Leander utolsó útja

Mert Leander ezek után már nem megy sehová. De nem azért, mert egy cserepes növény, hiszen Eduard a keresztneve, ami növényeknél ritka. Leander viszont 92 éves, ott volt az ukrán fronton (a Harmadik Előtti Világháborúban), mint a Wermacht Gmbh alkalmazottja, és most visszamegy, hisz akkoriban szerelmes lett Szvetlánába, és hátha megvan még valahol. Az emléke legalább.

A Leander utolsó útja egy 2017-es német, poszt- és pre-háborús film, kettő az egyben, mert az emlékek után eredő road movie hátterében már rendesen pörög az aktuális orosz-ukrán konfliktus, Luhanszk, Donyeck, a Krím közelmúltbéli annektálása, ha valaki emlékszik még rá. (Mert itt a 2014-es eseményekről van szó, nem az 1850-es évekből híres krími háborúról, pedig ez  utóbbi sokkal érdekesebb volt. Brit-török-francia szövetség az oroszok ellen, Szevasztopol ostroma miaazmás...)

Nade. Leander épp eltemeti az asszonyt, próbálja kiutálni   a leszármazottakat, ami nem is csoda, az unokája például be akarja tolni egy otthonba, miközben ő nem csak messzebbre tekint a diétás nővérek és a várható inkontinencia világánál, de messzebbre is készül. Ukrajnába ugyebár, ahová az ő generációja pont nem vágyik vissza, ha fiatalosan lelkes náci volt, akkor azért, ha meg nemszeretem, kényszersorozott, akkor meg azért. De hát az emlékek, az egykori szerelem, meg a határokon átívelő időutazós vonatozás nem tűnik kihagyhatónak, pláne mert tényleg ez lehet az utolsó út, az utolsó vállalás.

A lánya stílszerűen az utolsó pillanatban ráküldi Adele-t, a flegmatikus unokát, aki annyira a vonaton ragad a nagyfaterral, hogy Kijevig. Ha már az útlevél helyett a  határőrök beérik száz euróval is. Ehhez persze kell Lev, az orosz-ukrán pasi, aki bejön Adele-nek, oly mértékben hogy végül a srác szüleinél, konkrétan az apja születésnapi vacsoráján kötnek ki.

És már a vonaton elindul a dilemmázás, ami talán film lényege lenne (az alkotók szándéka szerint), hogy akkor most lehet-e valaki orosz és ukrán egyszerre, mert hogy ki melyik, az nagyon nem mindegy, hogy Eduard akkor a most a wermacht vagy a SS tagja volt-e, mert az pláne nem. Lev apja meg a Vörös Hadsereg keretében állomásozott barátilag az egykori NDK-ban, szóval a huszadik századi világpolitika már mikroszinten is belekevert a szereplők életébe, és leginkább ettől értik meg egymást, már amikor.

Mert a történelem annyira nem ért még véget, hogy a családi vacsorán is azon megy a vita, hogy a Majdanon tüntetők fasiszták voltak-e, illetve ha igen, az oroszok-e az antifák, és egyáltalán, lehet-e valakinek igazán igaza egy birodalom romjain? A szereplők privát szférája meg a nagy- (és nem olyan nagy) politika összefolyik, mint felénk általában, de ezt filmes eszközökkel viszonylag nehéz ábrázolni.

mafab.hu

Így a Leander... is a kézenfekvő utat választja: utazós film, külsőleg és belsőleg egyaránt, amiben sokat beszélnek. Ettől az egész kissé didaktikus lesz, Herr Leander például annak idején kozákok élén harcolt a szovjetek ellen, amin aztán hosszan mélázik egy kozákérzelmű helyivel, de persze a szerelme is kozák volt, így dramaturgiailag legalább ez is rendben van. Csak unalmas.

Talán az a baj, hogy Kelet-Európa történelme nagyjából leírható etnikai konfliktusok, függetlenedési törekvések és hegemón szándékok ütközéseinek sorozataként, szóval ismerős bármely helyzet, de pont ezért unjuk. Az ember nézi, nézi ezeket sehova sem tartó beszélgetés-töredékeket, és felsikolt benne a Legyenmárvége Manó, hogy de tényleg, nem mondhatnánk azt, hogy oké, feldolgozta már e  nép a múltat, nézzük a jőhönveendőőőt...

És hát nem. Elég körbenézni bárhol a poszt- és neoszovjet térségben, generációk vannak már a pályán , akik elengednék a múltat, de a múlt szívós, és nem ereszt.

De a történelem buktatói feletti borongás mellett nem sikkad el teljesen a nyomozós szál sem, meglesz Szvetlána rokonsága is,  Eduárdról meg kiderül, hogy 1.) anno halálra ítélték, mint háborús bűnöst,  2.) a szerelmét és annak akkor kétéves lányát viszont ő mentette meg, mert hát háborúban így megy ez.

A film kétségtelenül Jürgen Prochnow jutalomjátéka, aki ugyan még nem kilencvenkét éves (bár nemsoká nyolcvan), de ha százkét éves lenne a sztori szerint, azt is elhinnénk neki. Az alakítása, hogy is mondjam, németesen precíz, miként az egész film is, csak ennek itt véletlenül jól áll. Szikáran lírai, mondanám, ha nem hangzana végzetesen hülyén, de igazából tényleg az. Csak néha van olyan érzése a nézőnek, hogy az egész orosz-ukrán proxy-háború csak díszlet valami poroszosan kötelező múltfeldolgozáshoz, de legtöbbször azért úgy tűnik, hogy a filmeseket az egész inkább érdekli, mint nem. (Porosz/ orosz, véletlen ez az egybecsengés? Naná, de jól hangzik.)

Az egész mégis egy picit (de tényleg csak hangyányira) sablonosnak tűnik, talán mert láttam hasonlókat már a délszláv polgárháborúk kapcsán, ott ez a csetnik-usztasa szál jött elő, mint fel nem dolgozott, ezért visszacsapó múlt. Dehát ez van, ők is ukránok, mi is szerbek vagyunk, az oroszok is poroszok. A világ általában is bonyolult, konkrétan meg pláne.