Igen a leírás bárkire ráhúzható, akire csak akarjuk (vö. „alkoholista az, aki annyit iszik mint mi, csak nem szeretjük“), de ez esetben egy olasz film címe (eredetiben: Brutti sporchi e cattivi), amely majdnem olyan régi, mint szerénytelen személyem. De csak majdnem, mert ez a darab 1976-ban készült, én meg kicsit korábban.
Ettore Scola rendezte, akire talán Pasolini volt legnagyobb hatással, csak épp ő vígjátékot csinált a római nyomornegyed fura figurái köré. Viszont, mint valami komoly neo-neorealista, jóformán egyetlen színészt alkalmazott csak, Nino Manfredit a főszerepre, mindenki más autentikus proli, miként a helyszínek is.
És igen, ebből nagyon más nem jöhetett ki, mint egy pre-kusturicai ereszdelahajam, antiromantikus burleszk a sárba és szegénységbe ragadt alsó tízezerről millióról, háttérben egy dél-europid favella (angolos műveltségűeknek: slum). Persze lehetne hozzánk közelebb is, néha várjuk már, hogy Páger Antal elkezdjen arról énekelni, a Villa Negra nem apácazárda, és nyugodtan átugorhassuk az indokolatlan musical-betétet, de nem. Marad a túlzó talján gesztusokkal felpántlikázott alulnézeti abszurd, szórakoztató és népfelvilágosító jelleggel.
Giacinto a családfő ugyanis maga a prosztó keresztapa, aki egy munkahelyi baleset miatti kártérítés okán az aktuális gettómilliomos, de esze ágában sincs a családjára költeni a dellát. Ellenben viszont hazacipel egy kövér kurvát, aki aztán a rokonsággal folytatott állóháborúban afféle fegyverhordozója is lesz, miközben időnként lövöldöz a famíliára, időnként meg rájuk gyújtja a maga tákolta kalyibát. A kettő között pedig beviszik a rendőrök, de a pénze akkor is biztonságban van, pedig kevéssé szeretett szerettei nagytakarításnak álcázva túrják fel a casa-t.
Szóval az egész egy humán trágyadombon játszódik, ahol tényleg mindenki meglehetősen csúnya, szükségszerűen piszkos, és pont annyira gonosz, amennyire az kell a túléléshez, no meg ahhoz, hogy ha helyzet van, ő üssön először. (Rendőrségi kihallgatások esetén előadott változatban: először vissza.) De ezzel együtt sem lesznek karikatúrák a szereplőkből, Scola jó arányérzékkel megoldja, hogy megmaradjanak embernek, hús-vér alakoknak, minden értelemben.
És hát semmiképp nem gonoszak a szó filozófiai-teológiai értelmében, pontosabban legfeljebb annyira, mint a farkas, mikor szétcincál egy nyulat, mert ők tényleg abban a helyzetben vannak, ahol főleg csak túlélés van, ahonnan már nincs hova bukni, ahol már a posztmodern relativizmus nélkül is minden mehet (anything goes - ez amúgy épp a hetvenes évek második feléből származó jelmondat).
És pont ezért lehet a helyzetükből viccet csinálni, hisz az már régi közhelye a nyugati kultúrának, hogy a kilátástalanságot legfeljebb a humor oldhatja fel, azaz teheti elviselhetőbbé.
A jó a rossz és a csúfban is piszkos volt mindenki, némelyek gonoszak is, de az a modell csak a vadnyugaton működött. Rómában a XX. században már nem, úgyhogy a film nem is erőlködik erkölcsi tanulsággal, hanem - tényleg mint a realizmus emblematikus darabjai - egyszerűen csak bemutat. A hatalomnak is, hogy tessék, így fest a nyomor egy görbe tükörben nézve
Ez nem fekete komédia, nem is dráma, ugyanakkor határozott társadalomkritika, de nem a harcias fajtából. Amolyan látlelet, bármit is jelentsen ez.
Mosókonyha-esztétika, csupasz seggel és villanykörtével, Piedone meg Nápolyban maradt:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése