Már megint valami életmód rovatnál kötöttem ki, miközben csak annak akartam utánalapozni, hogy mi a hétvégi Forma-1 programja. E helyett, két kattintás után már arról olvastam, milyen idegesítő, udvariatlan vagy explicit bunkó szokásai lehetnek egy hotel vendégeinek. Érdekes módon csak odáig jutottak, hogy nem illik a táskába pakolni a fél svédasztalt, de arról már szó se esett, hogy ne lopjuk el a törölközőt, de dugjunk a liftben, vagy hogy alapvetően tilos a csapba szarni. (Utóbbi nem azonos azzal, hogy szarba csapni, mert az egyik különös kegyetlenséggel elkövetett tahóság, a másik fertőzésveszélyes, bár kétségtelenül mindkettő büdöset okoz, folytatólagosan.)
Anno, mikor Barcelonában jártam (egyszer jártam ott, de akkor napokig nagyon) egy remek fekvésű ám középdzsuvás hotelben laktam, egy charterjáratnyi, javarészt súlyos baromarcúságban szenvedő orosz turista társaságában, akikkel persze csak reggelinél találkoztam, de ez általában elég volt ahhoz, hogy elbassza a délelőttömet. Az egykori elvtársak (mittomén, valami kolhoznyugdíjas-alakúak voltak) teli szájjal, üvöltve „beszélgettek“ a négy asztallal arrébb ülő kollégáikkal, eleve termoszba töltötték maguknak a kávét (ők inkább hozott anyagból vodkáztak a reggeli felfrissülés jegyében) és aprósüteménnyel töltött övtáskát viseltek, miközben a nejloningük felső zsebéből diszkréten kifigyelt egy sonkás szendvics csücske.
Nyilván nem csak azért, mert oroszok voltak, bár a történelmileg nyomorított néplélek, inkluzíve a komplett szovjet rendszer, azért biztos hozzátett valami sötét alapvetést prosztó mentalitásukhoz. De volt olyan londoni hotel is (valahol az Earl's Courtnál), ahol a recepciós csaj pont nekem panaszkodta el, hogy mostanában rájuk szokott valami orosz utazási iroda, és nagy tételben küldi a vállalhatatlan arcokat. (És hogy akkor tényleg ne legyek teljesen elfogult: Londonban például az olasz turisták is kirívóan tojnak mindenki másra, de csak ha hordában közlekednek, a belvárosban egy saroknyi távolságból ki lehetett szúrni, hogy közeledik egy olasz csoport, főleg ha súlyosbító tényezőként ők még iskolai kirándulás is egyben.)
És lehet, hogy ez a megfejtés: a turista egyedül vagy párban még szerény és udvarias, akkor is, ha nagypapa még a Gestapo keretei közt vert le veséket, vagy a Gulágon épített karriert táborparancsnokként (azaz nem mindig számítanak a történelmi traumák), de a turizmus keretrendszerében a mennyiség rendszerint átcsap a minőség hiányába. Egy busznyi utazó már a kalandozások korába képzeli magát, nem meglátogat egy várost, hanem letámad, egy repülőnyi meg azt gondolja, hogy megérkezésével el is foglalta.
saját.én
Ezért veszélyes a csoportos utazás (sőt, utaztatás), mert oké, menjenek Kovácsék meg Alsópemetefűfalvaiék ugyanazzal a chartergéppel Görögbe', csak utána ne együtt járjanak a strandra Nehézkes-Szabóékkal, mert a végén miattuk vágnak ki minket az unióból, pedig a felcsúti láthatóan magának akarja ezt a dicsőséget.
Nekem ez a nemcsoportos utazás annyira ment, hogy leginkább csak ketten, mert ez az ideális: az ember nincs egyedül, mindig van kivel lennie, akihez ráadásul nem olyan nehéz alkalmazkodnia, pláne ha az illető amúgy is párja. Szóval ugyanazzal, ugyanúgy, csak máshol, ez a páros turizmus lényege, ismerttel az ismeretlenbe mondanám, de mikor tizenkettedszer megyünk ugyanoda, és szállunk meg ugyanabban a hotelben, ez azért túlzás lenne. Viszont volt olyan, hogy négyen mentem, és olyankor már problémás, hogy van két plusz fő, akikhez azért főleg alkalmazkodni kell, nem is értem régen (és tényleg, még a múlt században) hogy bírtam ki egy-egy csoportos, buszos, nyomorultas „társasutat“.
p.s. Ha már London, sokáig terveztem, hogy egyszer elmegyek egyedül egy hosszú hétvégére, precízen végigutazom az összes metróvonalat, és a legjobb buszjáratokat, és múzeumokba csak úgy megyek be, ha egy-egy épp útba esik, vagy pláne ha ott kell átszállnom. Na, ebből nem lett semmi, az utolsó előtti pillanatban minden ilyen esetben akadt útitárs, bár utólag lehet, hogy így volt ez jó.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése