A komikusokról szóló, életrajzi igényű filmeknek az a legnagyobb hibájuk, ha viccesek próbálnak lenni. Ennél nagyobb hibát csak akkor lehet velük elkövetni, ha mindenáron a síró-szenvedő embert akarják megmutatni a bohócsmink mögött, mert mi van ha az illető komikus (komikusok) simán csak unalmas/ ellenszenves/ részlegesen kiábrándító alak(ok) volt(ak)?
A Chaplinről szóló életrajzi filmet például sikerült durva unalomba fullasztani, pedig CC élete is volt majdnem olyan érdekes, mint a jobb filmjei, de ez a '92-es moziból nem nagyon jött át, a kötelező díjak támasztotta elváráshoz képest meg pláne nem.
Nos, a BBC 2018-as Stan&Ollie című darabja szerencsére nem ilyen. Inkább afféle svédasztal, mert vannak benne poénok, személyes válságok és drámák, de ha épp nem találjuk annyira érdekesnek a sztorit, még mindig elviszi a hátán az egészet a két címszereplő (John C. Reilly és Steve Coogan), az ötvenes évek Angliájának milliméterre pontosan rekonstruált miliője, legrosszabb esetben meg a vidéki angol táj panorámája. Ja, és a vonatbelsők, bár azok lehet hogy csak nekem lényegesek...
Mert a történet igazából ott kezdődik, hogy a legendás komikus páros a második világháború után (konkrétan 1953-ban) elindul egy angliai színházi turnéra, mert már nem fiatalok, egy elmúlt világban voltak sikeresek, ám kell a pénz. (Amúgy nálunk eléggé el nem ítélhető módon Stanley Laurel (szül. Jefferson) és Oliver Hardy Stan és Pan néven ismertek, pedig a pan az lábas. Vagy serpenyő...)
A páros 1956-ban. (reddit.com)
És mivel nincsenek a legjobb passzban, sem anyagilag sem fizikailag muszáj legalább viccesnek lenniük, akkor is ha épp nincs közönség a közelben, így aztán Laurel (aki főállásban törött kekszeket ragaszt össze, legalább is a társa szerint), Londonba érve egy fél vasúti kocsi füle hallatára lelkesedik, hogy "Nézd, az Eiffel-torony!" Az ablakból meg a Tower Bridge látszik, szóval a tornyos poén jobban ül angolul.
Pedig van bennük keserűség, sértettség bőven, de a film nem teszi meg azt a szívességet, hogy valami könnyfakasztó drámát panírozzon a foszladozó barátságuk köré. Mindig akkor jön egy finom poén, amikor túl komorrá válna a hangnem, és akkor szúr oda egy cinikus menedzser vagy némi keringési elégtelenség, amikor már mennénk ki a konyhába teáért. És ez nem is rossz stratégia: ha már hőseink így élik túl a mindennapjaikat, a néző is így éli túl ezt a bő másfél órát.
No meg az se baj, hogy nem beszéli túl a témát (öregedés, merengés az egykori dicsőségen, megfelelési kényszer, a lét elviselhetetlen véget nem érése etc.), Richard Attenborough Chaplin életrajza is ott bukik el nálam, hogy minimum háromnegyed órával hosszabb a szükségesnél.
A Stan&Ollie viszont lekötött, csak a teknős aludt el rajta, igaz ő látványosan, a szőnyeg közepén,de szerintem nem látta a híres páros egyetlen klasszikus burleszkjét sem, szóval nála ez érthető.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése