2022. január 25., kedd

A Hófehérke-érzékenység kultúrája

Peter Dinklage mondjuk hogy a legfoglalkoztatottabb kisnövésű (oké, itt azért leírhatom, hogy törpe) színész, mindenféle díjakkal dekorálva, de ettől még beszélhet hülyeségeket, és ha már teheti, teszi is. Most épp azon akadt ki, hogy a Disney megcsinálná a Hófehérke és a hét törpe élőszereplős változatát. Mert szerinte ez szörnyen sértő a törpékre nézve, bár az rendben van, hogy nem csak fehér színészek lesznek benne.

Ez tipikus példája annak, mikor túltolják a mindenáron kiegyensúlyozottságot. Mert egy filmnek talán nem dolga, hogy önmagában reprezentálja a kortárs társadalom minden rétegét, csoportját, szubkultúráját, azok elvárásait és frusztrációit. A Hófehérke egy régi mese, más kor szülötte, de ez nem kellene hogy azt jelentse, ma már elő sem lehet adni. 
Az Oidipusz-történetben vérfertőzés van, a Rómeó és Júliában öngyilkosság, a Bűn és bűnhődésben meg őrület és alkoholizmus. D.W. Griffith, a némafilm klasszikusa a feketéket ábrázolja rém rasszista módon, maga Walt Disney legendásan elszánt antiszemita volt, de mégsem jut eszébe színészeknek, rendezőknek, hogy addig nem vesznek részt a stúdió filmjeiben, míg azt át nem nevezik. (Vagy addig nem vesznek Fordot, míg a márka az öreg Henry,  A nemzetközi zsidó című bestseller szerzőjének nevét viseli.)

Nyilván a Hófehérkénél sem kell szolgai módon lemásolni az 1937-es rajzfilmet, és jogos a felvetés, hogy mi a fenének kell ez egyáltalán, de ha a törpék nem törpék többé, hanem hét marcona bányász, akkor akkor az már nem az a mese. Hanem valami pszichodráma és/vagy szociohorror, ahol a férfikommunában kitör az anyakomplexus. (Jut eszembe, Mr. Dinklage, a hobbitok maradhatnak, vagy Tolkien is menjen a levesbe?)
A Hófehérke amúgy hülyeség persze, de hát mese, és ha bele kell kötni, akkor a törpézés helyett tessék inkább előhúzni a nekrofíliát, hisz az ifjú herceg konkrétan egy koporsóban fekvő hullát csókolgat benne.

És ha például a Piroska és a farkasból készülne újabb adaptáció, tiltakoznának az állatvédők, hisz a farkast élveboncolják benne, Piroska meg egyrészt biztos komcsi abban a szerelésben, másfelől fogyatékos, hisz nem tűnik föl neki, hogy a nagyi ágyában egy farkas fekszik. A Jancsi és Juliskában a szülők gyakorlatilag meghalni küldik a gyerekeket az erdőbe, ha már etetni nem tudják őket. És így tovább...

Ettől ezek a történetek még a kultúránk részei, a cancel culture, avagy a szándék, hogy ezeknek még az emlékét is tüntessük el, mintha sosem léteztek volna, pedig nettó hülyeség.
És akkor egy kis mellékszál, analógiás célzattal: A rendszerváltás környékén, errefelé, Káeurópában divatos volt a szobordöntés, úgy is, mint a múlttal való leszámolás szimbolikus gesztusa. Pedig a múltat végképp eltörölni nem lehet, nem leszámolni kell vele, hanem elszámolni, hogy aztán beszámolhassunk róla. Ezért a sok rossz emlékű, ideologikus (de ettől még néha esztétikailag jelentős) szobrot és emlékművet nem ledönteni, felrobbantani kell, hanem berakni például egy szoborparkba. Mementóul, és egyúttal kiemelve az eredeti kontextusukból, és ezáltal megfosztva eredeti jelentésüktől Mert ott már nem arról szólnak, amiért az eredeti helyükön felállították őket, mondhatni hatástalanított bombák. Mellékszál vége.

Amit Dinlage művész úr szeretne, az viszont pont cancel culture, az eltörlés kultúrája, és nem hinném, hogy ettől menne előrébb a világ. A Mein Kampf is újra megjelent pár éve németül, kritikai kiadásban persze, pont azért, hogy meglegyen a kortárs nézőpont nyújtotta kontextus. És hát ahhoz képest a Hófehérke tényleg gyerekmese...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése