még Pearl Harbornál, de aztán lett ízléses másolata megint. A kettő között meg valami spirális-szocreál, betonba álmodott absztrakció volt a szökőkút, az ismeretlen művész fürdőszobacsempés korszakából. Aztán láttam még csokipapírt, valamit ami vagy egy fél túrórudi volt, vagy szintén kutyaszar, meg egy indokolatlanul vigyorgó bácsika megkérdezte tőlem, merre van a kórház. Megmutattam, kissé el is magyaráztam, mire ő széles mosollyal a fején elindult, az ellenkező irányba. Biztos nem a kórházba akart menni, ezért volt fontos tudni, merre ne haladjon tova.

A sarkon a főhumán-reáltanodai középiskolára meg ki volt írva, hogy „Kaposvári Munkácsy Mihály Gimnázium“, ami jelentheti azt, hogy Munkácsynak vagy Kaposvári volt az egészen kisnemesi előneve, vagy nem is a híres festőről van szó, hanem a hírhedten részeges, kurvázó unokatesójáról, esetleg a tankerületi kerítők nem nézik ki az arra járókból (inkluzíve a diákokból és tanarakból), hogy maguktól is tudják, melyik városban vannak épp.

Kétszer két férfi, egy nő, meg az esetek

Két eset, egymás mellé téve:

1. Pénteken kivégeztek egy 17 és egy 22 éves iráni fiatalt. Hamidreza Azarit, a fiatalkorú áldozatot gyilkossággal vádolták. Ő az első ilyen idős az országban, akire halálbüntetést szabtak ki idén. (444.hu) A 22 éves Milad Zohrevand pedig a nyolcadik ember azok közül, akiket a tavaly szeptemberi tüntetésekkel összefüggésben végeztek ki. A tüntetések amúgy azért törtek ki, mert a helyi erkölcsrendészet (magyar történelmi viszonylatban: a lokális ÁVH) még tavaly ősszel őrizetbe vett egy 22 éves kurd lányt, Mahsza Aminit, a nem megfelelően viselt kendője miatt, majd az őrizet keretében szimplán agyonverték.

2. Kakadu Péter külgazdaságügyi miniszter ehhez képest havonta minimum egyszer smúzol az iráni kollégával. Szeptemberben elvtársias hangulatú megbeszélést performáltak New Yorkban, az aktuális ENSZ-közgyűlés oldalvizén (az orosz Lavrov elvtárssal közösen), múlt hónapban hosszasan beszéltek telefonon, mikor is: „A tudósítás szerint beszélgetésük azzal zárult, hogy mindkét fél kifejezte, elégedett az iráni-magyar kapcsolatokkal, amelyek a kölcsönös bizalmon alapulva pozitív irányt vettek.“ (Klubrádió) Nemrég meg együtt nyomultak a magyar-iráni gazdasági vegyes bizottságban, hisz nincs jobb, mint gyilkos elnyomó rezsimekkel üzletelni, lám az azeriek is milyen rendesek, hogy drágán adják nekünk a gázt, ha már más nemigen akar venni tőlük.

Hogy is mondta Andrew Dice Clay (Nagy Feró hangján) a Ford Fairlane kalandjai című trash-klasszikusban? „Eszem, faszom megáll!“

Több mint harcos béke, békeharc!

Ne fütyüljünk úgy, ahogy a guruló dollárbaloldal táncol, a sorosmédia ordít, és az átláthatóságtól rettegő, nemzetközi NGO-hálózat áskálódik  - valami efféle az aktuális kormányzati agymosás kivonata, mert lényege, sőt értelme az nincs neki. Nem bír lenni, és különben sem arra való, hogy racionálisan feldolgozható legyen. Ezt az NGO-zást mondjuk különösen nem értem, mert ugyan egyes, sötétben bujkáló, rémhírterjesztő, ellefülke-forradalmárok szerint a betűszó azt jelenti, hogy „non-governmental organization", azaz nem kormányzati szervezet, de ez dezinformáció, magyarul féknyúz. Mert az NGO annyit tesz: Nem Geci Orb... ja bocs, jó ideje már nem írom le a nevét O1Géniusznak. (Amúgy lehet, hogy a rendszer ellen uszítva lázító törpe minoritást inkább a fülkeellen-forradalmároknak kellene hívni? Mindegy, a fülke a lényeg, ahol rohadunk a forradalomban.)

europeana.eu

Megtudhatjuk továbbá a kormányhitű sajtóból, meg a pártmunkában aktív mindenféle kinevezettektől, hogy a szuverenitás: harc. (Ja, a szuvenír meg általában giccs, de az ellen nem harcol senki.) D. Szilárd kulturális mindenes, a Petőfi Irodalmi Slágerlista igazgatója például olyat szól, hogy „ A nemzeti kultúráért csatába megyünk.“ A Párt, legalábbis az inzultációs „kérdőívük“ alapján, minimum tizenegy fronton harcol Brüsszel ellen,  „A harc, amit most folytatok, a magyar rezsicsökkentésért folytatott harc! - írja a mi döbrögink a fácsén, máshol meg: „Mindenki becsülje meg a munkahelyét, mert azokért harc lesz.”

És még mindig a pártvezér és kancellár, aki annyira igen nagyon békepárti, hogy hozzá képest Mohandász Karamcsand Gandhi egy háborús uszító volt:

„Hét éve ezen a napon volt a röszkei csata. Hazánk déli határát illegális migránsok ezrei ostromolták.“

„Most a járványok kora jön, tehát most ez az első csata, amit kitapasztalunk, lesznek még ilyenek.“

„Az apa férfi, az anya nő, a gyerekeinket pedig hagyják békén, és ezt értessék meg Soros György hadseregével is!“

„Európa két fele között csata zajlik.“

 A nyugatiak „...harcot folytatnak Közép-Európa ellen azzal a céllal, hogy olyanná tegyenek bennünket, mint amilyenek ők”

„Ez a nagy történelmi csata, amit vívunk: demográfia, migráció és gender. És a bal-jobb harcnak is pontosan ez a tétje.“

„A gyerekekért vívott csata nem zsebben, hanem fejben dől el.“

„Két nagy csata lesz - a munkahelyekért és az elviselhető energiaárakért.“

„Hosszú csata volt, fair megállapodást harcoltunk ki.“

Egy uniós csúcsról: "Brüsszeli csata. első nap."

„Egy nemzetközi csata kellős közepén vagyunk. Európa egyre inkább két táborra szakad.“

„Brüsszel. Csatára fel! Megvédjük a magyar családokat!“

„Azt a megoldást támogatjuk, amely a klímát rombolókra terheli a védekezés költségeit, a csata elején vagyunk.“

A covidról: „A csata döntő fázisába léptünk"

A fodbal EB egy selejtezőmeccse előtt: „Indul az európai hadjárat. Fel, Berlinre!“

„...amit most látnak Európában, az több mint háború, mert  valójában egész Európa hatalmi viszonyainak újraszerkesztése történik.“

Ehhez képest bármikor kijön belőle a nacionálpopulista, atyáskodó Teréz Anya:

„Magyarországnak szomszédos országként joga van azt mondani, hogy a béke az egyetlen megoldás!“ Merthogy „...ez nem a mi háborúnk” A következtetés tehát egyértelmű:

Hirdetés a Párt fészbuk-oldalán

(szbadeuropa.hu)

Lehet, hogy már idéztem a klasszikus viccet, amiben Nyikita Hruscsov azt mondja: " Háború? Háború az nem lesz, de lesz itt olyan békeharc, hogy kő kövön nem marad!"

Vezess helyettem

Ez már megint egy filmcím tavalyelőttről, de pont így van. Én nem szoktam vezetni egyáltalán, főleg mert nem is tudok, nincs és nem volt jogosítványom, és gondolom nem is lesz, hisz autóm se volt, miképpen nem is lesz. Maradna a bicikli, de egy fejsérülés óta kevésbé bízom az egyensúlyérzékemben, úghogy leginkább gyalog vezetek. Meg áramot.

Egy háromórás japán lelkizésbe még én is nehezen vágok bele, de most nagyon ráértem, meg amúgy is, a kamaradrámákat karmolom, ez meg nagyon az. Rjúszuke Hamagucsi rendező (Intimitás, Szerencse és képzelet) itt is odatette magát, nagyon erős az egész atmoszférája, és eltalált a ritmusa, bár kicsit azért hosszú. Három óra javarészt autózás, folyamatos lelkizéssel, de a javára írandó, hogy ehhez képest nem lehet nem nézni. (Hozott is el díjakat mindenféle fesztiválokról, kapott Oszkárt is, mint legjobb idegen nyelvű film, ami persze hülyeség, nekem az angol is idegen nyelv.)

A főszereplő egy színházi színész és rendező, bizonyos Juszuke Kafuku, aki munkaalkoholista, plusz szerelmes a feleségébe, aki meg valami tévés forgatókönyvíró, középsúlyosan nimfomán, és dugás közben/után jönnek a legjobb ötletei. A végére kiderül, miért pont. Így aztán a maga részéről nyitott házasságban él, a férje meg tűri, addig is workshopokat tarthat Ibsenről, meg közben ugye szerelmes is a szerencsétlen. (Minek eredményeképp, az egyik „tettenéréskor“ inkább hangtalanul kioson a lakásból, és úgy csinál, mintha nem is látott volna semmit.)

Na, ez az első háromnegyed óra, aztán a nő meghal agyvérzésben, mi meg ugrunk két évet előre, mikor is a faszi a színház mellett, mintegy másodállásként, még mindig a gyászmunkát végzi, bár esetében mintha az utazás meg a rendezés is ahhoz tartozna. És éppen Hirosimába menne Csehovot dirigálni (nem az igazit, csak a Ványadt bácsi című vígoperáját), de nem vezet. Egyfelől mert akkora gyászban van, hogy nem látná az utat, de talán erősebb érv  nemvezetés mellett, hogy zöldhályogja is van, úgyhogy a színházi fesztivál küld neki sofőrt, aki majd fuvarozza. (Mert van költeni való pályázati pénzük, amit másra úgysem lehet.) Céges autót azt azért nem kap, ennyire arrafelé is tud csóró lenni a magasművészet, úgyhogy egy huszonéves, mások által cserfesnek mondott csaj lesz a sofőrje, minden tiltakozása ellenére. (Én amúgy nem mondanám cserfesnek, nem igazán tudom az milyen, de gyanús hogy valami eufemizmus arra az esetre, ha egy fiatal nő nem pont olyan, mint amilyennek az idősebb férfiak elképzelik.)

24.hu

Úgyhogy innentől ketten autóznak és dumálnak (mert Juszuke korábban főleg egyedül, miközben az aktuális darab szövegét memorizálta), és lassan a hátsó ülés lesz a terápiás kanapé, vagy a gyóntatófülke boldogtalanabbik oldala, és másfél-két órával később pontot is tesznek egy-egy, épp hogy csak elkezdett sztori végére. A sofőrlány, Miszaki nem mellesleg pont abban az évben született, mint Juszuke lánya, Juszuke pedig akkor, amikor Miszaki apja. A férfi lánya még gyerekként meghalt, úgyhogy az egyszeri néző már várja a nyúlós-nyálas kifejtését annak, a gyászoló faszi meg a kissé tüskésen zárkózott lány hogy találnak egymásra, egy afféle pszeudo apa-lánya kapcsolatban, de ez szerencsére nem történik meg. (Nem is igen történhetne, ez a film egy Haruki Murakami novellából késszült, ő meg ilyen hálivúdiasan szirupos, művészkedős dolgokat nem ír.)

A végére azért barátok leszek, vagy valami ilyesmik, traumatikus dolgok, mondhatni titkok szakadnak fel bennük, hogy aztán belőlük is, de semmi horror, mert mint egy rendes kamaradrámában, itt is az a tragédia, amit a szereplők annak élnek meg, az ő fejükben benne. És nemcsak a két főszereplő, de a mellékszálakon lavírozó karakterek is kisebb-nagyobb mértékben traumatizáltak, amit jó látni, mármint hogy másnak is lehet rossz, a legszebb öröm a kár a köbön, ugyebár. 

Persze ez csak játék a betűkkel, mert bár végig érezzük a távolságot a szereplőkkel kapcsolatban, és nincs meg bennünk a „csak legyenek végre boldogok“ szurkolói attitűdje, de a Vezess helyettem pont ettől jó. Érdekelhet Juszuke és Miszaki élete és munkássága mindenféle lelki bántalma, de nem sajnáljuk őket, miként nem is örömködünk a traumáikon. Távolságtartó az elbeszélésmód, távolságot tart a folyton beidézett Csehovval is, meg azzal, hogy a filmbéli előadás eleve többnyelvű. Ráadásul, beszélgetések is mindig nyilvános terekben zajlanak, az színház előcsarnokában, az utcán, és főleg az autóban (ami megint csak egy távolító gesztus, hiszen nem Toyota, nem Honda vagy hasonló, hanem egy svéd Saab), a forgalom kellős közepén. Ahol meg úgy lehet ketten lenni, hogy sokan vannak körülöttük. Jól kitalált, pontosan működő óramű ez a film.

kritikustomeg.org

Amúgy túl sok a három órás játékidő,  mert hiába nézeti magát a műegész, hiába vagyok belassulva, mint éticsiga a tányéron, végig az motoszkált egyre álmosabb tudatom peremén, hogy ezt két órában is tökéletesen meg lehetett volna csinálni. Pláne mert a film negyede eleve Csehov, a főszereplő szöveget gyakorol, olvasópróbát tart, idéz és rendez, és játszik az előadásban. És az autóban meg a halott felségét hallgatja, még ő mondta fel neki kazettára(!) a darabot, pontosabban azt a részét, ami nem a pasi szerepe, hogy az „összemondhassa“ vele a szöveget, vezetés közben persze, amiből az elején még egy baleset is következik. A kibeszélőshow részben pedig (és az a játékidő legnagyobb része) előjön a halál, az őrület, a hűtlenség és a gyász, csak hogy nekem is vidáman teljen ez a búvalbaszott, borús, esős, hideg, november végi délután.

Asszem főzök egy teát.

A nagy Marx-kollaboráns

Ma van Friedrich Engels 203. születésnapja, amit ő már nem ünnepel, hisz minden bizonnyal valami harmadik világbéli proletárként született újjá, legkorábban 1896-ban, szóval azóta már többször meghalhatott, ami nem kedvez annak, hogy tudja, mi is az a dialektikus materializmus. A történelmi.

De amíg még Engels volt, társszerezősködött Marx mellett a Kommunista kiáltványban, és miután a másik nagyszakállú belehalt az életébe, ő fejezte be  A tőke című, mára monumentálisan elavultnak tűnő, jobbára olvashatatlan, és véget érni nem akaró fejtegetését. És míg Marx eredetileg jogásznak tanult, aztán végül filozófusdiplomával a zsebében lett emigráns újságíró, önjelölt mozgalmi ideológus és alanyi közgazdász, Engels le sem érettségizett. Textilgyáros volt ugyanis a fater, aki nem szerette volna ha túl sokat tanul, valami túl szabadelvű iskolában, inkább az üzlet felé terelte, így hősünk később is csak vendéghallgató volt valami egyetemen, míg végül elrabolták az ufók. Ő persze azt hazudta, hogy Svájcben és Toszkánában utazgatott, mert nem bírta a családját meg az egész kisvárosi légkört, de tény, hogy felnőttként már teljesen máshogy nézett ki, mint csecsemőkori  képein.

jacobin.com

Szóval lehet, hogy vissza se hozták, csak valakit helyette, nem is csoda, hogy halála után a tengerbe szórták a hamvait, az angliai Eastbourne mellett, nehogy rájöjjön valaki, hogy idegen, hogy úgy van három veséje, hogy közben nincs vékonybele, az agya meg mechanikus, de a jó fajtából. Meg az is gyanús, hogy Marxhoz hasonlóan Londonban halt meg, így a családtagok se jöhettek rá, még a hamvasztás előtt, hogy Friedrich igazából gyíkember volt, olyan aki függőlegesen pislog.

Persze a csecsemőkori ábrázolatok meg a rákban elhamvasztás között történtek vele dolgok, csak nem igazán érdekesek, mert a textilipar nem különösebben érdekes, Marxszal megdumálni a világ nagy dolgait már inkább, csak az meg nem látványos, úgyhogy filozófiai-szerzői munkássága révén nagyjából odáig jutott, hogy mára a legtöbben (akik egyáltalán hallottak már róla), azt hiszik az Engels az Marx vezetékneve. Marx Engels, aki vastag könyveket írt, közben meg sokat ivott és kurvázott is kissé, meg folyton irányt akart mutatni a munkásmozgalomnak.

Marx bácsi persze ettől függetlenül is jelentős figura volt, mondjuk nélküle nagyon máshogy nézne ki a szociológia, mint ahogy, némely szövegei mostanában is kötelező olvasmányok az egyetemen, míg a vezetékneve önálló művei már nem igazán. De hát a nagy párosból Marxnak volt több esze, Engelsnek, meg több pénze (egyáltalán, neki legalább volt pénze), de a kolléga vezetett, ő meg az oldalkocsiban utazta végig pályafutása nagy részét. Persze ezzel még mindig sokkal jobban járt, mint ha romantikus költőnek áll, ahogy azt ifjan tervezte.

Inváziós gyakorlat a Petőfi utcában

Tegnap, mikor Dömdödömmel fát vágni voltunk az erdőn ebéd utáni, séta alakú testmozgásomat végzetem, nem véletlenül, de épp a Petőfi utcán haladtam. Ami nem nagy kunszt, mindenhol van Petőfi utca (városokban, mint nálunk is, tér is), ha egy egészen kicsi és szomorú zsákfalu két utcából áll, akkor az egyik a Fő, a másik a Petőfi. Ettől még sétálhattam volna a Kossuth utcán is, de az úgy van, hogy ha kilépek a lépcsőházból, és balra fordulva gyalogolok egy kimerítő fél percet, a sarkon máris bekövetkezik a Petőfi utca.

És a Petőfi utcán jár számos autó, tegnap viszont sok számos autó járt arra (tényleg, mindegyiken ilyen betűk meg számok vannak elől-hátul, de láthatón nincs értelmes jelentésük), csak az tűnt fel, hogy egy egészen rövid szakaszon, kis hézagokkal pontosan négy darab, terepjárónak látszani akaró Dacia Nemtommi jött szembe. Mind a négy ugyanolyan színű volt (feltéve, de nem megengedve, hogy az ezüst az egy szín), és mind a négyet egy-egy középkorú, szőke, hosszúhajú nő vezette. Szürreális élmény volt, pedig van rá racionális magyarázat.

Ők ugyanis minden bizonnyal beszivárgó egységek, egy-egy adag élő szövet a fémvázban, sorozatgyártott termékek, de egy Daciában legalább nem feltűnőek, kivéve ha valami rendszerhiba miatt hordában közlekednek. Sőt, az sem biztos, hogy deréktól lefelé ember formájúak-e egyáltalán, lehet hogy eleve egybe vannak építve a karosszériával, a felcsatolható lábaikat meg a hátsó ülés alatt tartják.

pinterest.com

De az biztos, hogy még csak a meglapulás fázisában vannak, egyik sem akart elgázolni engem, sőt mást sem, még  a fura tinédzsereket sem, akik egyszerre voltak szangvinikusak egymással és flegmatikusak a komplett külvilággal, ráadásul mindezt a nyílt utcán! Persze lehet, hogy ők már vannak, vagy fognak vanni annyira poszthumánok, hogy nem számítanak igazi célpontnak, pláne ha kutyával vannak, mert az utóbbiak öröklik a Földet, pontosabban ami megmarad belőle, miután a gépek kitermelték. (Azok a majmos-bolygós filmek csak megtévesztésre valók, tiszta figyelem-elterelés indulatáttétellel, hiszen a majmok amúgy sem túl népszerűek, mióta kiderült róluk, hogy kakival dobálnak meg másokat.)

Engem viszont nem izgat a robotok inváziója, nem érzem magam célpontnak, mert egyáltalán nem tudok halálsugarat építeni, vagy megszervezni az emberi ellenállást, bár régebben elég jó szusit készítettem.

Milyena, milyena boksz

Még jó, hogy egyáltalán nem nézem az RTL-TV2 tengely fő főcsatornáit (a mellékeseket néha, humorosnak szánt műsorokat főleg), így kimaradnak nekem a primitív, főműsoridős parasztvakításaik, amik arról ismerhetők fel, hogy a címükben mindig benne van, hogy „sztár“. Mert bizony mondom néktek, ezeken csatornákon már mindenki sztár, aki kettőnél többször tűnt fel a képernyőn, valami tévesen műsornak nevezett, két reklámblokk közötti időkitöltőben. Akkor is ha szar.

De ezeket az ellenkulturális ócskaságokat így sem lehet kikerülni, a mindenféle hírportálok úgy nyomják címlapon a Szarban szar leszek, meg a Szarboksz című szóra sem érdemeseket, mintha fizetnének nekik érte. Gondolom fizetnek is.

De legalább nem kattintok. Hisz a sokórás műsorban pár percnyi verekedést performáló alakokról nagyjából nem tudom, hogy kicsodák. Van, akiről tudom, hogy létezik, mert időnként feltolják a fejét külön is a címoldalra, de arra sem kattintok, tehát halványan ismerős lehetne, csak nem tudom, hogy a ki. Már csak ezért sem nézem a Szarbokszot, túl azon hogy a formátum maga rémes, rémesen proli. Biztos vannak széles néptömegek, keményen drogozó kisemberek, akik szeretik nézni ha bulvárcelebek egymást verik (biztos sok pénzért), de én ezt csak kormányzati megmondóemberek és parlamenti képviselők viszonylatában tudnám élvezni, legszebb öröm a káröröm alapon. Bár gyanús, hogy ennek a szemétnek a nézői is így vannak vele, csak a maguk majdnem hírességeivel.

De az borzasztó, mikor már a hvg-n i ez a szutyok jön szembe, mintha lenne értelme, jelentősége, súlya vagy következménye ennek a nyomorult cirkusznak. És mivel lassan kifogyok a súlyosan dehonesztáló jelzőkből és analógiákból, be is fejezem, elvégre ez a... na, izé... trágyadomb nem érdemel többet.

Horrorpók-szkóp?

A hülye internet agresszív böngészője folyton horoszkópot dörgölne az orrom alá, hogy tudjam meg milyen lesz a napom, a hetem, a bármim, mikorra várható az örök kárhozatom vagy a következő újjászületésem, lesz-e még szerelmi életem, két hetet túlélő szobanövényem vagy agorafóbiám, és hogy állnak ehhez a sok hülye csillagok. Vagy bolygók, fene tudja, valamik amik nem a Föld, idáig tudom a történetet. Gondoltam ránézek már valami ilyenre, csak nem okoz maradandó károsodást.

De ha már, akkor nem a Kisnők Kegyedlapja, vagy a Heti Szemétkedés Mulatós Sztárokkal horoszpókját tekinettem meg elolvasás szándékával, hanem stílusosabban a Hindustan Times hasonlóan színvonalas, gondolat- és közhelygazdag megmondását. Szóval ez lenne a Vízöntő sorsizéje a különösen hülye alakú, mert elefántfejű hindu félisten, magyarosan Ganésa szerint, akiről eddig is tudtam, hogy szerencsét hoz, de azt nem, hogy egy hétre előre megírja a Hindustan Times-ban, hogy kiknek és milyen alkalomból.

„Ganesha szerint ez egy kedvező időszak az új ötletek felfedezésére és a hasonló gondolkodású személyekkel való kapcsolatteremtésre, akik osztják az elképzeléseit. Ragadja meg az ezen a héten felmerülő lehetőségeket, és bízzon megérzéseiben, ahogy halad előre ezen a dinamikus héten. Összességében ezt a hetet a Vízöntő számára az egyéniség, az innováció és a növekedés jellemezi. Az egyedülálló Vízöntőnek esélye van találkozni egy érdekes emberrel, aki osztja érdeklődését és értékeit. A Vízöntő heti karrierhoroszkópja azt sugallja, hogy kezdeményezzen, és mutassa be egyedi perspektíváját. Az együttműködési projektek és a csapatmunka rendkívül előnyös lehet ezen a héten, ezért ne habozzon együtt dolgozni másokkal, hogy életre keltse ötleteit. Fedezze fel a bevételek növelésének lehetőségeit, vagy keressen alternatív bevételi forrásokat. A rendszeres testmozgás, a kiegyensúlyozott táplálkozás és a megfelelő pihenés a kulcsa a vitalitásod megőrzésének ezen a héten. Ezen túlmenően, a Vízöntő emberek fontolóra veszik az olyan éberségi gyakorlatok beiktatását, mint a meditáció vagy a jóga, hogy elősegítsék a belső békét és az érzelmi jólétet.“

etsy.com

Tök jó fregoliszöveg, azaz bármikor bárkinek elsüthető, annyi közhelyet pakol egymásra, hogy az már fáj, vagy nem, feltéve ha az ember előbb alszik  bele, mintsem nyilalni kezdjen halántéktájon. Mert nyilván nem attól megy előrébb a világ, hogy a naiv olvasó egyszer csak a homlokára csap, hogy persze én hülye, miért is nem jutott eszembe eddig, hogy fel kéne fedeznem a bevételek növelésének lehetőségeit? Idáig teljesen abban voltam, hogy van egy kevés bevételem, azt“ annyi, de hogy növelni, meg hogy lehetőséget, fú ez nagyon komoly!

Vagy hogy innovatívnak kell lenni, meg csapatban dolgozni, ami nyilván csak a vizet öntőkre igaz, csak ezen a héten, de a nyilas oroszlánok inkább vesszenek össze a szomszédaikkal, mert így nem kell nekik sütit vinni karácsonykor, mely ünnepet persze Ganésa maga nemigen tartja. Ja és a bakok ne törekedjenek belső békére meg érzelmi jólétre, nem való az nekik (talán majd február közepétől), csak szorulásuk lenne tőle, viszont mindig vigyenek magukkal egy uborkát, mert az véd az oroszlánok és medvék ellen. Persze csak ha elég gyorsan viszik.

Írhatnék én is ilyeneket, csak fel kell majd hívnom hozzá valami félistent, Ganésa ugye foglalt, Indrát a főnököt nem zavarnám, úgyhogy először leginkább Szaraszvatira gondoltam. Ő az ékesszólás, a költészet és a tudomány, valamint a művészet irányító félistene,  Brahma felesége, úgyhogy biztos ehhez is ért. De nem találom a számát, nincs elérhető ímélcíme, úgyhogy marad Síva, ő legalább itt áll a könyvespolcon Natarádzsa (azaz a Tánc Ura) formájában sárgarézből, szóval őt közvetlenül lehet hívni, csak a megfelelő mantrákat kell kikeresnem hozzá. És lehet, hogy nem ő a legokosabb a félistenek közül, de mint táncos a szórakoztatóiparban ténykedik, és hát végső soron a bulvárhoroszkóp is ebben a versenyszámban indul.

És ha ez se jön össze, majd írok magamtól puffogó közhelyeket, legfeljebb ha nem kell egy celebmagazinnak sem, majd eladom szerencsesüti-bölcsességnek, elvégre a jóslás az jóslás, függetlenül attól, van-e hozzá tészta. Akkor majd elsütöm az egyik legelkoptatottabb, témába vágó poént, miszerint egy-egy cetlin majd ez lesz a szöveg:

„Segítség, elraboltak és bezártak egy szerencsesüti-gyárba!“

Síva Natarádzsa (jaipurcraftonline.com)

Kék a ruhád, kék a véred

Délelőtt haladtam át a zebrán, mint egy ember, és kis híján elütött egy rendőrautó. Amelyik nem villogott, nem szirénázott, csak teli gázzal áthajtott a piroson. Pont mint azok a minősítetten bunkó sofőrök, akik ha meglátják a távolból a sárgát, nem lassítanak, hanem a gázba lépnek, aztán persze már pirosban csúsznak át a forgalmas kereszteződésen, nyilván hogy ne csak a saját életüket veszélyeztessék. Elvégre ha már meg kell halniuk (nem kellene, szériafelszerelés a fékpedál, csak ezt a maradék, esetleg valaha volt három agysejtjükkel már nem fogja át a tudatuk), a biztonság kedvéért még vinnének magukkal egy kisebb családot, egy buszsofőrt vagy akár egy optimista gyalogost (elvégre elindul a hülyéje, ha neki zöld), ha nem akad nagyobb zsákmány.

Én eddig valami furcsa okból azt gondoltam, hogy a rendőrökre nemcsak egyszerűen vonatkoznak a törvények, de rájuk aztán különösen, de persze itt, az Észak-Balkánon sokkal jobban szeretik a törvény felett állónak érezni magukat. Há' rendőr vagyok kérem szépen! - mondja Szabó II. őrmesterhelyettes, és éjjel kettőkor háromnegyed órán át igazoltat két, buliból hazafelé tartó húszéves jócsajt (tényleg láttam már ilyet), mert nem a zebrán mentek át a töküres mellékutcán, és kis híján eljut a motozásig, mikor az egy vonásnyival normálisabb kollégája végre arrébb lökdösi.

Egy idevágó anekdota a néha Boncz Gézától, hogy egyszer, még szegedi diákként hazafelé tartottak valami koncertről talán, már kicsit sem szomjasan, mikor megállította őket valami gyalogjárőr. Kérte s személyiket, és kezdte a kiselőadást, valahol éjfél után, hogy tilos az utcán italozni, meg egyébként is ilyen részegen egyáltalán az utcára menni, mire az egyik srác bűnbánónak szánt pofával ránézett, hogy "De rendőr elvtárs! Maga is volt egyetemista!" Mire a fazon, akinek meg volt az aznapi egofröccse, elengedte őket. Hát ja, nem muszáj azokat a hülye szabályokat olyan rém komolyan venni, jó csajok sem voltak, szóval a fenének sem hiányzik a papírmunka.

Es igen, ezek csak kiragadott példák, magam meg túláltalánosítok, de ez van, nem szeretem az erőszakszervezeteket (már a nevük is milyen! erőszak...), mert túl sokszor van az, hogy nem az államot képviselik, hanem jobbára saját magukat, miközben persze az első eset sem jelent túl sokat, legalább is mióta az állam nem mi, állampolgárok vagyunk, hanem ők, a hatalmi elit.

És egy-egy ilyen "túlkapás" után, mint az igazoltatás címén baszakodás, a nettó korrupció, a sebesültekkel járó elbénázott tömegoszlatás, a áldozathibáztató cinizmus, a magyar nyelv alapjainak figyelmen kívül hagyása (az intézkedés foganatosításának folyamatba helyezése és társai) mindig van magyarázat. Hogy nagy a stressz, sok a túlóra, mittudomén, de ez pont így van például a közforgalmi pilótáknál, ám ha valamelyikük odacsapja a gépet, és túléli, bíróság elé kell állnia. Nálunk meg leginkább akkor járnak rendőrök bíróságra, ha valami megbilincselt alakot kísérnek, vezetőszáron. (Jesszusom, honnan tudok én ilyen szavakat?)

Meg jönnek a kormányhitű kommentelők, akik 2006-ban még teli szájjal rendőrterroroztak, és nem is teljesen alaptalanul, hogy ne ugasson senki, nálunk nagyon is humánus a rendőrség (biztos ezért viszi az oktatás meg a szociális szféra ügyeit is a nyugdíjas renőrtábornok-miniszterúr), Amerikában ellenben időnként simán agyonvernek embereket. Amitől aztán tüntetések képződnek meg különböző nagyvárosok utcáin, és rögtön lehet egy kicsit tömegoszlatni, csak hogy edzésben maradjanak a fiúk. De ez az érvelés kábé analóg azzal a régi poénnal, hogy igen a Szovjetunióban nem teljes a szabadság, de Amerikában meg verik a négereket...

Mára sokak szemében (és egyre inkább az enyémben is) annyi a rendőrség szlogenjének, miszerint "Szolgálunk és védünk", mert pontosabb az, hogy "Szolgáljuk a hatalmat, és veszélyeztetünk. Bárki mást."

- O -

p.s. Nem ér ez már egy külön posztot, a napi origós médiagecizmus, úgyhogy csak ideszúrom a mai mélyrepülésüket. Nem mondom, hogy a nap aljas ostobasága, mert még csak ebédidő van, a délutáni kávé (cigi, spangli, bélyeg, kokó) még sok mindent kihozhat valamelyik névtelen szerkesztőből, ha már úgyis folyton a világháborút várják.

A cím: Megtámadta Ukrajna Oroszországot, óriási a pusztítás.

A szövegben: 

- A Tula régióban Alekszej Djumin regionális kormányzó szerint két drónt lőttek le. „Egyikük egy lakóházba ütközött Tulában. Komoly kár nem történt, de három lakás ablaka betört. A ház egyik lakója könnyebb sérüléseket szenvedett el"

- A brjanszki régió kormányzója, Alexander Bogomaz arról számolt be, hogy öt drón lőtek le a régióban. Elmondása szerint a támadás következtében senki sem sérült meg.

Óriási pusztítás, bazmeg. Óriási!

A Keskeny Hátha Ösvény

Szabó-Nagyjából Imre gyerekkora nehéz volt, de főleg hosszú, mert alapvetően lassú volt, mint egy személy. Vonat. Mire óvodába ment már profin tudott bilire ülni, de a vécéről még évekig azt gondolta, hogy meg akarja enni. Érettségiig persze ez is elmúlt, bár ettől még izgult a vizsga előtt, mert nem volt benne biztos, tud-e még írni-olvasni? Olyan régen tanulta már, több mint tíz éve, hogy nehéz volt felidéznie, mi is az az ellipszilon. A másodfokú egyenlet megoldóképlete és a függvénygörbe alatti terület kiszámítása még megvolt, minként a skagerraki tengeri ütközet pontos dátuma (1916.05.31 – 1916.06.01) vagy József Attila öngyilkosság utáni költészete is, mert azokat relatíve nemrég vették, de már kurva rondán kerekítette a kis „o“ betűt.

Azért sikerült leérettségiznie, két részletben, három kísérletből, ami így is nagy teljesítmény volt, mert földrajzot például egyáltalán nem tanult  négy év alatt, németet mondjuk igen, csak úgy meg nem tudott. De gondolta, ha ezt meg tudta csinálni, képes ő már bármire, így űrkutatónak készült, nagy lendülettel. Többek között végignézte a második Star Trek sorozatot, azt a kopasz kapitányosat, elszánt tekintettel a szemében és több karton sörrel, de így is unta. Nem baj, gondolta Imre, a tudomány az olyan hogy unalmas, szóval biztos jó úton halad. De a felvételin kiderült, hogy az űrkutatás még sokkal rémesebb, mint azt eredetileg gondolta, tiszta matek volt az egész és teljesen klingonok nélkül, úgyhogy mielőtt kirúgták volna a felvételiről, ő hagyta ott őket, hogy legalább emelt fővel. Egyébként sem lett volna nagy kedve iskolába járni abba a vidéki városba, ami ott van annak a vasútállomásnak a mellette. Kutatni való űr nyilván több lehet arrafelé, mint a Népszínház utcában, de annyival messzebb is van.

Járt egyetemre aztán Pestre, de nem érdekELTE. A politológia szakról kiderült, hogy nem jár vele listás parlamenti hely, a történelmen kellett volna tudni latinul, akár egy orvos,  a szociológia kamunak tűnt (leszámítva hogy ott is volt matek), úgyhogy maradt a buddhista főiskola. Ott aztán a Nemes Nyolcrétű Ösvény szakon diplomázott, mondjuk csak közepesre, mert több évnyi gyakorlás után is csak hatféleképpen tudott belealudni a meditációs gyakorlatokba.

A mesterképzést már nem vállalta be, félt tőle hogy túl hamar megvilágosodik, még mielőtt karriert csinálna, és akkor egy kunyhóban prédikálhat az arra járónak valami elcseszett erdőszélen, egész hátralévő életében. Így aztán mint alapképzett Nyolcrétű elment a végzettségének megfelelő pozícióba, azaz key account manager-nek (business analyst akart lenni igazából, csak szóltak hogy az is matek), és azóta is boldogtalanul él, még jó, hogy egyszer meg fog halni. De legalább a rohadék megvilágosodással jól kiszúrt, nem fogja az csak úgy ugráltatni őt. Az erdőszélen.

pinterest.com

Józanésztelenítés

„Drámai fordulat: Zelenszkij embere váratlanul mindent bevallott a háborúról“ - szól hangosan a zorigón a zének, csak hogy nekem meglegyen a párnaponkénti origós (illetve magunk között: marginálos), idegi alapú felcsesződésem.

Most az ember, aki arrafelé a kormánypárt frakcióvezetője azt mondotta állítólag („akkor higgy origósnak, ha ló legel a sírján“), hogy az oroszoknak már tavaly tavasszal, szóval még a vérengzés korai szakaszában azt az egy feltétele volt a tűzszünethez és béketárgyalásokhoz, hogy Ukrajna ne akarjon csatlakozni a NATO-hoz.

Na most ez, ilyen rém hiteles forrásokból, mint a csöcsös-széljobbos, minden alatti portál, nem tűnik igazán hihetőnek, nem is olvastam máshol hasonlót. Másfelől pedig, a háború előtt szóba sem került érdemben az ukránok csatlakozása a NATO kötelékébe, az EU-tagság pedig tényleg szóba sem jött. De Vlagyimir Vlagyimirovics elintézte nekik, ma már az unió tagjelöltjei, a NATO országok jelentősebbjei meg a szövetségeseik. szóval tényleg rém hihető, hogy Putyin cárevics először a Nyugat karjaiba löki Ukrajnát, aztán feltételül szabja, hogy de tartsák a távolságot. Oké, egy pszichopata állatból kinézi az ember ezt is, márpedig az orosz diktátor egy pszichopata állat (most tényleg, hogy lehetne hívni egy konkrét tömeggyilkos, háborús bűnöst ezen kívül?),de abban azért elég kevés az életszerűség, hogy direkt azért rohant le egy országot, nehogy azok belépjenek valahová, ahová akkor még fel sem vették volna őket.

Ez nagyjából annyira hihető, mint a tavaly februárban bejelentett „nácitlanítási“ program (izé, pogrom), hogy ugye az ukránok közt túl sok a náci(?), a vezetésben meg jóformán csak azok vannak, tehát a minimum, hogy háborút kell indítani ellenük, mert csak. Megjegyzem, a második világháború (az origós történelmi tudat szerint nagyjából a hárommal ezelőtti) az úgy tört ki, hogy a nácik kezdték, e logika alapján lehetne akkor a putyinista bagázs a náci. Persze nem muszáj, elvégre a lengyelek wehrmacht általi, nyilván védekező jellegű lerohanását megelőzte egy héttel a Molotov-Ribbentrop paktum, minek keretében a németek és a szovjetek azért felosztották egymás között Közép- és Kelet-Európát. Így aztán a valódi nácik szeptember elsején támadták meg Lengyelországot, a szovjetek meg, a másik irányból 17-én, szóval agresszorok voltak ők is, miközben az echte nácik a túloldalon álltak, ültek, lőttek, öltek.

Amúgy meg szinte mindegy, Putyin mikor milyen feltételeket szab, vagy mit ír alá, legfeljebb onnantól egész pontosan tudható, hogy mit szeg meg majd meg az első adandó alkalommal. Nemzetközi hitelessége kábé mint az origóé a hazai sajtóban, csak neki hadosztályai is vannak ahhoz, hogy megpróbálja valósággá hajlítani azt az alternatív világot, amiről a híveinek mesél. A Felcsútok Géniusza ehhez képest annyival szarabb helyzetben van, hogy neki pont az origo és társai a hadosztályai, úgyhogy csak annyiban nemzetközi tényező, amennyiben fontos kérdésekben van vétójoga az EU-ban. Egyelőre, a mocskos gonosz Brüsszel ugyanis már dolgozik a megoldáson.

Hordaturizmus vs. metróvonalak

Már megint valami életmód rovatnál kötöttem ki, miközben csak annak akartam utánalapozni, hogy mi a hétvégi Forma-1 programja. E helyett, két kattintás után már arról olvastam, milyen idegesítő, udvariatlan vagy explicit bunkó szokásai lehetnek egy hotel vendégeinek. Érdekes módon csak odáig jutottak, hogy nem illik a táskába pakolni a fél svédasztalt, de arról már szó se esett, hogy ne lopjuk el a törölközőt, de dugjunk a liftben, vagy hogy alapvetően tilos a csapba szarni. (Utóbbi nem azonos azzal, hogy szarba csapni, mert az egyik különös kegyetlenséggel elkövetett tahóság, a másik fertőzésveszélyes, bár kétségtelenül mindkettő büdöset okoz, folytatólagosan.)

Anno, mikor Barcelonában jártam (egyszer jártam ott, de akkor napokig nagyon) egy remek fekvésű ám középdzsuvás hotelben laktam, egy charterjáratnyi, javarészt súlyos baromarcúságban szenvedő orosz turista társaságában, akikkel persze csak reggelinél találkoztam, de ez általában elég volt ahhoz, hogy elbassza a délelőttömet. Az egykori elvtársak (mittomén, valami kolhoznyugdíjas-alakúak voltak) teli szájjal, üvöltve „beszélgettek“ a négy asztallal arrébb ülő kollégáikkal, eleve termoszba töltötték maguknak a kávét (ők inkább hozott anyagból vodkáztak a reggeli felfrissülés jegyében) és aprósüteménnyel töltött övtáskát viseltek, miközben a nejloningük felső zsebéből diszkréten kifigyelt egy sonkás szendvics csücske. 

Nyilván nem csak azért, mert oroszok voltak, bár a történelmileg nyomorított néplélek, inkluzíve a komplett szovjet rendszer, azért biztos hozzátett valami sötét alapvetést prosztó mentalitásukhoz. De volt olyan londoni hotel is (valahol az Earl's Courtnál), ahol a recepciós csaj pont nekem panaszkodta el, hogy mostanában rájuk szokott valami orosz utazási iroda, és nagy tételben küldi a vállalhatatlan arcokat. (És hogy akkor tényleg ne legyek teljesen elfogult: Londonban például az olasz turisták is kirívóan tojnak mindenki másra, de csak ha hordában közlekednek, a belvárosban egy saroknyi távolságból ki lehetett szúrni, hogy közeledik egy olasz csoport, főleg ha súlyosbító tényezőként ők még iskolai kirándulás is egyben.)

És lehet, hogy ez a megfejtés: a turista egyedül vagy párban még szerény és udvarias, akkor is, ha nagypapa még a Gestapo keretei közt vert le veséket, vagy a Gulágon épített karriert táborparancsnokként (azaz nem mindig számítanak a történelmi traumák), de a turizmus keretrendszerében a mennyiség rendszerint átcsap a minőség hiányába. Egy busznyi utazó már a kalandozások korába képzeli magát, nem meglátogat egy várost, hanem letámad, egy repülőnyi meg azt gondolja, hogy megérkezésével el is foglalta.

saját.én

Ezért veszélyes a csoportos utazás (sőt, utaztatás), mert oké, menjenek Kovácsék meg Alsópemetefűfalvaiék ugyanazzal a chartergéppel Görögbe', csak utána ne együtt járjanak a strandra Nehézkes-Szabóékkal, mert a végén miattuk vágnak ki minket az unióból, pedig a felcsúti láthatóan magának akarja ezt a dicsőséget.

Nekem ez a nemcsoportos utazás annyira ment, hogy leginkább csak ketten, mert ez az ideális: az ember nincs egyedül, mindig van kivel lennie, akihez ráadásul nem olyan nehéz alkalmazkodnia, pláne ha az illető amúgy is  párja. Szóval ugyanazzal, ugyanúgy, csak máshol, ez a páros turizmus lényege, ismerttel az ismeretlenbe mondanám, de mikor tizenkettedszer megyünk ugyanoda, és szállunk meg ugyanabban a hotelben, ez azért túlzás lenne. Viszont volt olyan, hogy négyen mentem, és olyankor már problémás, hogy van két plusz fő, akikhez azért főleg alkalmazkodni kell, nem is értem régen (és tényleg, még a múlt században) hogy bírtam ki egy-egy csoportos, buszos, nyomorultas „társasutat“.

p.s. Ha már London, sokáig terveztem, hogy egyszer elmegyek egyedül egy hosszú hétvégére, precízen végigutazom az összes metróvonalat, és a legjobb buszjáratokat, és múzeumokba csak úgy megyek be, ha egy-egy épp útba esik, vagy pláne ha ott kell átszállnom. Na, ebből nem lett semmi, az utolsó előtti pillanatban minden ilyen esetben akadt útitárs, bár utólag lehet, hogy így volt ez jó.

Gyűjteni nehéz, de felesleges

Gyűjteni valamit márpedig kell! Különben mit csináljon az ember, mikor vacsora után már megint éhes, aludni még korán van, az internetes weben meg szar a műsor. Olyankor lehet rendezgetni a gyűjteményt, és röhögni a sok hülye arab olajsejken, akik sportkocsikat gyűjtenek, mert azt rendezgetni nem egy kényelmes esti elfoglaltság, hanem kis híján főállás, pedig pont dolgozni nem szeretnének.

Régebben repülőgép-maketteket gyűjtöttem, ami macerás egy dolog, mert először meg kell építeni a repülőket, meg lefesteni meg minden, plusz sok helyet foglalnak, úgyhogy lehet rendezgetni őket, de egy idő után csak egyféleképpen, ilyenkor a helyhiány miatt logikai játék lesz az egészből, lényegében Tetris vadászbombázókkal.

Úgyhogy egy ideje, néhány nagyobb szünettel, de az elejétől számítva úgy harmincöt éve bélyeget gyűjtök, ami igazi nekem való fotelsport és optikai kísérletsorozat, amennyiben egyre kifinomultabban tudom összehangolni a kétféle nagyítómat az olvasószemüvegemmel, néha szinte látom az 1936-os német sorozaton Hitler szemében az őrület lángját. (De például a tévnyomatokkal nem mindig boldogulok, egyszerűen nem szúrom ki, ha például elírnak valamit, mondjuk "20 fillér" helyett "20 flliér" van a bélyegen, az agyam ugyanis simán korrigálja. Mint mikor a gyors büfét olvasom gyros büfének, vagy fordítva, esetleg a FCUK betűszót valami másnak, pedig csak French Connection UK.)

philatelist.home.blog

Szóval vannak bajok a bélyegekkel is, bár alapvetően békés izék, nem kell etetni őket, nem harapnak, nem hajlamosak arra, hogy megpenészedjenek a hűtőben, de nem is érdekelnek szinte senkit, környékünkön az ezer főre jutó bélyeggyűjtők száma egy, és még én se vagyok mindig túl jól. Nagyon boomer dolog a filatélia, levelet szinte már csak a mindenféle szolgáltatók írnak "Fizetési felszólítás" címmel, pedig tuti, hogy nem így hívnak. Semmi Kedves László, semmi Tisztelt ügyfelünk, mire odáig jutnak, hogy levelet írnak nekem, már egyáltalán nem tisztelnek. De annyira nem, hogy még bélyeget se ragasztanak rá, pedig annyit azért tudhatnának, hogy gyűjtöm. Erre kiszúrják a szememet, egy Díj hitelezve felirattal, biztos sejtik, hogy mire megkapom, már úgyis befizettem a villanyszámlát, úgyhogy tekintem tárgytalannak, mint arra levelük végén amúgy is felhívták a figyelmemet.

Szóval nehéz a gyűjtés, át kellene állni valami korszerűbb ápdétre, úgyhogy a napokban elkezdtem íméleket gyűjteni. Állítólag nem abban van a jövő, azaz húsz év múlva, mikor már mindenki csak emojikkal kommunikál az agyimplantátumán keresztül, kurva sokat fog érni egy-egy ímél ritkaság, kódexmásoló szerzetesek által írt CD-re archiválva. Csak ki kell várni, bár a demográfiai-statisztikai valószínűség szerint húsz év múlva én már egy éve halott leszek, de micsoda örökséget hagyok majd hátra!

Egyelőre három ímélem van, ami négy nap után nem rossz, ebből egy hivatalos-munkaügyi, egy privát és egy spam, szóval a gyűjteményem bár még kicsi, de máris igen diverz, ami fontos a későbbiek szempontjából. Ha lesz mindenféléből sok, mindegy melyiket értékeli épp magasra a piac, nekem lesz belőle cserealalpom. És jó pénzért továbbküldök majd bármilyen kéretlen üzenetet, kis felárért pedig mégse.

Kamatkúra

„Már többet költ az állam az adóssága kamataira, mint a gyógyászati ellátásokra“ - ez egy cím a 444-en, ami után már nem is kell elolvasni a cikket, mert az irritáló, agyonkoptatott egyszavas komment szerint: ennyi.

De ha mégis bővebben kifejtős a dolog, akkor arról van szó, hogy a magyar állam (ami Ők vannak, a vezér és hűbéresei) annyira eladósodott, hogy újabb csúcson vannak a kamatkiadások, azaz nem az adósságra fizetünk többet, mint mondjuk a szűrésekre, műtétekre, kórházi kezelésekre, hanem pusztán a kamatokra. Lényegében azért, mert a felcsúti döbrögi, hogy nyugodtan gyakorolhassa az önkényt (szuverenitás elvtársak, szuverernitás!), és közben nemzetközi politikai tényezőnek érezhesse magát, folyton szembe meg a forgalommal az autópályán. Azaz betesz az EU-nak, ahol csak lehetőséget érez rá, tényleg ő a bot a küllők között, ahogy megmondta, az Unió meg nem küldi a pénzt, amíg nem kap garanciákat arra, hogy legalább nagyjából tisztességesen költik el.

Így aztán jön a kínai hitel, meg a hosszabb távon  nekünk igen csak nyögvenyelős államkötvények (ami szintén csak a hitel egy formáját képviselik), úgyhogy szép lassan szalad föl az államadósság. Rohadunk az államcsőd felé -szól a hurrápesszimista narratíva, persze ennyire nem egyszerű a dolog, egy államcsődért azért komolyan meg kell dolgozni. Az argentinoknak például elég sokáig tartott, évtizedekig tapicskoltak a „mindjárt csődbe megyünk“ állapotában, de azért a végére csak összehozták, igaz egy rendes világválság is kellett hozzá. Dél-Amerikában a másik remek példa Venezuela: a világ egyik legnagyobb olajkincsén ülnek, de nem képesek kielégítően működtetni egy államot, igaz nekik is megvolt a maguk populista wannabe-diktátora, emlékszik még valaki a néhai Hugo Chavezre?

És mi házi autokratánk, a pártvezér és kancellár is tizenéve melózik már azon, hogy működésképtelenné tegye, amit az elődei még nem basztak szét teljesen. Mondjuk az egyik elődje ő maga volt, de a mából visszanézve akkor még dermesztően progresszív tettekkel, csak a stílusa kezdett egyre agresszívabban bunkó lenni.

Viszont ha a stílus maga az ember (ami persze egy ostobácska közhely), akkor a felcsúti lassan hozzáidomul a saját frazeológiájához, a kezdetben üres nagyotmondást lassan tényleges válságra váltja át, és mindez láthatóan kevéssé zavarja. ami nem csoda, hisz hatalomfüggő. Ilyen csip-csup dolgok, hogy az ország sorsa, a megélhetési válság és hasonlóak csak annyiba érdeklik, hogy szavazatokat hoznak vagy visznek, mert nem államférfi, politikus is csak abban az értelemben, hogy  hatalomtechnikus, de ezt annyiszor leírtam már, hogy magam is unom.

Ettől még helyzet szar, a fény az alagút végén pedig, minden bizonnyal, a szembe jövő vonat.

1946-1991

1991-ben ezen a napon halt meg, hunyt el, valamint tolta el végleg a biciklit Farrokh Bulsara, aki akkor már persze rég Freddie Mercury volt, hivatalosan is. Engem ez akkor, 17 évesen mélyen érintett, később még mélyebben, mikor meghallgathattam az Innuendo című utolsó Queen-albumot (nem, a későbbi izék nem számítanak), ami Mercury nézőpontjából már igazából poszthumusz volt, az enyémből meg zseniális, a zenekar második albumához felérő minőségű dalfolyam. És nem csak azért, mert tudtam, hogy egy haldoklás terméke, egy idővel folytatott versenyfutásé, hogy még egyáltalán elkészülhessen, de tényleg olyan esztétikai minőséget képvisel, ami elképesztő. És az utolsó részletig nagyon kitalált, beleértve a borító (és például a címadó szám klipjének) vizualitását.

Mercury amúgy fura egy fazon volt, biztos komoly kisebbségi komplexusokat kellett kompenzálnia, plusz biszex volt (egyesek szerint meg teljesen meleg, csak relatíve későn jött rá), úgyhogy jelentős party-állattá képezte tovább magát, kemény munkával, de sikeresen, hogy már lúd, legyen kövér és rúgjon be, de lehetőleg méregdrága privát bulik kellős közepén.

Hogy nem lett belőle valami szánalmas zenebohóc, amivé például Elton John (amúgy nagy haverja) vált idősebb korára, az több dolognak is köszönhető. Először is tehetséges volt, másodszor kitűnő ízléssel rendelkezett, a harmadik meg az, hogy elég gyorsan élt ahhoz, hogy elég fiatalon halljon meg, szóval nem tudott nevetségessé öregedni a pózaival együtt. Hogy most hogy festene, és miket művelne egy 77 éves Freddie, abba inkább jobb nem belegondolni, mert vagy zenebohóc lenne a nosztalgia hullámain, vagy (és ez lenne a jó eset) tényleg az lenne a kérdés, hogy fest, és milyen képeket. mert eredetileg grafikus volt, képzőművészetin diplomázott. Szóval a B forgatókönyv szerint vidéki birtokán élne, főleg visszavonultan, és a macskáit festegetné, bukolikus hátterek előtt, de már a reggeli gin-martini után. Bár asszem sztárkorában inkább a vodka-pezsgő vonaton utazott, de egy idős és rém gazdag britet valahogy ginnel tudok elképzelni, akkor is ha migránshátterű, mint hősünk. (Ja, ha valakinek eddig nem lett volna meg, Zanzibárban született, Bombayben járt általános meg középiskolába, és 18 éves volt, mikor a családjával Londonba költöztek. Ami nem volt nehéz, hisz a Brit Birodalom alattvalóinak születtek, mint gyarmatlakók.)

Mindegy is, van a polcomon több életrajzi könyv is róla, meg néhán a Queen történetéről, magyarul és angolul, és nem akarom felmondani őket. helyette inkább a fentebb emlegetett szám, az utlsó lemez hattyúdalainak egyike. Bár esetében pontosabb volna főnixxdalt mondani, mert az a zoroaszter vallás címerállata. (A  klipben amúgy közvetlenül már nem is szerepel, mikor ez készült, már nem volt abban az állapotban.)

Akciós hősök

Mióta Ártunk és Ormányunk, csakis az istenadta nép javát akarja, időnként el is veszi (nekem anno így lett a valamivel több, mint három milliós magánnyugdíj-pénztár megtakarításomból nyolcvanhatezer forintom, mint "reálhozam"), néha viszont úgy érzik a propagandaminisztériumban, hogy valamit vissza kellene adni. Pontosabban ezt a látszatot kelteni. Ilyenkor jön a rezsicsökkentős hazudozás, hogy mi milyen keveset is fizetünk, akkor is, mikor mondjuk a gáz világpiaci ára pont alacsonyabban van, és mindenhol máshol olcsóbb vele fűteni meg kristályos metamfetamint főzni. (De mi Vlagyimir Vlagyimirovicstól és kis barátaitól vesszük, jó drágán, csak hogy fütyüljünk Brüsszelre a neki táncolás helyett, igen büszkén persze. Szuverénen, baszki.)

Ennek az alternatív valóságnak volt része az emlékezetes árstop (amikor már farháttal is lehetett mondatot kezdeni), hisz mikor eltörölték, a sarki Aldiban olcsóbb lett a liszt meg az étolaj, a korábban rögzített árnál. De hogy ennek az épületes baromságnak (mely ugyanakkor láthatóan jól kommunikálható) legyen folytatása, miszerint további szavazatszerző képessége, jött a kötelező akciózás. Ami egy Jean-Claude van Schwarzenegger film esetében még nem akkora probléma, amíg akciózik, addig sem beszél, vagy általában nem próbál színészkedni, és mindenkinek jobb ez így, de a kiskereskedelemből azért konkrét tragikomédiát csinál.

Mert igazából bármekkora engedményt lehet akciónak feltüntetni, miközben eleve évtizedes gyakorlat, hogy valaminek egyik héten megemelik az árát, aztán a következő csütörtöktől akciósan, csak kicsivel többért adják, mint eredetileg. Állítólag ezt most már szigorúbban ellenőrzik, így marad a szegény multilánc akciózása, például az alábbi módon:

444.hu

És ez még csak nem is a műfaj csúcsa, van még ennél lejjebb is. És akár elírás, akár nem (valószínűleg persze naná), mindenképpen szintlépést jelent az alábbi akció, vagy a kereskedelem, vagy az abszurd humor, legrosszabb esetben pedig mindkettő terepén:

eduline.hu

Végül is ha a negatív nyereség is nyereség (és nem hívjuk veszteségnek), akkor a negatív akció is akció, elvégre tényleg kiemelten ritka alkalom, hogy az ember ugyanannyit fizet feleannyi áruért. (Miközben természetesen érthetetlen, hogy hol van itt a megtakarítás? Jobban belegondolva viszont evidens: a boltnál. Ők takarítanak meg 349 forintot, amiért nem kell cserébe fogkrémet adniuk.)

Az efféle akciózást azért még lehet hova fokozni. És most nem arra gondolok, hogy "hármat fizet, egyet kap", hanem hogy az ember kettőért fizet, árut azt nem kap, ellenben három-öt pofont a biztonságiaktól, de azt megbízhatóan. A hülyének is megérné. Pontosabban csak neki.

Autózni félnetek nem kell...

A nap hülyélye szerény környékünkön kétségtelenül az a tojotás ideggóc, aki mindenáron be akart fordulni egy lezárt kanyarodósávba. Amit azért zártak le, mert cserélik a csatornafedeleket, most épp ott, ennek keretében felszedik az aszfalt egy részét is, hogy aztán újratöltsék, szóval nem ötperces, egynyári sláger a művelet, de a tojotás Minden Áront ez nem érdekelte. Egyfelől hogy van pofájuk olyankor aszfaltozni (először negatív, aztán pozitív tartományban) mikor ő pont erre jár, másfelől pedig miért nappal csinálják?

Véletlenül arra sétálva belehallgattam az épületes diskurzusba, és a faszi tényleg kifejtette, hogy ő kurva ritkán jár erre, és mikor mégis, rögtön nem tud bekanyarodni jobbra, egy egész saroknyit kerülni kell, ami eleve fél deci benzin pluszfogyasztás, arról a bűvös másfél percről nem is szólva, amit egyáltalán nem számolt bele a menetidőbe. és ez tűrhetetlen, ebben a szar országban már tiszta anarchia van. (Közbevetés: bár lenne egy rendes, alulról szerveződő, uralommentes társadalom, mert az anarchia ez, és nem valami erőszakkal terhelt káosz, de nálunk épp neofeudalizmus van, mindenki nagy örömére.)

cartoonstock.com

Persze Áron, még a logisztikai moralizálást megelőzően, egy darabig állt az elterelő tábla előtt, makacsul indexelve, hogy márpedig ő erre kanyarodik, akármi lesz is, úgyhogy jobbára dudálva várta, mikor fejezik már be a szakik a flaszter légkalapáccsal inzultálást. Aztán feladta, avagy belátta, hogy ez nem percek kérdése, ekkor kezdett a lehúzott ablakon keresztül verbalizálni az útépítő munkásokkal, akik meg hülyén néztek vissza, hogy ez a marha mit szedhetett be a reggeli kávé mellé?

Minden elvtárs monológja tényleg jelentős viccfaktort képviselt, az abszurd irányából persze, utoljára akkor szórakoztam ilyen jól, mikor pár hete a ház előtti buszmegállóban egy gurulós néne vitatkozott az aktuális busz söfőrjével, hogy de igen is menjen ki a 42-es Füredig, mert neki arra van dolga. A busznak meg nem arra az útvonala, de ez nem zavarta meg az öntudatos nyugdíjast, aki több, mint negyven évet ledolgozott, azaz (szerinte) neki jár az ingyen utazáshoz az is, hogy megmondhassa, mi a járat igazi célállomása.

Jók ezek a fazonok, igazi Süsük. Elvégre egyfejűek.

Lex Agresszív Kismalac

A szuverenitásvédelminek hívott leendő törvény valóban legfeljebb az önkényt védi a polgári normalitástól, avagy a liberális demokráciától, mely utóbbi amúgy szitokszóvá lett a kormányhitű propaganda által. Mert Ártunk és Ormányunk szerint a szuverenitás az olyan, hogy ők csinálnak, amit csak akarnak (kétharmad bazmeg, kétharmad!), és mindenki másnak kuss legyen. Különösen az Európai Uniónak (felcsútistául: Brüsszel), meg a hazai csatlósaiknak, akik a tuggyukik pénzéből csinálják a tuggyukmit. (Tudja a fene amúgy.) És úgy általában se pofázzon bele senki abba, mit kezd a teljhatalmával, az évek óta tartó rendeleti kormányzás keretében a felcsúti döbrögi.

Rendes diktatúrákban ilyenkor Gestapót szerveznek az efféle szabályok betartatására, szerencsére nálunk még nincs diktatúra (bár igény az volna rá), csak afféle autokrata hibrid rezsim, ami jogilag még épp hogy legitim (hisz maguk írják a jogot, magukra szabva), csak pont velejéig erkölcstelen. Így aztán egy Szuverenitásvédelmi Hivataluk lesz, egy EU-konformnak szánt Titkosszolgálat Light, ami bármikor bármibe belenézhet, az adótitkoktól akár a privát levelezésekig, ha felmerül a gyanúja, hogy egy párt, egy civil szervezet, de akár egy magánszemély is külföldi érdekeket szolgál, azaz veszélyezteti az ország szuverenitását. Ami persze az állam szuverenitása, az állam pedig nem mi vagyunk, hanem másodsorban a Párt, Nyuszi rokonai, barátai és üzletfelei, elsősorban pedig szuverén a pártvezér és kancellár, aki meg a saját seggét védi a Felségsértés Elleni Hivatallal.

Hisz hogy mi veszélyezteti a szuverenitását, azt innentől ő mondja meg jól. Gyakorlatilag korlátlanul lehet majd basztatni bárkit, mert a törvénytervezet kellően homályos megfogalmazásokkal operál, hogy az EU felé is lehessen mutatni, hogy nem is úgy gondolják, de ha oda kell csapni, akkor lehessen azt is. Mondjuk egy társaság "Free Tibet!" tüntetést szervez a kínai követség elé, és egyből rájuk mozdul a Hivatal, mondván hogy ezek nem Magyarország érdekeit képviselik (nem hát, a tibetiekét), sőt, mivel a rohadtul antikommunista, felcsútista szekta épp a Kínai Kommunista Párt fejeseivel akar jóban lenni, kifejezetten az ország érdekei ellen tüntetnek. Hisz az ország a kormány, meg mögötte a Párt, ez ugye axióma.

Meg simán rá lehet szállni, és akár börtönnel fenyegetni azt a választáson induló jelöltet, akit mondjuk a londoni magyar ismerősei is támogatnak, hisz csupán értelmezés kérdése, hogy ez külföldi támogatásnak számítson, ami eleve tilos (volt eddig is), mert egy angol, német vagy svéd bankszámlaszám az a Sátán műve, nagy gonoszságában.

És akkor már csak torta a hab alatt, hogy a maradék független sajtót is remekül lehet majd fenyíteni, ahogy a felcsútisták frakcióparancsnoka mondotta, az egész cucc célja az is, hogy „borsot törjenek a baloldali újságírók, álcivilek és dollárpolitikusok orra alá”.

Tegye fel a kezét, akinek erről nem az ötvenes évek jut eszébe, persze kifordítva és egy görbe tükrön át nézve. Persze ettől se lesz vicces, csak ijesztő, rémes, abszurd és szánalmas egyszerre, és ez se semmi akrobatamutatvány. Csak épp nem szórakoztat.

Szentboltzár

Egy ideje megy már a hazai, jobb híján sajtónak nevezett termékelhelyezési platformokon a mantra, hogy itt a világvége, a Lidl bejelentette hogy nem lesznek nyitva az üzleti boltjai december 24-én. Aztán meg a Rossmann is, ha ez így megy tovább, a végén még az Aldiba kell menni fogkrémes-levendulás buktáért vagy velőspacal ízesítésű óvszerért. És ez még csak nem is vasárnapi boltzár lesz, hiszen 24-e ugyan pont vasárnapra esik, de dialektikus gondolkodás is van a világon.  Avagy mivel nem a vasárnap miatt zárnak be az egységek, ez karácsonyi boltzár, aznap elsődlegesen lesz szenteste előnapja, és csak másodlagosan vasárnap, vagyis úgy lesz vasárnap, hogy nem az lesz.

Egyébként ez a december 24 amúgy sem egy jeles nap, csak főleg mifelénk. Az angolszász kultúrkörben például 24-én is szoknak akár vásárolgatni, de csak mert esete buli van, mondjuk a haverokkal a törzskocsmában, de sokszor kifejezetten céges környezetben kefélnek az ügyfélszolgálatosok a bérszámfejtőkkel, a fénymásolón. És jellemzően nem szoktak családilag, ahogy egyszer valami kormányhatalmi alfőasz fogalmazott, „szentestézni“. (Én szentestézek, te szentestézel, ő meg... szentisten!)

Amúgy meg ki az a feledékeny kretén, akinek 24-én ebéd után jut eszébe, hogy hú bazmeg, nem vettem bejglit, ajándékot és kutyakaját? (Én, legalább is volt már ilyen, de én eleve rossz példa vagyok, csaknem mindenre.) Szilveszterkor, na akkor már van értelme, mert ugye este buli fordulhat elő, a céges környezet szigorú kizárásával, a sör meg a pezsgő pedig nem hozzák haza magukat a boltból, előre beszerezni viszont értelmetlen, hátha a céldátumra elfogy.

Plusz volt egy eset, még 2014 szilveszterén, mikor viszont mentem a postára, hogy csináljak magamnak egy utolsó napi képeslapot. Mert ugye bélyeget gyűjtök, és aznap lehetett utoljára föladni levelet úgy, hogy „Magyar Posta“ feliratú bélyeg volt rajta. (Azóta az a megnevezés, hogy „Magyarország“.) Én meg feladtam magamnak egy kellemes ünnepeket, és kértem, hogy jól látható legyen a bélyegző, mert a gyűjteménybe lesz. De ilyen eddig csak egyszer volt ebben az évezredben, Lidlibe egyáltalán nem járok, a Rossmannba meg havonta egyszer, de az addigra már meglesz. Ellenben bezárhatna alattam az optika, nem mintha hangosak lennének, vagy ilyesmi, csak zavar a tudat, hogy másoknak épp a szemét vizsgálják.

Szoldra hálás

A kirívóan hülye összeesküvés-elméletekkel az a baj, hogy az embert könnyen körberöhögik miattuk, amitől aztán még hangosabban ordibál még nagyobb baromságokat, amitől a környezete hangosabban röhög, és így tovább, az egész egy öngerjesztő folyamat. (A laposföldesek erre a tipikus példa, ők már csak zárt szektaként működőképesek, pont mint a szcientológusok a "Xenu a gonosz galaktikus hadúr" sztorijukkal.)

De például ufókkal előállni már majdnem elfogadott, elvégre ufóidegen ügyben a többség amúgy is agnosztikus, azaz lehet hogy röpködnek felénk idegenek, lehet hogy nem, lehet hogy egy távoli naprendszer küldöttei, lehet hogy csak a házipálinkától halljuk balhézni őket a ház előtt, a konyhában, tudja a fene. Jó, mondjuk a Pataki Attila alakú futóbolondokat azért körberöhögjük, de róla például tudható, hogy elhagyta a várost, őt meg a józan ész, és utóbbi már akkor gyanús volt, mikor kiadott egy kazettát, amin az anyjával énekel nótákat meg operettslágereket. Ehhez képest az ufótörténetei szinte csekélységek, mondhatni írói munkássága részei, ráadásul megmagyarázzák, hogy pontosan hogyan is hagyta el a várost. Repülő csészealjon.

Mostanában meg egy másik, félig agyhalott celeben lehet röhögni, hisz itt van Sóber Nóber, vagy hogy hívják, az ápdétfitnesz-csávó, aki meg nem hisz a Holdra szállásban. Én meg a Norbertek létezésében nem hiszek, szerintem ilyen név nincs is, ez szimplán a Róbert elírása, esetleg a Nagyon Dagobert rövidítése, de semmiképp se egy létező személy. Egyetlen Norbertre emlékszem az ismerőseim közül, de ő matek-fizika szakos volt, szóval nem valódi, mint egy ember.

Amúgy is, a Holdra szállás nyilvánvalóan megtörtént, és milyen profin! Maga Stanley Kubrick rendezte egy arizonai stúdióban, és tényleg látványos lett, szóval hülye az, aki szerint mindez nem volt valós. Kérdezzék csak meg a túlórázó operatőröket meg díszleteseket!

És egyébként is: ha a Hold a Föld holdja, akkor a Föld a Nap holdja, szóval nemcsak hogy volt holdraszállás, de folyamatosan van is, sőt a legtöbben el sem hagyjuk ezt a holdat, amin élünk. Ez olcsóbb, kényelmesebb és kivitelezhetőbb, szóval minek is kellene kurva sok pénzért egy hideg és döglött kőgolyóra repülni, mikor ott csak kő van, szikla- és poralakban, de nincs levegő, Burger King, szabad szombat vagy dialektikus történelmi materializmus. Szóval semmi, amin vitatkozni lehet, amit megehetünk vagy átaludhatunk, ott csak azon lehet problémázni, hogy miben halunk meg előbb. Lehetőségek: elfogy a levegő, megfagyunk vagy kinyír a kozmikus háttérsugárzás. Esetleg kinyírjuk egymást egy vita hevében, ami arról szól, hogy akkor ezt így most hogy? 

Jó, a nácik például elmentek oda, bele is csavarodtak, de nekik épp muszáj volt menekülniük, Burger King meg amúgy se volt még nekik otthon.

Ám a rendes holdraszállást azt láthatjuk most is a jutyúbon, annak idején meg adta a tévé, azaz - mivel sehol sem volt még a CGI - az igen is megtörtént, minőségi kamerák előtt, komoly szakemberek közreműködésével.

Holdrasz állók (critic.de)

Plakátvagányban ázó éjjelek

Ursula von der Leyen jobban teszi, ha mostanában nem jön Agyarországra. Mert folyton bámulhatná az előre megfontoltan, különös kegyetlenséggel elkövetett órásplakátokat, amiken ő maga látható (az ifjabbik Sorossal) sajnos negatív értelemben. Pedig (szemben a korábbi óriásplakátokkal) nem akarja elvenni a magyarok munkáját, van neki sajátja, és hát egy fokkal azért jobban fest mint egyik elődje Jean-Claude Juncker, aki azért tényleg egy alkesz csehszlovák tévészerelő karakterét hozta, egyenesen egy Menzel-filmből. Ő legalább viccesen mutatott billboard-méretben.

Nálunk a kormány (amely egyúttal az állam is, meg a gazdaság és a média nagyobbik szelete) tényleg tahó módon tud kampányolni, gyakorlatilag belegázolnak bárkibe, ha attól három plusz szavazatot remélhetnek. Mivel programjuk nincs, csak esetileg ötletelnek, ha már nyakig ér a szar, így érdemi kormányzás helyett is jobbára folyamatos kampányban vannak, mondhatni a permanens fülkeforradalom állapotában. Azaz  mindig csak a következő választásra függesztik tekintetüket, mindegy milyen messze van még, és szadista mosollyal arcukon karaktergyilkolnak, hisz náluk a kampány is nagyjából erre egyszerűsödött az évek alatt.

Nekem gyanús, hogy néha már tényleg csak élvezetből teszik, egyszerűen szeretik látni, ahogy a megtámadott személy (szervezet) kapálódzik, kiabál, de hiába, ők annál hangosabban hazudnak róla bármit, egyre durvábban előadva az amúgy sosemvolt morális fölényüket. (Nekik csak fölényeskedésük van.) Az Európai Bizottság elnökét is azért kellett rohadt sok pénzért kiplakátolni, mert csak. Nyilván nem ettől jönnek meg végre a visszatartott uniós pénzek, azon hogy a felcsútista szekta vezérei bunkók, azon meg rég nincs mit demonstrálni, legfeljebb általa arcot adnak a legújabb nemzeti inzultációnak. Hiszen hiába Brüsszeleznek össze mindent, egy várost úgy en bloc nehéz utálni, az EU meg ahhoz képest is nagyon absztrakt, von der Leyen viszont megtudhatja végre, hogy a keresztneve igazából Brüsszel. (Már ha össze tudja rakni a plakátot, meg a "kérdőívet".) A kiszületési anyavonatkönyvében még úgy szerepelt, hogy Brüssel von der Leyen, csak a Háttérhatalom később ezt eldugta, mert már akkor nagy tervei voltak vele. Viszont a Felcsútok Géniusza kinyomoztatta a nyugdíjas iskolarendőr-egészségügyi miniszterével, így négyzetre emelt gecizmussal szívathatja, mikor Brüsszelezik, hisz látens módon bár, de még le is tegezi! Nem pont a plakáton (én hiányolom is), de minden más felületen.

Még szerencse, hogy Alexander Soros esetében ilyen szofisztikált szemétkedésre sincs szükség, hisz Ártunk és Ormányunk már rég gondoskodott róla, hogy a Soros eleve szitokszó legyen. Még a liberálisnál is komolyabb gyalázkodás.