Kamatkúra

„Már többet költ az állam az adóssága kamataira, mint a gyógyászati ellátásokra“ - ez egy cím a 444-en, ami után már nem is kell elolvasni a cikket, mert az irritáló, agyonkoptatott egyszavas komment szerint: ennyi.

De ha mégis bővebben kifejtős a dolog, akkor arról van szó, hogy a magyar állam (ami Ők vannak, a vezér és hűbéresei) annyira eladósodott, hogy újabb csúcson vannak a kamatkiadások, azaz nem az adósságra fizetünk többet, mint mondjuk a szűrésekre, műtétekre, kórházi kezelésekre, hanem pusztán a kamatokra. Lényegében azért, mert a felcsúti döbrögi, hogy nyugodtan gyakorolhassa az önkényt (szuverenitás elvtársak, szuverernitás!), és közben nemzetközi politikai tényezőnek érezhesse magát, folyton szembe meg a forgalommal az autópályán. Azaz betesz az EU-nak, ahol csak lehetőséget érez rá, tényleg ő a bot a küllők között, ahogy megmondta, az Unió meg nem küldi a pénzt, amíg nem kap garanciákat arra, hogy legalább nagyjából tisztességesen költik el.

Így aztán jön a kínai hitel, meg a hosszabb távon  nekünk igen csak nyögvenyelős államkötvények (ami szintén csak a hitel egy formáját képviselik), úgyhogy szép lassan szalad föl az államadósság. Rohadunk az államcsőd felé -szól a hurrápesszimista narratíva, persze ennyire nem egyszerű a dolog, egy államcsődért azért komolyan meg kell dolgozni. Az argentinoknak például elég sokáig tartott, évtizedekig tapicskoltak a „mindjárt csődbe megyünk“ állapotában, de azért a végére csak összehozták, igaz egy rendes világválság is kellett hozzá. Dél-Amerikában a másik remek példa Venezuela: a világ egyik legnagyobb olajkincsén ülnek, de nem képesek kielégítően működtetni egy államot, igaz nekik is megvolt a maguk populista wannabe-diktátora, emlékszik még valaki a néhai Hugo Chavezre?

És mi házi autokratánk, a pártvezér és kancellár is tizenéve melózik már azon, hogy működésképtelenné tegye, amit az elődei még nem basztak szét teljesen. Mondjuk az egyik elődje ő maga volt, de a mából visszanézve akkor még dermesztően progresszív tettekkel, csak a stílusa kezdett egyre agresszívabban bunkó lenni.

Viszont ha a stílus maga az ember (ami persze egy ostobácska közhely), akkor a felcsúti lassan hozzáidomul a saját frazeológiájához, a kezdetben üres nagyotmondást lassan tényleges válságra váltja át, és mindez láthatóan kevéssé zavarja. ami nem csoda, hisz hatalomfüggő. Ilyen csip-csup dolgok, hogy az ország sorsa, a megélhetési válság és hasonlóak csak annyiba érdeklik, hogy szavazatokat hoznak vagy visznek, mert nem államférfi, politikus is csak abban az értelemben, hogy  hatalomtechnikus, de ezt annyiszor leírtam már, hogy magam is unom.

Ettől még helyzet szar, a fény az alagút végén pedig, minden bizonnyal, a szembe jövő vonat.