Kreatív halál

Az elmúlt egy hétben megnéztem a Végső állomás című, többek által misztikusnak mondott horror-thriller sorozat öt részét a hatból, a hatodikat talán majd ma este. Az elsőt még láttam sok évvel ezelőtt, de a többi nem érdekelt, hisz mindegyik pontosan ugyanazt a dramaturgiát követi. Van valami különösen véres tömegkatasztrófa, amit egy középiskolából épp kinövő, kertvárosi tini előre lát az ő látomásában, így aztán pár haverral vagy idegennel megússzák, míg sokan meghalnak. Aztán a túlélők is elkezdenek meghalni, nagyjából egyesével, igen változatos halálnemekben, a lényeg hogy fájdalmas legyen, gyors és véres. (Hogy aztán elevenen megsülnek a túlpörgő szoláriumba, átfúrja a fejüket egy karó vagy felszeleteli őket a szögesdrót az már mindegy, ha elég gyomorforgató a látvány. Jut eszembe, fogyókúrás tippnek esem rossz, az ember ha épp nassolni támad kedve, nézzen trancsírozós horrort, máris nem lesz olyan éhes.)

Az egésznek az lenne  lényege, hogy a Halál, szigorúan nagybetűvel, bár nem személy hanem valami céltudatos erő, persze ezen nem filozofálgatnak sokat. Szóval a Halál nem kikerülhető, ha a főszereplőknek a felrobbant repülőn, a tömegkarambolban vagy a széteső hullámvasúton kellett volna meghalniuk, akkor meg is fognak halni, méghozzá abban sorrendben ahogy eredetileg is eltávoztak volna, elvégre ez volt nekik megírva, a sors meg nem matekdolgozat, hogy sokat lehessen csalni.

És mid az öt filmnek, sőt gondolom a hatodiknak is ez a sztorija, a szereplők meghalnak szép sorban, de legalább kreatív módon, miközben próbálják kicselezni a Halált, a sorsot, a karmát vagy a Nagy Manitut. És nézőként egyáltalán nem lehet sajnálni őket, az ember némelyiknél már várja, hogy dögöljön meg végre, fröccsenjen az agyvelővel kevert vér, lehetőleg a többiek arcába.

Mert a Végső állomás filmek (eredetiben: Final Destination) nemigen hagyják hogy azonosuljunk a szereplőkkel, méltán tök ismeretlen színészek, egy kaptafára felhúzott ál-dialógusok, óvodások pálcika-bábjainak szintjén kidolgozott karakterek, egyszóval semmi olyasmi, amitől minimálisan is szurkolnánk nekik.

De valószínűleg pont ez a lényeg, mert így tudunk felhőtlenül szórakozni a válogatott és fájdalmas halálnemeken, enném már csak csak az okozna nagyobb kielégülést, ha látnánk ahogy a forgatókönyvírót és/vagy a rendezőt lapítja ki egy felboruló daruskocsi, hogy csakúgy fröcsög szerteszét a húspép, ami egyébként is visszatérő motívuma eme műveknek.

Hisz aki egy ilyen széria harmadik, negyedik meg ötödik részét is habozás nélkül nekiül nézni, az nyilván a változatos, és látszólagos véletlenek láncolatából kreált elhalálozásokat akarja látni, ezeknek van igazi húzása, a többi csak szükséges töltelék, egyik felnyársalt hullától a következő szétloccsanó koponyáig.

És akármilyen szarok is ezek a filmek (mert fimnek nagyon azok), akármennyire is értékelhetetlenek a szereplők, én remekül mulattam minden epizódon. És persze gondolkodtam, hogy de miért is, eddig azt hittem viszonylag jó ízlésem van, de úgy tűnik, van az a trash (na jó, B meg C-kategóriás darab), ami nekem is jó kikapcsolódás.

És vannak válaszaim is naná, elvégre előző életemben mégis csak értelmiségi voltam, így a felesleges dolgokkal kapcsolatos okoskodás a véremben van. Amíg ki nem ontja egy elszabadult poroltó vagy fék nélküli furgon. Tehát:

- Ezekben a filmekben mindig a sorsszerű véletlenek gyilkolnak, sohasem emberek, azaz úgy jön a fájdalmas vég, hogy nincs gyilkos, akit el kellene, vagy egyáltalán el lehetne kapni. Így lehet a cucc natúr horror, és nem kell a krimiszállal vesződni, és minden véres epizód ellenére nincs benne kegyetlenség. Csak simán durva.

És távoli analógia, de talán passzol: anno Bud Spencer is azt mondta, hogy a filmjei(k) titka az, hogy nagyon nagyokat verekednek, de vér nélkül. Azaz hiába verik gyakorlatilag félholtra a gaz ellent, az nem vérzik, nem hal meg csak viccesen vonyít, később meg elfut. Na a VÁ is valami ilyesmi logikával dolgozik, csak egy szinttel feljebb, leszakadó végtagok vannak és kiontott belek, de a vég mindig gyors, nem kell a hosszú agóniát néznünk, a megpusztuló  karakterrel amúgy sem azonosultunk, és hát nincs benne gonoszság miként nincs tettes sem.

- A karakterek szinte kivétel nélkül elkényeztetett, kisvárosi,legalább középosztálybeli tinédzserek, az amerikai tinifilmek legócskább kliséi szerint összerakva. Vannak az iskolai focicsapat nagyképű, izomagyú, sörvedelő szarzsákjai, a csajok, akiknek minden vágyuk hogy pompomlányok legyenek és lenézhessenek mindenki mást, aki nem pomol a pommal, meg van a főszereplő (jellemzően csaj), aki a kívülálló. Az a típus aki közben persze az iskolaújságnál nyüzsög, meg otthon könyvmolyol. Tényleg az ilyen jenki tinifilmekben az iskola csak arról szól, hogy kiafaszagyerek, ki kivel ül egy asztalnál az ebédlőben és melyik sportcsapatba veszik be, meg hogy ki kivel megy a bálba. És ezek életük legfontosabb problémái (meg esetleg az, hogy apuciék milyen autót vesznek nekik a tizenhetedik születésnapjukra), szegénység, nélkülözés, betegség nem fenyegeti őket, valóban csak azon agyalnak, hogy legyenek menőbbek az iskolafolyosó minitársadalmában. Mert ha nem elég menők, még depisek lesznek, meg emósok.

Na pont ezeket a gyökereket látjuk sokféleképp vérbe fagyni, ami azért nyújt valami szimbolikus elégtételt,miszerint azért ők sem fenékig tejfel. (Ha mégis, akkor épp azon csúsznak el, hogy beleessenek mondjuk a komposztdarálóba.) Vagyis az alkotót trükkje tényleg csak annyi, hogy sablonos és unszimpatikus karaktereket raknak elénk, akiknél egy pillanatig sem érezzük, hogy jajj szegények, de kár értük. Vagy hogy nem ezt érdemelték. Mert de. Mindenki meghal egyszer, vagyis a születésünkkel már kiérdemeltük a halált, de ezeknél a figuráknál legalább van benne szórakoztató-faktor is.

- Így aztán a VÁ minden nyomasztási szándéka ellenére kifejezetten vicces is tud lenni, ráadásul a szereplőket időnként eleve olyan abszurd módon nyírják ki, hogy képtelenség komolyan venni, márpedig a jó horror az, amin röhögni is lehet. Plusz nem is kell rosszat álmodni tőle, miközben örülhetünk, hogy nekünk ehhez képest még mindig milyen jó. Mert bár nincs kertvárosi házunk, autónk, úszómedencénk, de még mindig belélegezzük az oxigént és ki a szén-dioxidot, és még tudunk röhögni a sorban elhulló mamakedvence veszteseken.

nemtonhonnan