Mikor néznivalót túrok magamnak a neten, mindig elolvasok egy adag kommentet is a kiszemelt darabról, többféle filmes portálon, és mostanában direkt rámegyek a lesajnáló véleményekkel sújtott művekre. Nem azt akarom mondani, hogy lenézem a köz véleményét, pedig de, lenézem. Csak nem akarom mondani.
Mert az alapelv nem az, hogy egyél lószart, egymillió légy nem tévedhet, hanem épp az, hogy ne légy légy, a közízlés a nagy számok átlagolásának törvénye miatt mit sem ér. Ha valamit a filmes fórumokon lesajnálnak az átlag kommentelők (akik gyanúm szerint vagy maximum fele-, vagy minimum másfélszer annyi idősek, mint én), miszerint „ilyen unalmas hányadékot már rég láttam, meg ne nézzétek“ vagy „művészkedő szar, semmi értelme“, akkor én adok a filmnek egy esélyt, mert ha az akciófilmeken (vagy a Szomszédokon) szocializálódott nagyérdemű utálja, akkor már csak van benne valaki komolyan vehető.
Na így jött szembe a 2007-es Stuart: Visszapörgetett élet című angol tévéfilm, ami persze hogy tetszett, hisz pár tucat kommentharcos csakis tévedhet, bármennyire is kibújni érzik magukból az ösztönös filmesztétát. Eleve érdekes a téma (hisz a címszereplő egy kissé fogyatékos, heroinista-alkoholista hajléktalan), az alaphelyzet (egy filantróp entellektüel író és menhelyi önkéntes lesz a haverja, és nekiáll megírni az élettörténetét), és mostanában már Benedict Cumberbatch-től sem jön rám egyből a sikongató lábrázás. Plusz Stuart szerepében Tom Hardy, aki nem egy nagy színész, de legalább itt sem, viszont húsz perc után már elhiszem róla, hogy tényleg pszichotikus.
Egyébként ez is egy igaz történeten alapuló, dramatizált elkövetés, Cumberbatch karakterét ugyanis Alexander Mastersnak hívják, pont mint a film alapjául szolgáló kötet szerzőjét, aki egyben a forgatókönyvet is jegyzi. És aki bár New York-ban született, de tényleg Angliában tanult (fizikát), él és önkénteskedik hajléktalanokat segítő szervezeteknél. Szóval ez afféle minimálisan átesztétizált dokumentum, lájtos kerettörténettel, és erős megmondásokkal a társadalom peremén, ám a függőségek kellős közepén vergődő sorsokról.
Különösebb csavar nincs is a sztoriban, legfeljebb annyi, hogy Stuart visszafelé meséli el a történetét. Hátha így jobban megérti a néző, hogy jut valaki ennyire mélyre, pedig dehogy, hisz a főhős élete régebben sem volt egy megzenésített matyóhímzés. Hardy figurája meg kellően elidegenítő ahhoz, hogy azért olyan nagyon ne lehessen azonosulni vele, pedig szerintem mindenki borzongott már bele a gondolatba, hogy ő mit kezdene magával, ha egy néhai hűtő kartondobozába kellene hazamennie, valahol egy barátságtalanul külvárosi kapualjban. De itt még ez sincs.
Na igen, Stuart azért lakik valahol, és a kecója már az átlagmagyar lakótelepi másfélkomfortból nézve is egy patkánylyuk, de nyilván van az a nyomortelep valahol Kalkutta-alsón, ahonnan már a Kensington-palota cselédszállásnak látszik, ami azért nagy szó. (Ja és amúgy Camebridge-ben lakik, ahogy az igazi Masters is igazából, ami önmagában egy csavar, nekem is az egyetemek, a kávézók meg a dejó könyvesboltok ugranak be róla, nem a hajléktalanok, meg a drogdílerek.)
Ahogy megy előre a film, egyre több rémes részlet kerül elő, tönkrement párkapcsolatról, öngyilkos testvérről, rég nem látott gyerekről, börtönökről, javítóintézetekről, nemszeretem családtagokról, mindez átszűrve Stuart nem kicsit delíriumos, fásult motyogásán. Az egész egyszerre húsbavágóan drámai és szenvtelenül távolságtartó, bár inkább az előbbi, akkor is, ha néha úgy látjuk a szétcsúszott narkósokat, mintha egzotikus rovarok lennének egy üvegvitrinben.
Minden esetre e film által egy lépéssel közelebb kerülhetünk a hajléktalanokhoz. A hajléktalansághoz meg remélhetőleg, önmagában a megtekintésétől, még nem. Azon többet kell dolgozni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése