Vacak időhöz vacak zene illik, ez kétségtelen. De mivel én szeretem ezt a hideg, szürke, nyomokban havas nyomorultságot, jó zenéket hallgatok, már ha egyáltalán bármit. Pontosabban olyan zenéket, melyek szerintem jók, avagy nem mennek szembe aktuális lelkiállapotommal, de nem is löknek mélyebbre abba, viszont esztétikusan lepusztultak. Mint mondjuk a Coco Rosie, vagy a Tiger Lillies a maguk pre-posztmodern, rémség-kabaréjukkal.
Nos a dalkutyák, avagy a Songdog nevű walesi folk noir zenekar dolgai pont ilyenek. Önmagában tetszik ez folk noir kifejezés, mert maga a műfaj úgy kötődik mindenféle tradíciókhoz, hogy pont nem a kedvesem-rózsám-galambom tematikából gyárt előemésztett, majd készrehányt mulatóst, hanem avantgárd művészetté nyavajogja a népi kultúrákban eleve meglévő tragikumot. Vagy valami urbánus (de szigorúan városszéli) világfájdalommá oldja azt, úgy penget érzelmi húrokat, hogy közben elidegenítően minimalista, és jobbára azonosulhatatlan. Apokaliptikus folk, ahogy sokan hívják. Utcazenei kivitelben, teszem hozzá én.
greennote.co.uk
A Songdog amúgy húsz éve jelen van, de én csak nemrég futottam beléjük. Három olyan fazon alkotja, akiktől bármikor vennék Big Issue-t, vagy adnék nekik némi aprót, pedig jelenleg nekem kellene az utcasarkon álldogálnom, csak hideg van, és nem tudok zenélni. Plusz ha nekik adnám az utolsó harminc forintom, honnan szereznék másikat? Nem lehet mindennap csodaország, hogy csak úgy találok egy tízest az ágy alatt, porszívózás közben, és ezzel másfélszeresére emelem a likvid pénzállományomat, mg nem is porszívózok mindennap (pláne az ágy alatt), annyira nem vagyok koszos.
Van vagy hat albumuk az elmúlt húsz évből, de ettől még nem igazán ismertek, tipikusan az a banda, akinek a cuccaira a hangsúlyosan nem belvárosi, second hand lemezboltokban lehet rábukkanni, underground (magyarul: romkocsmás) hangulat és artisztikus káosz közepette, mint az én kedvenc üzletemben, Greenwichben. Ahol egyszer találtam tőlük valamit, ami tetszett, azóta meg csak a jutyúbon hallgatok beléjük néha, és van egy hogy egy sok éve feltöltött videónál még csak a háromszáz-valahányadik megtekintő vagyok. Pedig a serény múmiák tényleg igyekeznek.
Úgyhogy lényegében ide illenek: visszafogott dicséret egy marginális zenekarról egy marginális blogon. Goin' Underground!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése