Nagyon bírom, mikor egy film kapcsán olyan kommentek jönnek (bárhol), hogy "Ez, de egy unalmas szar volt", "Két perc után láttam, hogy nézhetetlen!", vagy hogy "Hú de gyenge, szenvelgős egy vacak ez!"
Ilyenkor tudom, hogy valami jó kis kamaradráma lesz, csak a tizenhat éves, szuperhősfilm-függő szerencsétlenek nem tudják értékelni azt, amiben érzelmekről, traumákról, mikroszintű konfliktusokról van szó, és nem óriásrobotokat vernek szép repkedő szupermenek, tövestől kitépett felhőkarcolókkal.
A bizonyos felületeken megjelenő lesújtó, és pláne egymondatos "kritikák" rendszerint a minőség garanciái, hiszen nálunk a foci és (bizonyos kor felett) a politika mellett a filmekhez is mindenki ért, a sok millió önjelölt filmesztéta és kritikus országa is vagyunk.
Így került látókörömbe (tényleg, ez milyen szép, rendőrségi szóvivő-jellegű kifejezés) Az elveszett lány című darab, ami már csak azért is érdekes volt, mert az egyik főszereplője Olivia Colman, akit régóta kedvelek, ráadásul pár nap híján egyidősek vagyunk. (Csak neki Oscar-díja van, nekem meg kilátástalanságom.)
Szóval megtekintettem a vonatkozó műegészt, és nekem tetszett. Hát, ja a sztorijáról nehéz lenne mit mondani, ennek inkább atmoszférája van, kérdései, és sejtetések mentén lassan felépített válaszai, de azért persze megúszhatatlan valamiféle narratív keretezés.
Ami nagyjából annyi, hogy Leda (Colman) nyaralni érkezik Görögbe', ahol találkozik egy családdal, ahol a fiatal anya a húsz évvel korábbi önmagára emlékezteti. A beszélgetésekből kiderül, hogy van két felnőtt lánya, akikről szívesen beszél, csak láthatóan nem mond el mindent. És akkor jönnek a flashback-jellegű epizódok, amikből kiderül, hogy azért korántsem volt ő olyan jó anya, mint amilyennek utólag látszani szeretne. Tudta ő, mint ahogy elméletileg mindenki tudja, hogyan kellene jól csinálni ezt a szülőséget, csak aztán nem úgy sikerül.
Ezt viszont sikerül valami komoran kisrealista módon elővezetni, és szép lassan felépíteni/rekonstruálni a múlt sötét titkait. A végén meg jön a dramaturgiailag ilyenkor kötelező fordulat, ami persze utólag helyrerakja az egészet, ha ettől nem is lesz jobb a kedvünk.
netflix.com
Jut eszembe, a rendező Maggie Gyllenhaal, aki amúgy színésznő, és ez az első nagyjátékfilmje, így aztán láthatóan beletett mindent, amit eddig összeszedett a filmkészítés mikéntjéről. És amit összehoz, az nagyon nem Hollywood, inkább egy európai stílusú művészfilm, vagy ha már Amerika, akkor egy John Cassavetes-féle new cinema mai megfelelője. Nem csoda, hogy a Pók-, Vas-, és Denevérember rajongóknak nem jön be.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése