Ja így központozás nélkül ahogy az eredeti angol címben sincsenek vesszők egyáltalán (The Woman in the House Across the Street from the Girl in the Window - röviden: TWITHATSFTGITW ami tisztára mint valami walesi falu) amiből látszik hogy bár izgalmasnak ígérkezik a cucc de azért nem kell teljesen komolyan venni.
Tényleg van abban valami, hogy a kertvárosi háziasszonyos, misztikus-thrilleres filmek, és főleg sorozatok, lassan önálló műfajt képeznek. Mert ugye adott az idilli állapot, mikor apu dolgozik a belvárosi felhőkarcolós irodájában, közben meg anyu - az ódivatúan egykeresős családmodell nagyobb dicsőségére - otthon főz, kertészkedik, és a hasonszőrű barátnőivel könyvklub címén pusztítja a középkategóriás kaliforniai borokat. És ez az, amit aztán ízlésesen szét kell dúlni, gyilkossággal, emberrablással, az ahhoz kötődő rejtélyekkel, és persze alapfelszerelés, hogy a főszereplő (rendszerint felső-középosztálybeli, középkorú, mások által vonzónak mondott született feleség, illetve egy ponton túl már özvegy) legyen egy mentális/érzelmi roncs, poszttraumás függőségekkel minimum.
Igekötős kertvárosi drámák ezek, olyan fogalmak mentén, mint lemészárolt rokon, felcsinált szomszéd, átvert zsaruk, szétesett magánélet, visszavett józan ész, belemenős kiscsávó, kikészült háziasszony, körberajzolt hulla, eltűnő bizonyosság. És A nő a házban... pont ezekből szedi össze a legbrutálisabb kliséket, hányja egymásra, de olyan tömény cinizmussal, néha már karikatúra-szerűen, hogy nagyjából a második huszonperces epizódnál bárkinek leeshet, ez itt ha nem is explicit paródia, de minimum az amerikai háziasszony-thrillerek dekonstrukciója.
Nem igazán tudjuk, mikor kellene komolyan venni, mikor lehet egyáltalán, és mikor vagyunk épp annak szemtanúi, ahogy az alkotók egy laza mozdulattal rúgják föl az efféle thrillerek megszokott dramaturgiáját.
sorozatwiki.hu
Pedig a kiindulás már jól bejáratott sablonokkal operál: van anyu, a negyven körüli kertvárosi nő (nem mellesleg esőfóbiás), akinek pár éve megölte a gyerekét egy pszichopata, a férje (aki a pszichopata börtönpszichiátere volt) elhagyta, úgyhogy életét most a gyógyszerre ivás és a szomszédok utáni leskelődés tölti ki. Egy este, midőn e két hobbiját - szokás szerint - együtt gyakorolja, szemtanúja lesz egy gyilkosságnak, vagy nem, mert hát fél marék nyugtató és két üveg száraz vörös után a valóság helyét átveszi valószínűség, a „láttam azt" helyett jön az „azt hiszem láttam valamit"
És hát valamit tényleg látott, innen indul a sztori, a szétcsúszásokkal és megzuhanásokkal tarkított nyomozás. Annak jegyében, hogy, az összeesküvés-elméletek mögött néha valóban van összeesküvés, illetve attól hogy paranoid vagy, még lehet hogy tényleg üldöznek.
A történetet nem érdemes itt ellőni, ezt meg kell nézni a Netflixen, ha elérhető (nekem mondjuk nem, de a letöltés nagy úr), nyolcszor huszonpár perc az egész, olyan csavarokkal és befejezéssel, hogy azokon tényleg hangosan felröhögtem. Néha annyira összefonódnak a szálak, hogy egy nagyobb teherhajót el lehetne vontatni velük, miközben véletlenül minden abba a narratívába passzol, amire azt mondjuk, hogy na, ez érdekes lenne, aztán naná hogy nem lesz az, de időnként legalább a főhőssel együtt esünk pofára.
Szóval A nő a házban... nem egy direkt paródia, akkor sem, ha egy csomó nyilvánvaló utalás van benne az Amy Adams-féle (milyen véletlen) Nő az ablakban című felejthetőre, és így persze áttételesen Hitchcock Hátsó ablakára. (Fú, ez viccesen félreérthető, bár inkább ne akarjuk látni a nagy rendező „hátsó ablakát", ablaktörlőjét, ilyesmi.)
Ha valaki nem vevő az iróniájára, és észre sem veszi, hogy itt épp a zsánert lökik le az út menti árokba, az simán megnézheti mint egy csavaros thrillert, bár így az élmény egy részét kétségtelenül elveszíti. (Ja, és Kristen Bell igazán nagyot főszerepel benne.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése