Vezess helyettem

Ez már megint egy filmcím tavalyelőttről, de pont így van. Én nem szoktam vezetni egyáltalán, főleg mert nem is tudok, nincs és nem volt jogosítványom, és gondolom nem is lesz, hisz autóm se volt, miképpen nem is lesz. Maradna a bicikli, de egy fejsérülés óta kevésbé bízom az egyensúlyérzékemben, úghogy leginkább gyalog vezetek. Meg áramot.

Egy háromórás japán lelkizésbe még én is nehezen vágok bele, de most nagyon ráértem, meg amúgy is, a kamaradrámákat karmolom, ez meg nagyon az. Rjúszuke Hamagucsi rendező (Intimitás, Szerencse és képzelet) itt is odatette magát, nagyon erős az egész atmoszférája, és eltalált a ritmusa, bár kicsit azért hosszú. Három óra javarészt autózás, folyamatos lelkizéssel, de a javára írandó, hogy ehhez képest nem lehet nem nézni. (Hozott is el díjakat mindenféle fesztiválokról, kapott Oszkárt is, mint legjobb idegen nyelvű film, ami persze hülyeség, nekem az angol is idegen nyelv.)

A főszereplő egy színházi színész és rendező, bizonyos Juszuke Kafuku, aki munkaalkoholista, plusz szerelmes a feleségébe, aki meg valami tévés forgatókönyvíró, középsúlyosan nimfomán, és dugás közben/után jönnek a legjobb ötletei. A végére kiderül, miért pont. Így aztán a maga részéről nyitott házasságban él, a férje meg tűri, addig is workshopokat tarthat Ibsenről, meg közben ugye szerelmes is a szerencsétlen. (Minek eredményeképp, az egyik „tettenéréskor“ inkább hangtalanul kioson a lakásból, és úgy csinál, mintha nem is látott volna semmit.)

Na, ez az első háromnegyed óra, aztán a nő meghal agyvérzésben, mi meg ugrunk két évet előre, mikor is a faszi a színház mellett, mintegy másodállásként, még mindig a gyászmunkát végzi, bár esetében mintha az utazás meg a rendezés is ahhoz tartozna. És éppen Hirosimába menne Csehovot dirigálni (nem az igazit, csak a Ványadt bácsi című vígoperáját), de nem vezet. Egyfelől mert akkora gyászban van, hogy nem látná az utat, de talán erősebb érv  nemvezetés mellett, hogy zöldhályogja is van, úgyhogy a színházi fesztivál küld neki sofőrt, aki majd fuvarozza. (Mert van költeni való pályázati pénzük, amit másra úgysem lehet.) Céges autót azt azért nem kap, ennyire arrafelé is tud csóró lenni a magasművészet, úgyhogy egy huszonéves, mások által cserfesnek mondott csaj lesz a sofőrje, minden tiltakozása ellenére. (Én amúgy nem mondanám cserfesnek, nem igazán tudom az milyen, de gyanús hogy valami eufemizmus arra az esetre, ha egy fiatal nő nem pont olyan, mint amilyennek az idősebb férfiak elképzelik.)

24.hu

Úgyhogy innentől ketten autóznak és dumálnak (mert Juszuke korábban főleg egyedül, miközben az aktuális darab szövegét memorizálta), és lassan a hátsó ülés lesz a terápiás kanapé, vagy a gyóntatófülke boldogtalanabbik oldala, és másfél-két órával később pontot is tesznek egy-egy, épp hogy csak elkezdett sztori végére. A sofőrlány, Miszaki nem mellesleg pont abban az évben született, mint Juszuke lánya, Juszuke pedig akkor, amikor Miszaki apja. A férfi lánya még gyerekként meghalt, úgyhogy az egyszeri néző már várja a nyúlós-nyálas kifejtését annak, a gyászoló faszi meg a kissé tüskésen zárkózott lány hogy találnak egymásra, egy afféle pszeudo apa-lánya kapcsolatban, de ez szerencsére nem történik meg. (Nem is igen történhetne, ez a film egy Haruki Murakami novellából késszült, ő meg ilyen hálivúdiasan szirupos, művészkedős dolgokat nem ír.)

A végére azért barátok leszek, vagy valami ilyesmik, traumatikus dolgok, mondhatni titkok szakadnak fel bennük, hogy aztán belőlük is, de semmi horror, mert mint egy rendes kamaradrámában, itt is az a tragédia, amit a szereplők annak élnek meg, az ő fejükben benne. És nemcsak a két főszereplő, de a mellékszálakon lavírozó karakterek is kisebb-nagyobb mértékben traumatizáltak, amit jó látni, mármint hogy másnak is lehet rossz, a legszebb öröm a kár a köbön, ugyebár. 

Persze ez csak játék a betűkkel, mert bár végig érezzük a távolságot a szereplőkkel kapcsolatban, és nincs meg bennünk a „csak legyenek végre boldogok“ szurkolói attitűdje, de a Vezess helyettem pont ettől jó. Érdekelhet Juszuke és Miszaki élete és munkássága mindenféle lelki bántalma, de nem sajnáljuk őket, miként nem is örömködünk a traumáikon. Távolságtartó az elbeszélésmód, távolságot tart a folyton beidézett Csehovval is, meg azzal, hogy a filmbéli előadás eleve többnyelvű. Ráadásul, beszélgetések is mindig nyilvános terekben zajlanak, az színház előcsarnokában, az utcán, és főleg az autóban (ami megint csak egy távolító gesztus, hiszen nem Toyota, nem Honda vagy hasonló, hanem egy svéd Saab), a forgalom kellős közepén. Ahol meg úgy lehet ketten lenni, hogy sokan vannak körülöttük. Jól kitalált, pontosan működő óramű ez a film.

kritikustomeg.org

Amúgy túl sok a három órás játékidő,  mert hiába nézeti magát a műegész, hiába vagyok belassulva, mint éticsiga a tányéron, végig az motoszkált egyre álmosabb tudatom peremén, hogy ezt két órában is tökéletesen meg lehetett volna csinálni. Pláne mert a film negyede eleve Csehov, a főszereplő szöveget gyakorol, olvasópróbát tart, idéz és rendez, és játszik az előadásban. És az autóban meg a halott felségét hallgatja, még ő mondta fel neki kazettára(!) a darabot, pontosabban azt a részét, ami nem a pasi szerepe, hogy az „összemondhassa“ vele a szöveget, vezetés közben persze, amiből az elején még egy baleset is következik. A kibeszélőshow részben pedig (és az a játékidő legnagyobb része) előjön a halál, az őrület, a hűtlenség és a gyász, csak hogy nekem is vidáman teljen ez a búvalbaszott, borús, esős, hideg, november végi délután.

Asszem főzök egy teát.