Felül reprezentált

Már megint a légikatasztrófás sorozatot nézem a NatGeo-n, vannak új évadok, még több lezuhant gép, még nagyobb területekre szétszóródott roncsok, extra halálhörgés, siralom. És persze a helyszínelők jobban teljesítenek, mindig megfejtik a katasztrófa okait, ha meg nem, abból nem forgatnak majdnem-dokumentumfilmet. És amit leforgatnak az pont azért nem igazi doku, mert az interjúkból meg a rekonstruált jelenetekből pontos dramaturgia mentén áll össze a végkifejlet, mondjuk mint egy krimiben. Olyan pedig nincs, hogy annak a végén ne tudjuk meg ki volt a gyilkos és miért, kivéve a Columbo esetén, mert ott már az elejétől kezdve tudjuk.

Úgyhogy némi ismeretterjesztés mellett a Nemzeti Geográfia igazából komplett Helyszínelők-epizódokat szállít a nézőnek, tudjuk mi a történet vége, és az az érdekes, ahogy rájönnek, pontosan mi is történt.

A sorozat címe lehetne Égi katasztrófák is, de ez mégsem lenne pontos, mert az esetek túlnyomó többségében a katasztrófa a földön történik. Hisz hacsak nem robban fel a gép a levegőben, egyben vagy legalább is nagyobb darabokban zuhan le, és a személyzet meg az utasok zömmel a becsapódáskor halnak meg. És vannak azok a gépek, amik fel sem szállnak igazán, már a gurulóúton összeütköznek egy másikkal, az elemelkedés után már csapódnak is a földnek,  vagy leszállás után nem tudnak megállni és belefutnak a közeli tóba, roncstelepbe vagy a reptér melletti szállodába.

Viszont érdekes kérdés, hogy mi a fenéért is néznek az emberek (jelen esetben én, jómagam valamint szerény személyem, meghitt hármasban) légikatasztrófás műsorokat. egyáltalán, bármilyen katasztrófásat? Erre számos válasz lehetséges, ha nem is annyi, mint Londonban hej van számos utca.

• Először is ott van a jó öreg kíváncsiság, a mélyen emberi voyeurizmus, azaz a kukkolás olthatatlan vágya. És bár sokszor ezt úgy definiálják, mint mások szexuális aktusának ("hívhatjuk baszásnak, de olyan ritka amit az emberek együtt csinálnak" - Kispál) titkos meglesését, de ennél azért általánosabb. Valami intim, nem ránk tartozó dolog kifigyelése, amitől jobban érezzük magunkat, már csak azért is, mert valaki más titkainak kilesése legalább szimbolikus hatalmat ad az illető felett, vagy legalább annak érzését. Márpedig a halál, haldoklás, pánikreakció azért elég intim, a legtöbben azért nem széles nyilvánosság előtt szeretnénk elhalálozni, de még halálfélelemben sikoltozni sem.
• Aztán meg a káröröm., ami köztudottan a legszebb. Hiszen a fotelből nézni lezuhanó repülőket azzal a megnyugtató tudattal tölthet el bárkit, hogy de legalább nem ő ült azon a gépen, és bár a szomszéd egy kiállhatatlan baromállat, a munkája szar és alulfizetett, a gyerekei meg simán csak kiröhögik, de mégis ő ül itt a fotelban a tévé előtt. Akiket viszont a tévében megidéznek, azok jórészt a temetőben, ami kétségtelenül  nyugis egy lakhely, de nem kell elsietni a költözést. Ha nem zuhantunk le egy repülővel, vagy nem zuhant ránk egy repülő, máris világ királyainak érezhetjük magunkat azokhoz képest, akikkel/akikre meg igen.
• Bírjuk a horrort, szeretünk borzongani, pláne ha nem érezzük magunkat érintettnek, a kívülálló pozíciója az előbbi kettő mellett segít abban is, hogy kockázatmentesen szembesüljünk saját félelmeinkkel, afféle terápiás jelleggel.
• Egy-két órára bárki szakértő lehet a témában, aztán a haveroknak villoghat azzal pitot-cső, microburst, közelkörzet, földközelség-jelző vagy pompázs, kioktathat bárkit hogy a fekete doboz az igazából narancssárga és hogy a másodpilóta az igazából első tiszt, miszerint försztofiször.

Probléma a fentiekkel csak akkor adódik, ha egyszer csak föl kell ülni a repülőre ("Ha nekem egyszer sok pénzem lesz felülök a léghajóre, onnan szórom szerteszéjjel, szanaszét a levegőbe!" - Waszlavik), mert olyankor hirtelen mi magunk leszünk az érintettek, és féktelen tájékozottságunk okán mindenféle gyanús hangokat hallunk a hajtóműből. Sőt, minden hang gyanús ami hajtóműből jön, ha meg nem jön semmilyen az maga a rémálom, mert ezeket a nagy gépeket nem kifejezetten vitorlázásra tervezték. És akkor már csak hab a tortán, hogy azt is tudjuk, a gép burkolata igazából papírvékony, a karbantartások után a szerelőknél mindig marad egy marék csavar, amit nem tudnak hova tenni, de legalább a pilóta is egy huszonéves nyikhaj, aki legalább nem teljesen részeg, mert pusztán három kísérletből betalált a pilótafülkébe.

És ilyenkor az sem segít, ha amúgy tisztában vagyunk vele, statisztikailag a repülés a legbiztonságosabb módja a közlekedésnek, országúti balesetekben arányosan sokkal többen halnak meg mint légikatasztrófákban. Na persze, statisztikailag. Most ugorjunk át azon a közhelyes Churchill-idézeten, hogy az ember csak azoknak a statisztikáknak hisz, amit maga hamisított, mert a matek e nélkül sem segít.

Egyfelől a légikatasztrófás műsorok, miként a hírek is, mindig a balesetekkel foglalkoznak, az értelemszerűen nem hír, hogy mai is biztonságban szállt le százharminc járat Ököriszikmagában-Alsón. Így hát a mindennapi médiafogyasztásunk egy rohadtul nem reprezentatív mintát mutat a repülés (autózás, hot-dog evés, síkfutás, névtelen feljelentés etc.) világából, amit aztán szeretünk általánosítani. Csak hogy legyen mitől rettegni, ha már evolúciósan van rá igényünk. És hiába tudjuk, hogy nem az az általános, amit a tévében vagy a neten látunk, heti nyolc-tíz lezuhanós műsor beleégeti a tudatalattinkba, hogy a repülés veszélyes, félnetek jó lesz.

Másfelől pedig ellenünk dolgozik az is, ha értünk a valószínűségszámításhoz, akár csak alapszinten. Hisz  tudhatjuk, hogy matematikailag minden egyes fel- és leszállás független esemény, vagyis hogy lezuhan-e velünk a fémből eszkábált halálmadár, az nem függ attól, korábban hány zuhant le, és mikor. (A valóságban persze sok lezuhant gép jelezheti, hogy valamit nem jól csinálnak az adott társaságnál, de ez itt most matek.) Azzal, hogy épp tegnap csapódott be három járat is különböző elhagyatott helyekre, nincs még kipipálva az amúgy sem létező tragédia-adag, attól még a miénk is nekiérkezhet a Mont Blanc csúcsának. Ez olyan mint mikor egy pénzérmét dobunk fel sokszor, és mondjuk hogy tízből tízszer fel lesz. Ha megkérdezzük, hogy mekkora az esélye annak, hogy tizenegyedszerre írás legyen, a legtöbben azt mondják hogy nagy, nagyobb mint a fejnek, bár számot valószínűleg ne tudnak mondani. Pedig lehet, az írás esélye ebben az esetben ugyanis pontosan ötven százalék, Mint minden esetben, hisz minden egyes pénzfeldobás független a többitől, mindig fifti-fifti a sansza bármelyik kimenetelnek. Azt, hogy mégis az írásnak adna a többség nagyobb esélyt, úgy hívják szakszerűen: a szerencsejátékos tévedése.

Ha meg nem gondoljuk, hogy egy-egy repülőút (elméletben és kissé leegyszerűsítve persze) mindig független esemény, akkor nem vigasztal minket az sem, hogy az adott légitársaságnak még sosem volt halálos balesete, vagy csak nagyon-nagyon régen. Sőt, a profi rettegőben csak megerősíti a félelmet, miszerint ha már húsz éve nem volt balesete egyetlen járatuknak sem, akkor most már ideje, és mivel reggel fekete macskát is láttak átmenni a létra alatt, tuti, hogy sírás lesz a vége.

Így utólag belegondolva ezért jók a hajnali járatok, amiken rendszeresen és nagyokat bírtam aludni. Alvás közben nem kell szorongani (lehet, de nem kötelező), lehetek két macska és játszhatok egymással.