Ma nyolcvan éves Mijazaki Hajao japán rajzfilmes (rendező, forgatókönyvíró, producer, vágó - szerintem a kávét és ő főzi a stábnak), akinek a munkásságával vagy húsz éve nem tudok mit kezdeni. Ismertem pár alakot, akik szerint Mijazaki korszakos világklasszis, akkora művész, hogy a leendő szobra el sem fog férni a talapzatán, de számomra azért nehezen fogyasztható.
Eleve nem bírom japán animéket, néha jól esik szörnyülködni a felőlem nézve primitív párbeszédeken, a szürreális képi világon, meg a történetek infantilizmusán, de hát ezek a cuccok ne nekem készülnek, teszem hozzá: szerencsére.
indiewire.com
Nyilvánvaló, hogy az idős mester azért nem a Dragonball-színvonalon alkot, meg az is, hogy a filmjeit gyerekeknek csinálja, de azért jó, hogy gyerekként én mégis inkább a Kukori és kotkodát, meg a Macskafogót néztem.
Nekem akkoriban ( a sötét nyolcvanas évek első felében) már a Vuk is sok volt, egy szombat délutánon én szórakozni akartam, nem nyálas-könnyes erkölcsi tanulságokat interiorizálni. Gondoltam már akkor is, hogy az emberek, állatok , sőt a növények is előbb-utóbb meghalnak, néha erőszakosan, de tíz-tizenegy évesen konkrétabb probléma volt, hogy folyton iskolába kell járni, ahol aztán egy sem akar észrevenni a három lányból, akikbe igyekeztem szerelmesnek lenni.
Meg volt az Idő urai című magyar-francia koprodukció (a legmijazakisabb európai darab, amihez volt szerencsém), az már egyenesen ijesztőnek tűnt, mert ott aztán tényleg a létezés sötét reménytelensége lett mozgóképre szomorkodva. Hogy hát van remény, de csak sebtapaszként a világ szörnyűségére.
Mijazaki filmjei ehhez képest tök korrektek, van bennük humor, kikacsintás a nyugati kultúrára, és ahhoz képest, hogy gyerekfilmnek készülnek, egy csomó, csak felnőttek számára érthető utalás, hogy azt nem mondjam, szimbóleum. Például meglepően központi elem bennük a repülés, csak az általam látottak közül ilyen A vándorló palota, vagy a Laputa - Az égi palota, nem is szólva Porco Rosso - A mesterpilóta című darabról.
Utóbbiban véletlenül nincs palota, de van benne egy repülő disznó, akinek a neve (Porco Rosso: Vörös Disznó) is egyértelműen Manfred von Richthofen-re, az első világháború híres német vadászpilótájára utal, őt nevezték Vörös Bárónak. Egyébként disznónk is ember volt régebben, és pilótáskodott az első világháborúban, aztán megátkozásból kifolyólag lett (azért félig ember) haszonállat, aki a háború végeztével a Földközi- és Adriai-tengerkörnyékén vadászik kalózokra, fejpénzért cserébe.
Van tehát a sztorinak valami nagyon is konkrét időbeli és földrajzi meghatározottsága, de egy pillanatig sem érezzük, hogy bármilyen módon is közünk lenne a világához, ez nem mágikus realizmus, ez simán csak mágikus, afféle mesevilág. Pedig épp ez az a filmje a rendezőnek, amit kifejezetten felnőtteknek készített, nem véletlen, hogy számomra is ez volt a leginkább fogyasztható.
De Mijazaki munkáihoz mindig kell egy sajátos hangulat, amikor az ember pont valami kissé szürreálba hajló, enyhén keserédes, morális alapelveket gyakran a szánkba rágó mesére vágyik, amely hangulat nálam viszont ritka. De ma reggel pont a repülő disznóval keltem, biztos ez a ködös-nyúlós, reménytelen januári szürkeség hozta ki belőlem a tizenkét évest.
Úgyhogy boldog születésnapot a mesternek, és mindenkinek, aki ma ünnepli. (Két ilyen személyt is ismerek, akikről - egyelőre még - nem emlékezik meg a wikipédia.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése